Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-02-15 / 7. szám
f. oldd 1973, február hó . . . Normandia egy kicsiny fa- PÁRISI LEVÉL: lujára különös szerencse köszöntött. Szerencse kétségtelenül, mert olyan kincs van birtokában, amiért az országban, de még a határon túl is sok gazdag nagyváros irigyli. Ugyanakkor különös is. Vagyonában ugyanis nemhogy semmi öröme nincs, hanem csak egyre szaporodik vele a gondja. André Gibon, a falucska tanácselnöke nagyon őszintén hangzó szavai szerint, a sajnálkozó együttérzése — no meg némi jóindulatú segítségre — sokkal jobban rászolgáltak, mint az irigykedésre. A falucska, Bois-Anzeray, csak a legrészletesebb térképen van rajta, azon is legapróbb hetükkel. Huszonkijlenc házikó, egy piciny templom, és 155 lakos — ennyi a falu. Kenyeret, nagyon szűköset, a szomszédos erdő ad: a felnőtt férfiak oda járnak fát vágni napszámba. És van a falunak egy festménye, amely 6 millió frankot ér! Majdnem 200 éve ott függ már a kis templom falán. Senki sem tudja pontosan, hogyan került oda. Valószínű, hogy a francia forradalom idején hozták el a királyi család valamelyik kastélyából, és mert vallásos tárgyú — Szent A SZEGÉNYEK KINCSE Sebestyén vértanút ábrázolja, amint hívei egy fáklya fényében ápolják —, a templomban helyezték el. Ismeretlen spanyol művész alkotásának hitték 1945-ig. Akkor fedezték fel, hogy Georges de La Tour, az 1600-as éviek nagy festőjének a müve. Georges da La Tour nevét három évszázadon át csak a müvészettö r t é n e t tartotta számon. Mindössze három festményét ismerték a többi elveszettnek hitték. A két világháború között, francia szakértők egy lelkes csoportja — köztük a kitűnő Pierre Landry, Georges Parisét és Paul Jamot — néhány képen, amit addig Velazquez, Zurbarán, Vermeer és más spanyol meg németalföldi mestereknek tulajdonítottak, minden kétséget kizáróan felfedezte La Tour kézjegyét. La Tour 32 képét ismerik jenlenleg. New Yorkban, Milánóban, végül a nyáron Párisban rendeztek kiállítást a megragadóan szép festményekből. A kiállítás mindenütt óriási sikert aratott, az Tömegesen vándorolnak vissza az öreg amerikai lengyelek •« VARSÓ, Lengyelország — Megindultak Chicagóból, Detroitból, Pennsylvania és West Virginia szénvidékeiről, New York keleti részének apró üzletéiből az idős lengyelek, hogy visszatérjenek szülőhazájukba. Legtöbbjük gyermekkorától él az Egyesült Államokban, de még mindig jobban beszél lengyelül, mint angolul, lengyel-lakta városrészekben éltek és rokonságuk, barátaik utján állandó összeköttetésben maradtak az óhazával. A lengyel kormány előnyös feltételeket biztosított a viszszatérőknak és számuk egyre növekszik. Eddig már valami 5000 lengyel hagyta el Amerikát, hogy öregkorát szülőföldön élje le. A vissza vándorlás oka: pénz. Mégpedig két részről. A lengyel kormánynak szüksége van dollárra és a Social Security csekkeket azonnal be kell váltani a Lengyelországban használatos zlotyira. Hogy ezt a beváltást mégis megédesítsék, a hivatalos 22 zlotyis árfolyam helyett 66 zlotyit fizetnek ki egy dollárért. A másik oldalt nézve: az öregek is jól járnak, mert már egy 100 dolláros Social Security csekkért 6600 zlotyit kapnak és az átlag fizetés havonta Lengyelországban 2,500 zlotyi. Casimir Novaczki, aki New Yorkiból már tavaly visszatelepedett Varsóba, elmondja, hogy kényelmes, 3 szobás lakásban lakik Varsó belvárosában, melyért évi 431 dollárt fizet, miután elköltött rá jó pár száz dollárt, hogy a megszokott “amerikai stílusban” rendezze be a lakást. De New Yorkban legkevesebb 100 dollárt csak a lakásért kellene kiadnia havonta. Az élelmiszer sem drága Lengyelországban, meg a ruházat sem. Az egészségügy viszont állami kezelésben van, ami fontos főleg idősebb emberek részére. Egy jó operajegy 2 dollár, az autóbuszjegy 4 cent. Amellett a bűnözési ráta is alacsony. 1971- ben az egész országban nem követtek el annyi gyilkosságot, mint New Yorkban fél év alatt. A fő az, hogy életünk utolsó éveit nyugalomban, békében és kényelemben töltsük, fejezte be nyilatkozatát Mr. Novaczki. újra felfedezett művész valóságos reneszánszát hozta. Különösen sok csodálója akadt a bois-anzerayi templom kincsének, a Szent Sebestyént ábrázoló gyönyörű festménynek. Ennek a képnek külön története is van: XIII. Lajos király annyira megszerette, hogy minden más festmény rovására, egyedül ezt hagyta meg szobájában, alkotóját pedig udvari művészévé fogadta. A hogyan az ilyen “felfedezéskor” lenni szokott: Georges de La Tour képeinek ára csillagászati magasságokba emelkedett. December közepén egy müve Londonban 1 millió dollárért cserélt gazdát, egy másikat a francia állam vett meg a Louvre részére, 10 millió frankért (2 millió dollárt). Ez volt eddig a legmagasabb ár, amit egy képért a francia állam valaha is fizetett . Jelentkezett egy magángyüjtő Bois-Anzeray tanácsánál is: megveszi Szent Sebestyént 6 millió frankért. Bois-Anzeray izgalmas napokat, a falu tanácsa pedig olyan viharos üléseket élt át, mint még soha. Akárcsak mindenütt Normandiában, az itteniek is vallásosak. Sokan hallani sem akartak arról, hogy megváljanak a templomi képtől. A csábítás: 6 millió frank, azonban mégis igen nagy volt. Kiszámították: ennyi pénzből megépíthetnének egy fűrésztelepet meg egy farostlemezgyárat, és ez a falu egész életét megváltoztatná. A többség ezért józanul úgy vélekedett, hogy egy szegény normandiai falu, néhány tucat nincstelen favágó napszámos mégsem engedheti meg magának azt a fényűzést, mint XIII. Lajos király. Nem ragaszkodhat a képhez a falu jövőjének az árán. Végül a tanács a kép eladása mellett döntött. Már majdnem létrejött az üzlet, amikor kiderült, hogy a falu a képet csak az államnak, vagy valamely központi állami múzeumnak adhatja el. Pontosan benne van ez abban az írásban, amelyet 1945-ben kapott a falu arról, hogy a festményt, miint La Tour alkotását, védetté nyilvánítják. Mostanáig azonban, amig a képnek nem lett ekkora ára, és az eladása fel sem merült, ezzel senki sem törődött. A magángyüjtő kénytelen volt visszalépni. A falubelieknek azonban már nehezükre esett lemondani az annyiszor megálmodott és most váratlanul reális közelségbe került fűrésztelepről. “Akkor vegye meg az állam!” — hozta meg a döntést a tanács. Az állam és a Louvre igazgatósága azonban azt válaszolta, hogy nincs pénze, ezért “a festmény megvásárlását nem tervezi”. Néhányan a faluban titkon még örülnek is, hogy Szent Sebestyén képe a templomban maradt. A többség azonban — most, hogy a falu különös szerencséjének hire ment — tartani kezdett a Franciaországban az utóbbi időben aggasztóan elterjedt képrablásoktól. Nem kímélik a jól őrzött képtárakat sem, hogyne lenne csábitó egy ilyen kis falusi templom, ahol ekkora kincs van! Emlegetik a kelet-franciaországi Colmar esetét. Egy esztendeje, hogy a város XIII. századi székesegyházából ellopták Martin Schongauer világhírű Madonnáját, amelyet a művészettörténet “az elszászi Mona Lisa” néven tart nyilván. Azóta sem került elő. Pedig Colmar városi tanácsa felajánlotta: megfizeti a váltságdíjat, amit a képrablók kérnek. Miből fizetne azonban Bois- Anzernay, ha az ő Szent Sebestyénjüknek lába kelne? A képrablók váltságdíjban nem reménykedhetnének, vevőt is nehezen találnának, hiszen a kép túlságosan ismert. Végül, hogy a bűnjeltől megszabadulnak — ahogyan az nagyon sok hasonló esetben már megtörtént — talán még meg is semmisítenék a festményt. És akkor oda lenne a szentkép, oda a fűrésztelep, és oda a falu becsülete is . . . ■ Kétszer megsürgették már kérelmüket a kulturális ügyek minisztériumban: kapjanak kivételesen engedélyt Georges de La Tour festményének eladására. Páris azonban — úgy látszik — messze van, csak nem jön a válasz. Addig a falubeliek egymást váltják a templomban, hogy a kép egy pillanatra se maradjon őrizetlen. Vigyáznak Szent Sebestyénjükre. Amig megvan, addig van remény: egyszer talán mégis megvalósul a fűrésztelep hirtelen testet öltött, de éppoly hirtelen tova is tűnt álma. Fábián Ferenc KIVÉGZÉS FEKETE STÍLUSBAN Balról jobbra: Wardell McCree, Vernie Wright és Rodney Miles chicagói lakosok, akik úgy látszik szembekerültek a fekete terroristákkal. Mindhármat a fekete maffia stilusá ban tarkón lőtték. MI LETT RIÓBÓL? , RIO DE JANEIRO — Cidade Maravilhosa, vagyis Csodálatos Város. Nemcsak fekvésének párját ritkító szépségével vívta ki magának ezt a jelzőt, hanem lakóinak kedvességével, barátságosságával, udvariasságával is rászolgált. Nos, az utóbbi alaposan megkopott. Legalábbis erről panaszkodik a Jornal do Brazil. Az egykori főváros lakói — irja a lap — uj abban elvesztették humorukat, tréfás jókedvüket. Épp olyan szorongás kerítette őket hatalmába, mint amilyenre sok más metropolisban panaszkodnak. Rióban is divatba jöttek a pszichiáterek, a pácienseik száma nőttön nő.Aki pedig hosszabb idő után tér vissza a cariocák, vagyis Rió lakói körébe, furcsa változásra figyel fel. Egy ismert zeneszerző a Jornal do Brazil szerint igy nyilatkozott: “Annak a Riónak, amelyet én ismertem, semmi köze a maihoz. Lakói alaposan megváltoztak: agresszívekké váltak, szeretnének mindenben tultenni a másikon.” Guanabara orvostudományi egyetemének egyik professzora hasonlóképpen vélekedik. Szerinte Riót pszichikai betegség gyötri. Hogy miért? Sokan úgy vélekednek: az öt éve felgyorsult technikai haladás velejárója mindez. Az emberek tudat alatti énje fellázad a technika ellen, amely korlátok közé szorította, képletesen szólva kalitkába zárta. A Cidade Maravilhosa agressziv várossá vált. S a kedélyes barátságos cariocából ideges, türelmetlen városlakót nevelt a benzingőzös metropolis.
