Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-12-21 / 51. szám
10. oldal MIKULÁS ECY FARMON Irta: HALÁSZ PÉTER John Davey angol farmmunkás répát eggyel t a birtokon, amelynek alkalmazottja volt, amikor kapája egyszerre csak fémes hangot hallatott. Arra gondolt először, hogy kőbe vágott s lehajolt, hogy kikotorja a földből, jól jön ugyanis a kődarab eggyelés közben, mivel hozzá lehet ütögetni a kapát és megszabadítani a rátapadt sártól. John Davey elcsodálkozott egy kissé, mikor nem kődarab került elő a földből, hanem egy szobrocska, olyan arasznyi, három incsnél, vagy körülbelül 8 cm-nél alig nagyobb. Amikor ujjóval megtisztogatta, akkor látta, hogy a kis szobor emberi alakot ábrázol, fejét előrehajtja kissé, jobbkezét az arcához tartja. '‘Valószínűleg tranzisztoros rádiót hallgat” — gondolta John Davey és megcsóválta a fejét “manapság már a szobrok is azt ábrázolják, amint valaki éppen tranzisztoros rádiót szőrit a füléhez” A kis szobrocskát mindenesetre a tarisznyája oldalára kötötte, gondolta, hazaviszi a gyerekeknek, majd játszadoznak veze. John Daveynek ugyanis öt gyereke van odahaza és igy elkel a játékszer a háznál. De aztán, amikor hazaindult répa-eggyelés után, majdnem megfeledkezett róla, végül mégis eszébe jutott és betette a tarisznyájába. — Hoztam nektek madárlátta szobrocskát! — mondta, amikor hazaért és körülrajzották a gyerekek. Nahát, volt erre nagy öröm. Az egyik kislány mindjárt odavitte a csaphoz és lemosta róla a sarat, a földet. Akkor látták, hogy szépen csillog a kis szobor a lámpafényben. Rátették a televiziókészülékre. Jól mutatott rajta. A hétesztendős, Neil nevű fiúcska nyomban csalafinta tervet szőtt: éppen aznap látott a szomszédban lakó íRonninál egy kis játékautóbuszt, amiért nagyon megfájdult a szive. Hátha Ronni elcserélné a kis autóbuszt a szoborért? — Igaz, hogy a kis szoborral nem lehet olyan jól játszani, mint az autóbusszal, viszont nagyon szépen csillog. Másnap Neil át is szaladt a kis szoborral Ronnihoz és fölajánlotta a cserét, Ronni forgatta egy ideig, aztán visszanyujtotta: — Vacak! — mondta megvetően. így aztán a cseréből nem lett semmi és a szobor visszakerült a televízióra. A gyerekek olykor leszedték, játszottak vele, ide-oda hányódott, egy időre el is tűnt, aztán megint előkerült. Egyszer aztán vendég fordult meg a házban, aki jobban szemügyre vette a szobrocskát és azt mondta, érzése szerint arannyal befuttatott kis holmi, érdemes volna felbecsültetni, könnyen lehet, hogy megér egy-kétszáz fontot. Mármint az arany a szobron. John Davey sokáig nem tett az ügyben semmit, míg most, karácsony közeledtével, eszébe jutott, hátha lehetne kapni érte egy kis pénzt. Nem jönne rosszul. Akinek nagy a családja — márpedig John Daveynek elég nagy —, annak ugyan fő a feje igy Karácsony táján, hogy miből vegye meg az összes ajándékokat. Ezért aztán, amikor legközelebb bejött Londonba, hogy vásároljon egyetmást, zsebrevágta a kis szobrot és behozta magával. És ha már behozta, hát elvitte a Christie-féle árverési csarnokba, néznék meg, becsülnék föl, van-e ugyan csakugyan valamelyes értéke? A Christienél a szobrot jól megnézték, forgatták, többen is összedugták fejüket, pápaszemüket a homlokukra tolták, s azt mondták végül, hogy hagyja ott a szobrot és jöjjön be ekkor és ékkor, amikoris aukcióra bocsátják. Ezen a héten tartották meg az aukciót Christienél és a madárlátta szobrocska 36,750 fontsterlingért talált gazdát, tehát körülbelül százezer dollárért. Kiderült ugyanis, hogy Keresztelő Szent Jánost ábrázolja, 1180-ból származik, arannyal befutattott bronz és olyan tökéletes, sértetlen állapotban élte át a századokat a földben, amire csak nagyritkán van példa. Cyril Humphris, az ismert Bond streeti műkereskedő vásárolta meg egy magát megnevezni nem óhajtó kliense számára. Amikor John Davey hazatér szerény kis házába, zsebében a 36,750 fontos csekkel, kisfia Neil futott eléje a kerten át. — Hol a kis szobor ? — kérdezte lélekszakadva. — Annak bizony már uj gazdája van! — mondta erre az apja. Ronni ugyanis alig pár perccel ezelőtt kiabált át a kerítésen, hogy jól van, nem bánja, ha olyan nagyon akarja Neil, hát éppenséggel övé lehet az autóbusz a tranzisztoros íádiót hallgató vacak kis szoborért. EMBEREK ÉS ESETEK: A KARÁCSONYI TRÜKK Tavaly karácsony előtt a vásárlás, a készülődés és kikészülés zűrzavaros napjainak egy véletlenül tiszta öt percében döbbentem rá a nagy igazságra: Hiába kivannak az emberek szóban és írásban, százan és százan, kellemes és boldog ünnepeket, ha semmit sem teszünk annak érdekében, sőt rendszerint épp ellenkezőleg. Ez a gondolat, mint általában a nagy fölismerések, alig fél perc alatt villant át az agyamon, s igy még maradt négy és fél világos percem arra, hogy elemezzem. Mi történik karácsony táján? Az ünnep előtt kiürítjük zsebeinket, de tökéletesen; az ünnepek alatt pedig megtöltjük a gyomrunkat, de tökéletlenül. Az eredmény . . . Nem részletezem Inkább arról számolok be, miben állt az ón nagy karácsonyi trükköm. December 24-én délután panaszkodni kezdtem otthon, hogy elrontottam a gyomromat. A családom nem ért rá odafigyelni a panaszkodásomra, mindenki sütött, főzött. Ám. estefelé, mikor nagy lelkierővel visszautasítottam a még meleg bejgli megkóstolását, riadt meg a feleségem: “Ezt miéi nénivel nem teheted, halálosan meg fog sértődni!” — Nagyon sajnálom, de ... — Mutasd a nyelved! Készültem erre. Behintőporoztam a nyelvemet. Nagyon kellemetlen ize volt a babapudernek, de hiába ... A kellemes ünnepekért áldozatot kell hozni. A nagy ünnepi vacsorán mindenki engem sajnált. Mici néni nem sértődött meg, sőt készített egy jó erős teát szaharinnal, hogy mégse maradjon üresen a gyomrom. Nem mondom, kicsit csörgött a nyálam, amikor megcsapta orromat a sült pulyka mámoritó illata. Nem tudtam nézni, bocsánatot kértem és kimentem. Megértő tekintetek követtek. Aztán is . . . Miközben a többiek a bejglit habzsolták, az ajkamat harapdáltam, és amikor az egri vöröset kortyolgatták, én azt a vacak keserű teát szürcsölgettem. Éjszaka aztán kitünően aludtam. Üres volt a gyomrom, de boldog voltam. Másnap reggel családom úgy döntött, hogy Babits Mihály: Csillag után Ülök életunt szobámban, hideg teát kavarok... Körülöttem fájás-félés ködhálója kavarog, Kikelek tikkadt helyemből, kinyitom az ablakot s megpillantok odakint egy Ígéretes csillagot. Ó ha most mindent itthagynék, mennék a csillag után, mint rég a három királyok betlehemi éjszakán! Gépkocsin, vagy teveháton — olyan mindegy, hogy hogyan! Aranyat, tömjént és mirrhát vinnék boldogan. Mennék száz országon át, míg utamat szelné a vám. „Aranyat tilos kivinni!” szólna ott a vámos rám. „Tömjéned meg, ami csak van, az mind kell, az itteni hazai hatalmak fényét méltón dicsőíteni.” Százszor megállítanának, — örülnék, ha átcsúszom: arany nélkül, tömjén nélkül' érnék hozzád, Jézusom! Jaj és mire odaérnék, hova a csillag vezet, te már függnél a kereszten és a lábad csupa seb, s ahelyett, hogy bölcsőd köré szórjak tömjént, aranyat, megmaradt szegény mirrhámmai keserűszagú mirrhámmai kenném véres lábadat. nem reggeliznék, kell tartalékolni Lili néni hires töltöttkáposztájára. Én azonban kaptam egy nagy bögre teát szaharinnal és két szem háztartási kekszet. Délben, miközben a nagy család ette a hires töltött káposztát, amelynek már a szaga is . . . — mindenki engem sajnált, és Lili néni hirtelenében főzött egy kis rizst sós vízben, hogy mégse maradjon üresen a gyomrom. Szerencsére attól úgy elment az étvágyam, hogy a tej szín habos gesztenyetortára már rá sem birtam nézni. A muskotályból kértem egy pohárral, de szótöbbséggel leszavaztak. Azután az egész család elment sétálni, hogy lejárják az ebédet, de engem otthagytak Lujzi nénivel, mivel “biztos alaposan legyöngültem”. Lujzi nénivel nagyon jól töltöttem az időt. Segítettem gombolyítani a fonalat, ugyanis fölfejtette a kardigánt, amit Lili nénitől kapott. Éjszaka kitünően aludtam, csak másnap reggel értesültem róla, mit szenvedett a családom. Én egy kicsit szédelegtem az éhségtől, de különben tökéletesen érzem magam. Délben nálunk volt a nagy család. Az asztalon kedvenc ételeim sorakoztak: lucskos káposzta, rósejbni, rántott bárány és töltött csirke, és én kaptam egy tányér krumplipürét. Nem birtam tovább. Közöltem, már kutyabajom, mutattam a piros nyelvemet és kértem, könyörögtem, de szótöbbséggel úgy döntött a nagy család, hogy a diétát még tartani kell legalább két napig. Aznap éjszaka, miközben mindenkit gyötört a lidérces álom, hánykolótak, dobálódtak, fetrengtek a tultápláltságtól, az én szegény üres gyomromat az éhség marcangolta. Nem birtam tovább. Kiosontam a konyhába és fölhabzsoltam a maradék káposztát, aztán leöntöttem egy üveg muskotályt. Másnap az orvos, amikor megnézte lepedékes. fehér nyelvemet, nagy fejcsóváiás közben igy fakadt ki: — Maga a százhuszonkettedik! Mert azt hiszik, a karácsony arra való, hogy furtomfurt csak zabáljanak, már bocsánat a kifejezésért. A kifejezést még csak meg tudtam volna bocsátani neki, de azt, hogy szigorú diétát rendelt vizberizsával és szaharinos teával, azt nem. Máig sem. Sólyom László I
