Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)

1972-07-06 / 27. szám

6. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ Thursday, July 6, 1972 SZlYROll A U Irta: VÁRKONYI ANDOR wm Várkonyi Andor Junius második hetében egyszerre két jóbará­tunkat vesztettük el. Mindkettőjüket — talán pillanatok alatt — szívroham ölte meg. Az egyik egy kitűnő praxissal rendelke­ző orvos, a másik egy nyugdí­jas özvegyasszony volt. Haláluk még legközvetlenebb hozzátartozóikat is váratlanul érte. Sem az orvos, sem az öz­vegy nem panaszkodott a szivé­re, nem is kezeltették magukat. Ha a szív időnként adott is vész jeleket, — nem vették ko­molyan, s nem is beszéltek ar­ról senkinek. Tudatosan, vagy velükszületett könnyelműségből — ki tudja? — úgy éltek, mint­ha szivük tökéletesen egészséges lett volna. És ha csak úgy éltek volna! ők — ellenkező előjel­lel — úgy rendezték be életüket, mintha szivük vasból, acélból lett volna. A hatvanötéves orvos ugyanis — véleményem szerint — halálra dolgozta, az özvegy pedig ha­lálra szórakozta magát. Ezzel távolról sem mon­dom azt, hogy azt, amit tettek “öngyilkossági szándékból’’ tették. Egyszerűen nem tehettek mást: ilyen volt a természetük. A hangya sem yzért szorgalmas, mert úgy nevelik, hanem mert ezzel az adottsággal születik ... Az orvosnak ko­moly vagyona volt már évekkel ezelőtt, nyugod­tan csökkenthétté volna praxisát. Ehelyett azon­ban egyre növelte azt. A régi, kevésbé elegáns rendelőt felmondta, s olyan épületbe költözött, omelynék már a külseje is ámulatba ejtette a pá­cienseket. Az uj “rendelő-intézet” minden szobáját a le­hető legnagyobb fényűzéssel rendezte be; úgy tűnt, mintha nem csupán néhány esztendeig, ha-Az NAACP nevű civil rights szervezet a közel­múltban tartotta konvencióját Detroitban. A kon­venció előtt Roy Wilkins, a szervezet országos igazgatója, a következőket mondotta az újság­íróknak: Gyakran kételkedem abban, hogy a ci­vil rights mozgalom az elmúlt 10 évben helyes irányban haladt Amerikában. Ha az elmúlt tiz esztendő alatt többet tanultunk volna, ezt sen­ki nem vehetné el tőlünk és ma tovább tartanánk. A civil rights mozgalom elérte azt, hogy a fe­ketéket tisztelik, mint emberi lényeket, nem érte azonban el azt, hogy munkához is jussanak. Sevillában (Spanyolország) nemrégiben külön­legesen érdekes és látványos esküvőre került a .sor. A 26 éves Alexander, jugoszláv királyi her­ceg, aki száműzetésben él, feleségül vette az ugyancsak száműzetésben élő, 25 éves brazil ki­rályi hercegnőt, akinek neve Dona Maria da Or­leans Braganza. Az esküvőn, szerte Európából, cöbb, mint 500 arisztokrata vett részt. Alexander az angol hadsereg sibajnoka. Dona Maria pedig lakberendező Madridban. Lord Harlech (London), aki valamikor Anglia nagykövete volt Washingtonban, táviratot inté­zett az amerikai Bevándorlási Hivatalhoz, ame­lyet arra kér, hogy John Lennon, volt Beatle­­enekest engedje Amerikában letelepedni. Az ame­rikai Bevándorlási Hivatal azért ellenzi Lennon letelepedését Amerikában, mert 1968-ban mari­­juana-rejtegetésért elitélték. San Franciscóban a szimfonikus zenekar Bee­thoven-estet edott, a zongora-szólista Phylli3 Dil­­ler, az ismert komikusnő volt. A kritikusok sze­rint elsőrangú koncert-zongorista. nem még néhány évtizedig akarja folytatni gyó­gyító tevékenységét, az emberiség üdvére. S nem azért, hogy tetemes vagyonát növelje, —, semmi­képpen sem. (Hiszen alig élvezte a vagyon nyúj­totta lehetőségeket: egész életében mindössze kétszer töltött el néhány hetet zavartalan pihe­nésben ; egyizben Európában, másodszor pedig Mexicoban.) A munka megszállottja volt; vala­mi félelmetes erejű, nyughatatlan motor hajtot­ta, akár akarta, akár nem. Olyan volt, mint az, aki egyre meredekebb lejtőn fut lefelé: képtelen volt megállni. Ebben természetesen közrejátszott az a tény is, hogy szerette hivatását és talán az is, hogy nem szerette — az otthonát. Feleségét még abban az időben vette el, amikor pályája kezdetén állott. Akkor hasznos segítő­társnak bizonyult. Később azonban az asszony valahogy “elmaradt” mellőle, nem tudott társa­dalmilag lépést tartani vele. így azután teljesen munkájának élt, mániákusan küzdött a további előrejutásért. Betegei egyre magasabb társadal­mi osztályból kerültek ki, s számára ez volt a fontos, nem pedig az, hogy ezzel párhuzamosan a tiszteletdijak összegei is emelkedtek. Néhány­szor megpróbáltam a lelkére beszélni, fejére ol­vastam saját tanácsait, amelyeket nekem és má­soknak adott: kevesebbet dolgozzék, többet pi-' henjen. “Nem engednek a betegeim” — rázta a fejét és máris valami tégely után nyúlt. Biztos vagyok abban, hogy ő, mint orvos, tud­ta, hogy a szive nincs rendben. Tudta, de titkol­ta még legjobb barátai előtt is, nehogy erőszak­kal távolítsák el rendelője megszokott, bűvös légköréből. Ha egy elcsépelt, hazug frázist akar­nék használni, azt mondanám most, hogy “hi­vatásának lett az áldozata”. De ez nem igaz. Ő már igy született —, mint a hangya. Ha nem or­vos, hanem — mondjuk — építészmérnök lett volna belőle, bizonyos, hogy egy tervrajz készí­tése vagy egy épülő ház ellenőrzése közben érte volna utói a gyors, könyörtelen halál. Másik barátunk, az özvegyasszony nem a mun­kába volt szerelmes — azt addig sem szerette túl­ságosan, amig kénytelen volt dolgozni — hanem az életbe! Korán elhalt férje után némi vagyont örökölt, éppen annyit, amennyinek kamataiból és a nyugdíjból kényelmesen élhetett. Egyetlen lánya és annak családja az ország másik felében lakott, s kezdetben ez a tény indította arra, hogy utazgasson. Később egyre jobban megszerette a helyváltoztatás nyomán kínálkozó örömöket —, az utazás vérévé vált. Átrepült Európába, onnan a Közel-Keletre, majd egyre távolabb, újabb és újabb tájakat keresve fel. Amikor a költséges: túl magasra szöktek, uj közlekedési módot ta­lált: teherhajókon utazgatott, olcsón. Igaz, az utazás nagyon lassú volt, de számái-a nem az volt a fontos, hogy gyorsan jusson el az egyik hely­ről a másikra. Magát az utazást élvezte, azt, hogy nem állt egyhelyben, mint ahogy a Föld is szü­net nélkül forog, őt is valami lázas, türelmetlen, belső motor hajtotta, mint az orvost, de ellenke­ző irányba! Ki tudja, talán úgy érezte magát, mint egy megelevenedett kariatida; amig “kő­ből” volt, oly sokáig tartotta vállán az erkélyt, amelyen családja szemlélte a világot, hogy végül is megunta a dolgot. Most, néhány éven túl a hatvanon, pótolni akarta mindazt, amit örömben, élvezetben, szórakozásban, élmények gyűjtögeté­sében eddig elmulasztott. És nem tudta, hogy szervezetének legfőbb ura: a szive, nem képes már lépést tartani vele. A szív mindent megbo­csát, de semmit sem felejt. Megőrzi a legkisebb fájdalom emlékét is, semmi sem múlik el fölötte nyomtalanul. S az évek múlásával, ahogy egyre sűrűsödnek az izgalmak és a gondok, mindegy­re kopik, forgácsolódik, fáradékonyabb lesz, — mig egy napon minden erejét latbavetve sem tud többé megmozdulni. S vele együtt nyugodni tér a test minden sejtje; az élet lángja kilobban. Mindkét barátunknak azért kellett aránylag fiatalon (még tiz-tizenöt évet élhettek volna) meghalni, mert nem tudták élvezni a pihenés, a semmittevés örömeit. Ahogy Maupassant jelle­mezte egyik novellájának két hősét: . . . “hajtot­ta őket a járás legyőzhetetlen kényszere”. Csak igy, ebben a formában tudták elviselni az éle­tet, s ez az életforma, a legtöbb esetben hason­lóan tragikus következményekkel jár. Hogyan is mondta József Attila <sKései sirató” cimü gyö­nyörű versének utolsó két sorában: Ha küzd hát abba, ha pedig kibékül ebbe fog belehalni. A SÜLLYEDŐ VÁROS Irta: PAPP VARGA ÉVA Az európai hírek némelyikét akkor is fájó szív­vel olvassuk, ha azok nem épp a mi szülőhazánk­ra vonatkoznak. Nekünk — régi amerikásoknak —, emlékeinket, tehát fiatal­ságunkkal összefüggő éveinket idézi egy-egy hírlapi közlés. így valahányszor Velence pusztulá­sáról olvastam, mindig úgy érin­tett, mintha tulajdonomat fe­nyegetné veszély, pedig de ré­gen volt, amikor utoljára lát­tam . . . Másodszor mentem a csodálatos mesevárosba és ak­kor irtani róla egy hangulat­szülte cikket a budapesti “Ujság”-nak, a vasárna­pi szám “Asszonyoknak” cimü rovatába, amely­nek mottója volt: ‘-Menyasszonyok álma . . . asszonyok emléke . . . vajon más leszel-e most, amikor józanul lát­lak...?” Most nem olvastam a fenyegető veszélyt, ha­nem olyan valakitől hallottam róla, aki a men­tés lehetőségéért “dolgozni” is hajlandó ... A TV minapi előadásán láttuk a nemrég felfede-VARGA ÉVA zett Anna Moffo-t, akiről úgy Írnak a lapokban, hogy a világ legszebb énekesnője. Ami a szépsé­gét illeti, tény, hogy nagyon dekorativ jelenség, de hogy “a világ legszebbje”, azt nehéz lenne el­dönteni. A szépség ízlés dolga és egy operaéne­kesnőnél amugyis csak másodsorban fontos, első a hang-anyag . . . Hogy azonban széplelkii nő, azt bizonyítja, amiket mondott: “Az emberiség bűne lenne pusztulni hagyni azt a várost, amely rengeteg embernek okozott gyönyörűséget, felejthetetlen élményt. Én soro­zatos fellépéseket, hangversenyeket szándékozom adni, amelyek jövedelme a mentés célját fogja szolgálni és amilyen fejlett manapság az építé­szet, hiszem, hogy ez sikerülni fog ...” A művésznő kiváló voltát és elismerését nem­csak eddigi szerepléseinek sikere igazolja, hanem az is, hogy élelmes olaszországi üzletemberek már elkezdték gyártani bizonyos cikkeiket “La Moffo” védjeggyel. Ez a beérkezés kétségtelen jele .. . Mikor a program végétért, elővettem félt­ve őrzött olaszországi nagy albumunkat, hogy legalább igy gyönyörködjem a velencei művészeti (Folytatás a 7-ik oldalon)

Next

/
Oldalképek
Tartalom