Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-01 / 1. szám
1 V 14. oldal AZ ELET CSUPÁN ELŐKÉSZÜLET Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA A halál nem első Ízben sújtott a közelemben, elrabolva valakit, Aki az életemnél is kedvesebb 1960-ban elveszítettem forrón szeretett Férjemet. Azt hittem, sohase tudom kiheverni ezt a csapást. De Isten végtelen irgalmában megsegített. Egyik csoda történt a másik után körülöttem, úgyhogy én minden kétség nélkül meggyőződtem róla, hogy igenis van örök élet, hogy a Halál nem a vég, csak a kezdet, kapu egy uj ut felé, melyen megindulunk, hogy odajussunk, ahová rendeltetésünk vezet. Akkoriban kis könyvet írtam, melyben feltártam a lelkemet és elmondtam, hogy “Nincsen keserűbb, szivszaggatöbb fájdalom, mint amit akkor érzünk, amikor egy nyitott simái állunk, ahová el készülnék temetni azt, akit legjobban szerettünk ezen a világon. Azt, Aki még alig néhány nappal ezelőtt mosolygott ránk, megsimogatta arcunkat, nevünkön szólított, és aztán egyszerre, hirtelen elhallgatott. Elhagyott . . . elment örökre.” Most újból szemtől szembe kerültem a Halállal, amikor áldott jó Édesanyámat elragadta. Nyolc éve élt itt velem. Mikor megjött Magyarországról, hetvenkilenc éves korában sokkal erősebb völt nálam. Minden és mindenki érdekelte. Társaságba járt, boldog volt, ha valaki kedves volt hozzá és kivitte kicsit kocsikázni, mindennek örült. Közben egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Egyek lettünk, még gondolataink is. Együtt hallgattuk Televízión az istentiszteleteket. mivel már nem volt elég erős arra, hogy templomba járjon és együtt dicsőítettük Istent. Aztán egyszerre, ez év elején betegeskedni kezdett és attól fogva rohamosan hanyatlott az ereje. Az orvos megmondta, hogy nem tud rajta segíteni. Csak napjai vannak hátra, és azokat legjobb, ha otthon tölti, ahol olyan boldog velem és a kutyáival. Mégis, utolsó éjjel annyira roszszul lett, hogy hajnalban kórházba szállítottuk, reménykedve, hogy talán mégis tudnak segíteni rajta. Nem tudtak — korán délután elment örökre. Isten irgalmából ilyenkor úgynevezett “shock” lép fel, hogy félig önkívületben lehessünk. Olyan ez, mint valami mennyei érzéstelenítő, vagy idegcsillapitó. Képtelenek vagyunk felfogni, hogy mi történt és úgy támolygunk, mint az alvajáró. Mintha valaki fejbevágott volna. Azt mondják, idővel jobb lesz minden. Az idő minden sebet begyógyít. Ez azonban nem egészen igaz. Igen, volt számomra Dohnányiné Zachár Ilona * HETI NAPTÁR JANUÁR 8. Hétfő: Szörény 9. Kedd: Julián 10. Szerda: Vilmos 11. Csütörtök: Tasziló 12. Péntek: Ernő, Alfréd 13. Szombat: Levente 14. Vasárnap: Bódog, Félix idővel csillapul a fájdalom, mert hozzászokunk, mert megtanuljuk elviselni. De soha nem pótolható a veszteség, melyet elszenvedtünk. Az évek során annyi gyászolót igyekeztem megvigasztalni. Újra és újra elismételtem nekik azt, amit kis könyvemben megírtam, hogy a Halál nem a Vég, cssak a kezdet. És mégis . . . most, amikor újból sújtott és elragadta azt, akit legjobban szerettem, rettenetes fájdalmamban lázadozás támadt a szivemben. Miért kellett épen az én drága jó Anyámnak rákbetegséget kapnia? Vasárnapról vasárnapra hallgattuk Oral Roberts, Jerry Falwell, Rex Humbard prédikációit, láttuk, hogyan gyógyulnak meg szemünk előtt a szenvedők, felolvastak leveleket, melyekben haldoklók bejelentik, hogyan álltak újra talpra ima által és az én drága jó Anyám, aki mindig csak imádkozott, Aki jobban bízott Isstenben mint bárki akit ösmertem, mégsem tudott meggyógyulni? Ilyen érzésekkel indultam a Temetésre, rettegve, hogyan viselem el ezt az utolsó Búcsút, amikor aztán elválunk drága testétől mindörökre. És akkor csoda történt. A kis kápolna telve volt virággal — szerető barátok hordták össze a koszorúkat. Az én virágaim — piros szekfük melyeket annyira szeretett — a koporsót borították. Gyermekeim eljöttek és az ő koszorújuk együtt a teméntelen virággal olyan volt, mint egy virágoskert. A koporsó egyik oldalán gyönyörű koszorú függött: az állatvédő egyesület küldte, a kutyák nevében, melyeket szegény drága Anyám megsegített. Aztán a szószékre lépett a Presbiteriánus lelkész, hogy felolvassa az utolsó bucs uszővegét. És ekkor majdnem elállt a szivem verése. A pap az én kis könyvemet vette elő, nyitotta fel és az én saját szavaimat olvasta fennhangon, melyeket az Uram halála után írtam: ‘Tudom és hiszem, hogy ez a földi élet csupán egy iskola, előkészület, mely igen nehéz, de nemsokára túlesünk rajta és mihelyt elvégeztük, elindulhatunk egy gyönyörű örökkévalóság felé, ahol szeretteink már várnak ránk.” Amikor a pap szavait hallgattam, a szivem megtelt megdöbbenéssel, szégyenérzettel, majd mély hálával. Most már tudtam, hogy Krisztus maga szólt hozzám papja által, emlékeztetve engem ezekre a szavakra, melyeket valamikor én magam hirdettem és állítottam és most, fájdalmam közepette olyan könnyen el tudtam felejteni. Heti fohász Uram! Adj nekem hitet, amely megőriz a kétségbeeséstől és a vétektől. Adj nékem szeretetet Isten és ember iránt, amely legyőzi a gyűlöletet és a keserűséget, adj nékem reménységet, amely megszabadít a félelemtől és a csüggedéstől. Szent, irgalmas Isten, Teremtőm és Megváltóm, Birám és Megmentőm, Te ismersz engem és minden cselekedetemet. Te megbocsátod annak bűneit, aki őszintén kéri tőled, szereted a jót és megjutalmazod ezen a világon jó lelkiismerettel és a jövendő világon az igazság koronájával. Uram, bármit hoz ez a nap — dicsértessék a te neved! A pásztor (NÉPBALLADA) Zöld levelű lóhere, pásztorlegény hallod-e hát a halál hol vert le? Fenn a havas tetején, fuvo szelek mezején, sötét fenyves közepén. Mely halállal haltál meg? Zengő villám talált meg. Voltak, akik sirattak? Daloltak a madarak, szépen el is sirattak. Volt-e aki mosdatott? Zuhogtak a záporok, záporeső mosdatott. Került-e ott szemfödél? Rámterült a holdas éj, holdsugárból szemfödél. Gyújtott gyertyát valaki? Az ég fényes csillagi. Hát sirásó akadt-e? Három fenyő zuhant le, sírásónak több kell-e? Hova tetted furulyád? Van egy magas fenyőág, rátüztem és most a szél sipol rajta és beszél, oda gyűlnek juhaim, hallgatják a dalaim. PAPAI ALDAS VI. Pál pápa képünkön megáldja az ünnepi felvonulásban hozzáemelt gyermeket. Ünnepi miséjében a Szentatya a békéért imádkozott.
