Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-01 / 1. szám
1 I MEGEMLÉKEZÉS KODÁLYRÓL Irta: SZÉKELY MOLNÁR IMRE Kodály, ha élne, lenne 90 éves. A nagy zenetitán az életében korántsem volt olyan népszerű, mint most, a halála után. Mert most az egész világ ünnepli. Budapesten csak úgy tódulnak a világ minden tájáról a Zeneakadémiára a Kodály módszerét tanulni vágyó fiatalok. Külföldön pedig, mint Kanadában is, egyetemi szinten tanítják. Ez abból áll — Kodály szerint legalábbis —, hogy már az óvodában sajátítsák el az apróságok a zene alapelemeit. Zene nélkül az élet szegényebb lenne, s ebbe a csodálatos birodalomba korán be kell vezetni a fiatalokat. Az állam megvette a legkiválóbb magyar arcképtestőtől, Szalatnyay Józseftől a Kodályról festett portrét, amely ki van függesztve a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjának a szobájában. A Magyarországra látogató világbires muzsikusokat, zeneszerzőket és zenetudósokat egy percre megállítja ez a csodálatosan szép portré. A magyar festészetben László Fülöp a királyok festője volt, Szalatnyay József a szellemi élet elitjeit örökítette meg vásznain, igy többek között Illyés Gyulát, József Attilát, Adyt, Németh Lászlót, Füst Milánt, Kassák Lajost stb. és Dénes Zsófiát, a kiváló írónőt is modellul választotta, aki “mellesleg” a felesége is. Kodály odahaza teret kapott. A köröndöt keresztelték át Kodály térré. Szeretném megjegyezni, hogy többször jártam arra, s nem egyszer láttam, hogy az emberek a téren leveszik a kalapjukat. Ezzel adóznak a nagy zeneszerző emléke előtt. Kodály hallatlanul zárkózott ember volt és azt hiszem, egészen senkit sem eresztett magához. Halála előtt Torontóban találkoztam a mesterrel, akit az itteni egyetem diszdoktorrá avatott. Interjút csináltam vele, amikor is Kodály többek között ezeket mondotta: — Ez a földrész elővigyázattal válogatta ki a magyarok közül a legtehetségesebbeket. Ezt a jó véleményt azonban be is kell bizonyítani azzal — és felemelte a hangját —, hogy megmaradnák a hazán kívül ólő jó magyaroknak. Kodály Zoltán kétségtelenül a legnagyobb magyar volt, aki diplomatának is megállotta volna a helyét. Ezt üzenete az angol-imádóknak, a meggazdagodottaknak, a fényes partykat rendezőknek, az egéssz elkorcsosodásnak induló magyarságnak, akiknek az ajkán a nagyobb bálokon már jéggé fagyott a magyar szó, akik fitymálkodva vesznek a kezükbe egy magyar újságot, akik lélekben is kezdenek elszakadni az otthontól, s mindent igyekeznek eltüntetni abból, ami a múltjukra emlékeztet. Szalatnyay Józseffel a Kodály-portréról beszélgettünk. Ennek a portrénak a reprodukciói kezdik bejárni a világot. Már eljutottak Kanadába és Amerikába is. Torontóban és New Yorkban már kaphatók. Szász Endre, aki most itt nagy hírnévnek örvendő piktor, mikor meglátta Szalatnyay portréját, valósággal el volt bűvölve, percekig szótlanul állt előtte, majd csak ennyit mondott: Tökéletes. Szalatnyayt nagy tradíciók kötik a festészethez. — Szinyei Merse Pállal az én családom rokonságban van — mondja — nagyanyám ugyanis Szinyei Merse Leticia volt, s ezért Szinyei Merse Pál leánya, aki maga is festő volt, halála után úgy rendelkezett, hogy a több személyes emléktárgy között a nagy művész festöállványát is én örökölteim. És ez engem kötelez. — A Kodály portré története a következő: Utolsó és legteljesebb találkozásom vele 1961. karácsony hetére és az uj esztendő első napjára esik. Régóta vártam az alkalomra, engedje meg, hogy képmását megfessem. Abban az időben épült fel szívbaja első támadásából. Tudtuk, hogy felgyógyulása szinte csodával volt határos: akkor lépett 80. évébe. Járdányi Pállal, legkedvesebb tanítványával, egykori iskolatársammal meentem el születésnapi köszöntésére. S akkor CSAK NŐKNEK: AZ ÖREGASSZONY... A legigazabb meséket hallattam tőle. Mesélhetek-e róla én igazat? * A legidősebb madárcsontu, kákabélű gyerek volt, ma mór jóval túl jár a harmincon, tekintélyes pocakot növesztett, és arany pecsétgyűrű hivalkodik a bal kezén. A nagy áruház egyik elismert vezetője, becsülik, tisztelik nagyon. “'Éppen a napokban kapott kitüntetést . . .” A középső, a legkedvesebb, a legokosabb, tanár. Még iskolába sem járt, de már a könyveket bújta. S még ma is tanul. “Ahogy én ismerem, majd még le is doktorál az a gyerek . . .” Tömzsi, élénk, verekedős srác volt a legkisebb. Nem tanult az soha. Lám, nem is vitte olyan sokra, mint a másik kettő: “csak” munkás. De szépen keres, kocsija is van már. ‘‘Jó gyerek az, csak ne inna . . Az öregasszony három fiút nevelt fel. És mostanában mindig fáradt, gyakran éhes, és egyre többször erőlteti az alattomos köhögés. Tán egy éve sincs még, hogy azon a vén kardigánon, amit még a papától kapott, kifesiettek a fércek (“kiszolgált már ez a kardigán engem”). Az öregasszony kérte a legidősebbet: nézzen körül az üzletben, hátha talál valami olcsót, meleget, “ami nekem való”. Ráncolódott a legidősebb homloka, mert éppen rengeteg dolga volt azokban a napokban, de a kérést mégsem felejtette ei. Körülnézett, és talált: puhát, meleget, a mama nyugdijához mértet. Megmondta a mamának, és unszolta is: jó alkalom vegye meg. Később unszolta már a másik kettő is, meg a menyek is: a régit már nem lehet rendbe hozni. Miért nem veszi meg a mama? Még mérgesek is voltak. Mert a mama nem vette meg. Nem volt rá elég a pénze. Pedig jó meleg kardigán lett volna. Pedig jó alkalom lett volna . . . Amig a középső, a legkedvesebb az egyetemen tanult, az öregasszony átjárt a szomszédba segíteni. Mosott, vasalt. Kellett a pénz. Nem volt olyan rossz . . . Rendesen beszéltek hozzá, egy asztalnál evett velük, reggelit is kapott, ebédet is. Amikor a fiú befejezte az egyetemet, megszidta a mamát: Nem szeretem, ha másoknak dolgozik — dohogott. Mire való ez a koldusmunka? így egyre ritkábban járt el másokhoz dolgozni. Egyébként is: akadt munka a középső fiúnál éppen elég. Mert megnősült, és hamar jött a három unoka is. Az öregasszony pedig már megy a hajnali busszal, és mos, vasal a fiúra, a menyre, meg a három unokára, amig le nem száll a zizegő-szürke est. És hazafelé a tompa fénnyel világított autóbuszban a fáradságtól le-lecsukodó pillái alatt arra gandol reménykedve: tán haSíiktlr-Molsáz Imn 16. oldal lehetővé tette nekem Kodály, hogy a következő napokban az ő dolgozószobájában üssem fel festő tanyámat. Egy kikötése volt; modell-ülés közben c is dolgozhasson. A Szimfóniát hangszerelte akkor. Nekem ez nagyon is kedvemrevaló volt. íróasztala előtt ült, úgy komponált. Szemét nem emelte fel a kottáról. így — alkotásában elmerülten — örökíthettem meg öt, igazán a legritkább pillanatok elfogásával. Hat délutánt töltöttem el nála. Munka közben megszólaltak bennem ifjúságom Kodály népdalai. A Háry János, a Székelyfonó és felzugott a nagy Psalmus Hungaricus ... És portrékat láttam: Greco halhatatlan képmásait és őt, Kodályt a magyar ifjúság énekzeneoktatásának apostolát. így építettem be az arcképbe minden emlékemet és szeretetemet, ami diákkorom óta vele összekötött. gyott valamicskét a papa abból az ételből, amit reggel odakészitettem neki . . . Megnősült már a legkisebb is. A mamáéknál laknak. A mamáék a külső szobában, ők meg a belsőben. A mamáék szobája kissé régies. A szőnyeg rostossá vékonyult, és elkoptak a rojtjai. A sötét tölgyfaágyakban gubancosak a matracok. A mát csak egy tévé jelzi az ablak előtt Rossz. Meg kellene csináltatni. De a mamáéknak kevés a nyugdijuk, a fiataloknak meg most nincs pénzük ilyesmire. Nemrégen vettek uj bútort. Kinyitható heverőt és színes kagylófotelokat. Meg egy akváriumot, mindenféle fickándozó kis halakkal. Olyan szépen csillognak a fényiben . . '. A konyha, az közös. A kicsi lakás megtelik vidámsággal, ha együtt vannak mind. Mert mindig összejönnek ünnepeken, és olyankor a mama nagy ebédeket főz. Készül már rá jó előre, ha kell, kölcsön is kér a szomszédoktól, csakhogy jusson mindenféle finomságra. Szépek azok a vasárnapok. Az unokák visongva hancuroznak, a menyek segítenék a tálaláskor, és azt mondják neki, hogy anyuka. A fiuk poharazgatnak serényen, és egy-egy koccintáskor meg-mégélj enzik a mamát. Az pirulva nevet, és boldogan repdes tekintete egyikről a másikra. És eszébe sem jut, hogy ezeken a borízű köszöntőkön kívül mást nemigen kapott. De miért is jutna eszébe? Hisz’ számára a legszebb ajándék, ha igy együtt látja maga körül valamennyit. De este, ahogy elcsendesül a ház, óvatosan, hogy a papa föl ne ébredjen, kitipeg a konyhába, és a tükör előtt izgatottan felköti az uj selyemkendőt. A szomszédasszonytól kapta. A szomszédasszony emlékezett rá, hogy ma van a születésnapja. Jobbra-tbalra billenti fejét, huncutul elmosolyodik. Tetszik neki. S ahogy nézi, nézi magát, olykor fölszakad belőle egy-egy sóhajtás. De sírni nem szokott. Ha néha nagyon kínozza a köhögés, bepárásodik a szemüveg. Ez jó is. Nem látszik, hogy mögött fényesebb a szem. Kende Katalin A vatikáni műkincsek védelmére Ismeretes, hogy májusban egy elmebajos merénylő súlyosan megrongálta a Szent Péter bazilika oldalfolyosójában Michelangelo világhirü Pieta szobrát. Most a legértékesebb műkincsek védelmére uj elektronikus riasztó-berendezéseket helyeztek el a Vatikánban múzeumokban és képtárakban. A berendezés ultrasugárzással, radarral riasztó-jelzést ad le, ha bárki átlépi a műkincsek előtti biztonsági zónát. Ezenkívül 14 televíziós kamerát is elhelyeztek, amelyek szintén riasztó szolgálatot teljesítenek.
