Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-01 / 1. szám
18. oldal AZ ELVESZETT TEGNAP Irta: HALÁSZ PÉTER A régi London légkörének és legendás épületeinek megőrzésére szövetkezett meg nem alkuvó idealisták még folytatják elszánt harcukat a városujitók ellen a Piccadilly Circus elnevezésű világhírű tér eredeti jellegének megtartásáért, más kerületekben azonban már feladták a harcot, nem bátorság hiányában, de azért, mert a győzelemről lekéstek, a csata elveszett, nem maradt más hátra, mint a rendezett sorokban való visszavonulás. A most megjelent kis füzet, melynek címe: “Stratégia a Mayfair-Belgravia-kerületekért” már nem egyéb, mint halvány kísérlet mentésére annak, ami még megmenthető. Bevezető mondata igy hangzik: “Park Lane uj épületei kevés kivétellel építészetileg közömbösek, rontó hatásuk a Hyde Park környezetére a Hilton Hotelban éri el csúcspontját.’’ A hajdani városi paloták megmentésére semmit sem lehet tenni, minthogy egy-kettő kivételével mind eltűntek már. A füzet szerzői nem is törekednek többre, minthogy néhány javaslaltot tegyenek a kihalóban lévő “járókelő” elnevezésű őslény védelmére, a kiapadhatatlanul áramló gépkocsik veszélyével szemben: óránkint kilencezer autó a Park Lane Marble Arch elnevezésű márvány diadalív között, nyolc-sávos úttestén a Hyde Park Corner és a Alagutat javasolnak tehát az autók számára, vagy magasutat. De hogy a Park Lane-nek, s mindannak, amit jelentett: vége, azt senki sem tagadja. A Park Lane az volt egykor Londonnak, ami a hajdani Budapestnek az Andrássy ut és a Stefánia. Gumirádlisok, suhanó hintók, elegáns városi házak — Budapesten a Vilmos császár ut és a Liget, itt a Marble Arch és a Hyde Park közti vonalon. Itt állott az Apsley-ház, amelyet a hálás nemzet adományozott Wellington hercegének, hogy elűzte Napoleon fenyegető árnyát Anglia felől, itt sétálgatott Disraeli, birodalomépitő gondokat fontolgatva, itt építtetett palotát magának Dudley grófja. A Park Lane lakói között voltak nagy emberek s voltak különcök, Sir Emest Cassell például, aki természetesnek tartotta, hogy nyolcszáz tonna importált carrarai márvánnyal díszítse házát, vagy Hudson, a szappankirály, aki gótikus kastélyt építtetett Westminster hercege tőszomszédságában. Arisztokraták és újgazdagok, hercegek és törleszkedők, a századok Leporelló-képeskönyvének pazar illusztrációi, főszereplők és mellék-alakok, akik kiállították és megteremtették ezeket a belső kerületeket, Mayfairt, amely onnan vette nevét, hogy a tizenhetedik században ott tartották minden esztendő májusának két első hetében London leghirhedtebb vásárát, szarvasmarhák bőgtek, lovak nyerítették, por kavargóit, tűznyelők kitátott szájában lángok lobogtak, s vagy háromszáz lépésre onnan, a Tybume-ut elején, a városi közakasztófán betyárok tetemét hintáztatta a szél. A Hydeparkba akkor még nem volt tanácsos szürkület után merészkedni, veszélyes vadon volt, ahol III. György királyt is kifosztották az utonállók, mikor vadászatból hazatérve átlovagolt a fák között. 1783-ban azután elvitték az akasztófát, a Buckingham-palota mellől odatelepitették a márvány diadalivet, a Marble Arch-ot, a Tyburneutat, amelyen az elitélteket vezették a bitóhoz átkeresztelték Oxford Street-re, nem az egyetemi városról, de Oxford grófjáról, a májusi vásárokat megszüntette a rendelet, a kerület civilizált lett, ápolt, irigyelt emberek látványos otthonaival. Sorsát két fejlemény pecsételte meg: egyik az volt, hogy 1860-ban fölépült a Victoria pályaudvar és a Park Lane összekötő úttá vált a két nagyforgalmu vasútállomás: a Victoria és az akkor már meglévő Paddington között. A másik pedig a gépkocsi megjelenése a színtéren. A há-EGY KIS ÖNVIZSGÁLAT: HUMOR ÉS NEVETES Ritka az olyan ember, aki nem szeret nevetni Azzal, hogy miért nevetünk egy-egy jó viccen, vagy egy-egy ‘kivitelezett” tréfán, hogy honnan származik a humor, már sokan foglalkoztak. S bár a humor eredetét végső fokon megmagyarázni még nem tudták, a kutatók többsége egyetért abban, hogy a nevetést a poén, a csattanó kapcsán jelentkező eszmetársitásök képtelensége váltja ki. Az emberek azonban különböznék abban, hogy milyen vicceken nevetnék. Az például, hogy egy rövid történetben felleljük a humort, függ a kortól, a nemtől, az iskolázottságtól, a tréfára való beállítódástól és igy tovább. De abban is különböznek az emberek, hogy sokan nemcsak nevetni, hanem, nevettetni is szeretnek, mások pedig, bár egy-egy viccen jót nevetnek, mégis kínos szorongást éreznek, ha nekik kell valamilyen viccet elmondani, s előbb-utóbb belesülnék a történetbe. Ha előbbi kérdéseinkre őszintén válaszol, megtudhatja, hogy ebben a viszonylatban az embereknek melyik csoportjába tartozik. Alkalmas-e arra, hogy egy-egy viccet mások számára élvezhetőén továbbadjon, vagy inkább csak hallgatni szereti a vicceket. Olvassa el tehát az alábbi meghatározásokat és aláhúzással jelölje meg az önje jellemző válaszokat. Végül adja össze a pontok számát. (1) Nem zavar, ha sokan figyelnek rám jellemző: 1 pont; részben jellemző: 2 pont; nem jellemző: 3 pont. (2) Nagyon félek attól, hogy valamiben esetleg hibát követek el jellemző: 1 pont; részben jellemző: 2 pont^ nem jellemző: 3 pont. (3) Szívesen elbeszélgetek bárkivel jellemző: 1 pont; részben jellemző: 2 pont; nem jellemző: 3 pont. (4) Szeretek az emberekkel foglalkozni, és úgy érzem, ehhez érzékem is van jellemző: 1 pont; részben jellemző: 2 pont; nem jellemző: 3 pont. (5) A jövőmet illetően feltétlenül optimista vagyok jellemző: 1 pont; részben jellemző: 2 pont; nem jellemző: 3 pont. (6) Ha lehetőségem, tehetségem lett volna, szívesen mentem volna színészi pályára jellemző: 1 pont; részben jellemző: 2 pont; nem jellemző: 3 pont. (7) Olyan embernek tartom magam, aki a legképtelenebb helyzetben is feltalálja magát. jellemző: 1 pont; részben jellemző: 2 pont; nem jellemző: 3 pont. Halán Páter i zakat megvásárolták az ingatlan spekulánsok, a városi paloták sorát lebontották, hatalmas hotelek épültek, a Hilton acél és üveg-erőditménye, s tőle nyulfutásnyira a Playboy Club, 200 nyuszilánnyal és hatvankétezer klubtaggal. Most egyszerre hiányozni kezd, ami valaha Park Lane volt. Nem a múlt iránti epekedés okozza, de a múlttal való kapcsolat kínzó hiánya. A tegnap nélkül a ma légüres térben lebeg. Panoptikumba menni érte: mégsem az igazi. A láthatár pedig már nem kínál egyebet, mint piros stoplámpákat. Sok-sok stoplámpát, óránként kilencezer autó tizennyolcezer féklámpáját. S mind a tizennyolcezer a képzelet szabad csapongósát fékezi. Okuljanak belőle ott, ahol még lehet. (8) Gyermekkoromban az iskolában gyakran voltam tréfamester. jellemző: 1 pont; részben jellemző: 2 pont; nem jellemző: 3 pont. (9) Ha mások valamin vitatkoznak, türelmetlenül várom, hogy én is belszólhassak a vitába jellemző: 1 pont; részben jellemző: 2 pont; nem jellemző: 3 pont. 10) Ha valamilyen munkába belefogok, fel sem merül bennem, hogy esetleg kudarcot vallók jellemző: 1 pont; részben jellemző: 2 pont; nem jellemző: 3 pont. ÉRTELMEZÉS: 10-től 15 pontig — önben nagyon nagy a szereplési vágy. Szeret társaságba járni, de ott is igyekszik a középpontba kerülni. Kedveli a feltűnő dolgokat. Örökös aktivitását, olykor túl hangos természetét sokan túl fárasztónak találják. Szereti a humort, imád vicceket mesélni, s nem veszi észre, ha ez másokat untatja. 16-tól 20-ig — Kiegyensúlyozott természetű. Minél magasabb a pontszáma e kategórián belül, annál zárkózottabb. Szívesen meghallgatja a vicceket, de nagyon megválogatja, hogy melyiket adja tovább. Tudja a mértéket, hogy meddig nincs terhére társainak. 26-tól 30-ig — ön nagyon hallgatag, nagyon zárkózott ember. Nem szeret szerepelni. A vicceket meghallgatja, s azokon, melyek önnek tetszenek, legfeljebb csak elmosolyodik. Ritkán látják nevetni. Bilkei Pál KETREC ÉS CELLA (Folyt, a 9. oldalról) pillanatban, mert szabálytalan időközökben részesítik az “örömben”. Képzeljük magunkat a helyébe. Igyekszünk jó mély slukkokkal gyógyítani magunkat, közben majd meggebedünk az idegességtől, hogy jaj, mikor csap belénk az áram ?! Könnyen hihető, amire a gyógymód atyái, hívei esküsznek, hogy tudniillik, elég öt ilyen kezelés és biztos a siker. A jámbor dohányosban — szerintük —, úgy felgyülemlik a düh, hogy nem nyúl többé cigarettához. Ámbár . . . Hátha nem mindenkinél ez a reakció? Lehet, hogy valaki éppen a gyógymód ellen gerjed be, s azért is a kúrával hagy fel, mondván: “Még ezt a hat cigarettát se szívhatom el nyugodtan ?! Hát még mit nem!” Megint mások pedig, akik mérgükben igazán a dohányzást hagyják abba, a veszteség fölötti elkeseredésükben az italhoz menekülnek. Igaz, ha arra is túlságosan rákapnak, ott lesz mentségükre az üvegketreces gyógymód. Aminek átvészelése után — kárpótlásul rászokhatnak a dohányzásra, amiből megint kiszabadíthatja őket a cellás gyógymód... És igy tovább . . . Tóth István-
