Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-12-21 / 51. szám
( MAGYAR HÍRADÓ 15. oldal A JÓSÁG KARÁCSONYA Irta: SZABÓNÉ LÉVAY MARGIT Egy gazdag vállalkozónak különös ötlete támadt. Karácsony hetében elment az ócskáshoz és a rakásra hányt, elnyűtt férfiruhák közül kivá^ lasztotta a legkopottabb kabátot, nadrágot és mellényt, mindegyiket más színben; aztán egy íongyrojtos pamutsálat a nya kába és egy szinehagyott kajla ‘.'.alapot. Kifizette és derült arccal távozott. Az ócskás csak nézte az elegáns urat, amint kesztyűs kézzel turkált a rongyokban és húzta ki a legrongyabbakat. Bizonyára — gondolta — álarcosbálban fogja viselni, mint tramp, — csavargó. Otthon az inasával kiszellőztette, aztán patyolattiszta alsóra magára vette a gyűrött, szenynyes vackokat; felhúzott egy besározott cipőt és elindult az alkonyodé városba. Kalapját szemére huzva járta a főutcát. Azt akarta megtudni, hogy van-e még karácsonyi jótékony szív? A cipőpucoló fiukat próbálta ki. Már három fiút kért, hogy pucolja ki a cipőjét, hogy legalább a cipője legyen fényes karácsonyra. De mind a három nevetve mondott nemet: Még a csillagokat se fényesítené ragyogóbbra ingyen, nemhogy egy ilyen piszkos bakancsot-----kacagták az arcába. S csalódottan ment tovább. Az ut másik sarkán egy kis talián fiú állt cipőtisztító készülékeivel. Elpanaszolja neki szegény voltát. Csak legalább a cipőm lenne tiszta karácsonyra. De már három fiút kértem, hogy pucolja ki, de mind elutasított; még csufondárosan ki is nevették szegény rongyos voltomat. A kis talián hallgatja, végignéz rongyos kopottságán és szelíden mondja: No, tedd a lábadat a kis ládámra, én kipucolom a cipődet ingyen. És ragyogó fényesre kefélte a “csavargó” cipőjét. No, most már tiszta a cipőd karácsonyra. Ragyog, mint a karácsonyfa! Örömteli mosollyal nézi a kis talián cipőpucolót a “tramp”. Nem a cipője ragyogásának, a kis talián fiú jóságáoalk-örül. Benyúl a zsebébe és tiz ezüst dollárt számol a kis talián szurtos tenyerébe. Aztán elárulja neki kivoltát és hogy igy akarta megtudni, hogy van-e szerető szivü, segítségre kész a cipőpucoló fiuk között. Te vagy, akiben nem csalódtam. Vedd a tiz ezüst dollárt. Tedd el jól. Ne szólj róla senkinek, csak otthon a szüleidnek. Meghatottságában szótlanul, csak a fejével int igent a gyerekfiu. Elfogult szívvel nézi jótevőjét . . . jótettének gazdagszivü ajándékozóját. No, boldog karácsonyt! — köszön el a különös ajándékozó. Boldog karácsonyt! — mondja a fiúcska is és sokáig néz a különös gazdag ember után . . . Aztán a vállára vetve kenyérkereső ládikáját, szui'tos kezeit zsebeibe mélyesztve, hazafelé indul s örömben áradó szívvel fütyül: Az Üdvözítő földre szállt, kicsinynek, nagynak egyaránt. Nemcsak keleten kel a Nap... Gyermekkorunk óta megszoktuk, hogy a nap az égbolt keleti oldalán kel fel és nyugaton áldozik le. Mégis vannak érdekes helyzetek, amikor alkonyat után abban a sajátságos látványban van részünk, hogy a nap korongja a nyugati látóhatárról emelkedik az égbolton. Képzeljük, hogy egy magas hegylánc északdéli irányban húzódik, például az Ural hegység, vagy Dél-Amerikában az Andok. A hegyláncon hosszú alagút vezet keresztül. Az alagútból egy expresszvonat fut ki a keleti oldalon nagy sebességgel. Amikor a vonat az alagútból kiér, azon a helyen a leáldozó napot a hegység már eltakarja. De amikor a vonat tovább rohan kelet felé, kijut a hegység árnyékából és az utasok azt látják, hogy a nap korongja felfelé emelkedik a nyugati égbolton. Hasonló esetet tapasztalhatunk akkor is, ha repülőgépen utazunk Európából Amerikába. A gép akkor indul, amikor a nap már lenyugodott. Ugyanakkor azonban nyugatra még nappal van. Amint a gép nagy sebességgel száguld nyugat felé, derengeni kezd előttünk a nyugati látóhatár, aztán a nap lassan felemelkedik a nyuati égboltra. őseink ilyen jelenséget sohasem tapasztalhat tak, mert nekik még nem voltak olyan közlekedési eszközeik, amelyekkel gyorsabban tudtak volna a földön közlekedni, mint ahogyan a nap látszólagosan végigvonul az égbolton. Az ács fia SZABÓNK LÉVAY MARGIT ÉLETKÉPEK: ’'JÓFORMÁN GYEREK"... Mamika nyolcvanhét esztendős. Naphosszat üldögél az öreg foteljében, a tapintatosan sárguló kézimunkái és a mániákusan féltett mütyürkéi között. Az ablaka szűk utcácskára néz, melynek vedlett falu, töppedt házai mögött szinte megtorpan az élet, lelassul a ritmus, nem ér oda a szomszédos fő utca örökkön nyugtalan zsibongása és sietésre ösztökélő forgataga. A mamika azonban megelégszik annyival, amennyit lát, azzal a kis darabbal a világból, a csámpásra koptatott macskaköves utca parányi szegletével, amelyet minden nap újra meg újra olyan érdeklődéssel szemlél, mintha akkor fedezné fel magának először. A falon kép. Peckes bajuszu őrmester. A mamika férje. Néha azt fürkészi. Ő tudja, mit jelent számára a foltos, elmosódott kép. Mennyi boldogságot, mennyi boldogtalanságot. Egy biztos. Soha nem érzékenyül el különösebben, amikor pár pillanatra megpihen rajta a tekintete. Nem próbálja soha rózsaszínűvé hazudni a múltat, mely mindig szigorú és kemény volt hozzá, mert ha akár csak a legcsekélyebb öröm is érte, rögtön figyelmeztette, hogy az nem az ő jussa. Mert a mami nehéz évek során edződött. És ezt soha nem felejti. Talán azért olyan nyugodt és kiegyensúlyozott ma. Különösen amióta eltartási szerződést kötött . . . Irént a szomszédok ajánlotték. Elvált asszony, úgy mondták, rendezni szeretné végre az életét, otthonra vágyik. Irén mindjárt az első pillanatban szimpatikus volt a maminak. Talán a hosszú palócos “á”-ja ragadta meg, vagy valami más. Sokszor nem lehet tudni, hogyan születik meg két ember váratlan és izgalmas kötődése. A mami nem bizonyult rossz emberismerőnek. Irénben ugyanis valóban nagyon tisztességes és becsületes emberre talált. Nemcsak a szerződésben vállalt kötelezettségeit teljesítette, hanem sokkal de sokkal többet adott. Gazdag és tartalmas szeretetet. Nem mesterkélten mézes-mázos gyöngédséggel vette körül, hanem nyiltszivü őszinteséggel kimutatta a hozzávaló, majdnemhogy gyermeki ragaszkodását. így már az első napok után úgy beszéltek egymással, olyan közvetlen hullámhosszt teremtettek, mintha ősidőktől fogva ismerték volna egymást. Mintha örökkön tisztában lettek volna egymás gyengéivel. Soha nem zavarták egymást, nem voltak egymás terhére. Szinte egy hallatlan finom szeizmográf rezdülésével érezték, hogy mikor volt szükségük egymásra . . . A mami áradozott Irénről és Irén a mamiról. Volt valami mesebeli kettejük kapcsolatában. Hiszen annyi minden gonoszságról hall az ember az eltartási szerződésekkel kapcsolatban, hogy a jót már nehezen hiszi el. Fel is háborodik a mami, ha valaki netán véletlenül kételkedni merészel az ő szerencséjében . . . Harapófogó, gyalu, fűrész, kalapács... még egészen fiatal voltál, mikor őket először adta kezedbe József, az ács, s mint hú Jószágok, tenyeredhez nőttek. Nem kardot, hanem oltárt farigcsáltál a gyerekeknek, nem ketreceket gyártottál elfogott madaraknak, hanem pár deszkát raktál össze talán kér evetnek, s azoknak adtad, kik Otthon a földön , aludtak . ? j -/'* Ifjúkorod, igy készített föl a pillanatra, mikor aztán elhagytad názáreti mühe'yeé'; hogy az Ajtó, Ház, Oltár szerepet vegyed magadra, s a nincsteleneknek otthonul osszad életed. S talán már akkorr felkészültél legbelül a pillanatra, mikor végezetül magad állítottad annak a Templomnak alapkövéül, amely majd messzi korokban az emberség tégláiból épül... Cselényi István Gábor — Nem tudom, miért szidják állandóan a mai fiatalokat. Sokan le is akartak beszélni: ne szolgáltassam ki magam egy eltartónak se, mert mindenki csak arra spekulál, hogy mihamarabb övé legyen a lakás. De ugye, hogy nem mind olyanok ezek a mai fiatalok, mint ahogy mondják, hiszen itt van az Ipénke példája is . . . — Tényleg nem szabad általánosítani, egy kalap alá venni az ifjúságot — hagytam helyben egy beszélgetés során a mamika véleményét, de a biztonság kedvéért még mielőtt mélyebben elmerültünk volna a mai ifjúsággal kapcsolatos problémák megvitatásában, megkérdeztem a nénitől, hogy hány éves is tulajdonképpen az Irénke? A mami erre fitymálóan elhúzta a száját: — Jóformán gyerek. Most múlt ötvenhárom ... Ágh Tihamér T
