Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-12-21 / 51. szám
11. oldal HOMOKI ERZSÉBET í LELKI KLINIKÁJA ■ aa ■•aaaaaaat ELVÁLT Nő — Kedves Miss Homoki, én egy 32 éves elvált nő vagyok, még Magyarországon váltam el. 5 évvel ezelőtt előbb a szüleim és az öcsém, pár hónappal utána a nővérem és én jöttünk ki Amerikába. Van egy férfi, aki amikor kijöttünk ,sokat segített nekünk, mint újaknak, kezdőknek. Azt lehet mondani, hogy mi majdnem mindent neki köszönhetünk. Nagyon-nagyon hálásak vagyunk neki. Most váratlanul, nagy meglepetésemre, megkérte a kezemet. Jó ember és szimpatikus, de engem, mint férfi nem érdekel, nem érzek iránta semmi olyat, amit csak leghalványabban szeretetnek lehetne érezni. Mint. férfi, teljesen közömbös nekem. Az egész család rábeszél a hála miatt. Már nem tudom, mit tegyek. VÁLASZ — Ne hallgasson a családra. Udvariasan, úgy, hogy ne fájjon neki, hárítsa el a kérését. Ne menjen hozzá. Ha férjhez menne, mindketten rosszul járnának, rossz házasság lenne belőle. Maga nem szereti. Hálából férjhezmenmi valakihez: Hamis elgondolás. A szerelem nem táplálkozik jóságból, jótéteményekből, hálából, hanem csak szerelemből. ❖ ❖ ❖ TANÁCSOT KÉREK. Kedves Erzsébet, egy éve ismerek egy férfit!, én 25 éves vagyok, korban, gondolkodásban, ízlésben mindenben teljesen egymáshoz illünk. Kedvelem, szeretem őt. Sokszor megyünk -együtt színházba, hangversenyre, sőt még egyforma könyveket is szeretünk. Én már hónapok óta abban a gondolatban voltam, hogy feleségül akar venni és akkor szívesen hozzámegyek. Most meg is mondta, hogy szeret, de hozzátette, hogy ő becsületes, nem akar becsapni, ő gyógyíthatatlan beteg, munkaképes, de a betegségtől sokszor nagyon gyötrődik, fájdalmai vannak. Mit tanácsol, kedves Erzsébet? VÁLASZ — Nem egyszerű probléma ,még akkor sem, ha tudjuk, hogy a háború után sok nő többé-kevésbé súlyos rokkanthoz ment feleségül és boldog házasság lett belőle. Ha az egymáshoz tartozás érzése nagyon, de igazán nagyon erős, akkor a partnerek legyőzök az ilyen házasságban adódó nehézségeket. Viszont az sem szégyen, ha eg fiatal lány, mint maga, nem érzi magát elég erősnek ilyen feladat megoldására. Még akkor sem, ha — mint Írja — kedveli, szereti. Ebben az esetben gyengéd, de határozott búcsút kell vennie tőle. De ha őszintén úgy érzi, hogy nélküle tartalmatlanná válna az élete, ez annak a jele, hogy képes elviselni az ilyen házassággal járó esetleges megviseltségeket. Ez a házasság nagyon nehéz feladatot hárítana magára, mert a beteg ember érzékeny és nemcsak orvosságra, hanem rendkívül sok-sdk szeretetre, türelemre, gyengédségre, önfeláldozásra van szüksége és ha ezeket nem tudja őszintén, jóformán percnyi megszakítás nélkül nyújtani neki, akkor előbbutóbb zavarok keletkeznek és boldogtalanná teszi őt is, magát is. Ajánlom, hogy menjen el vele a kezelőorvosához. Tudjon meg minden a betegségéről és kisérő jelenségeiről. Orvosi titoktartás van ugyan, de ilyen esetben, ilyen nem egyszerű esetben, amikor a beteg kívánja, az orvos őszintén beszél. Ha előre tudja, hogy minek néz elébe, és a fiú tudja, hogy mit vállalt, az mindkettőjüknek segítene elviselni a későbbi nehézségeket. Ha mindenképpen elég erősnek érzi magát, akkor sok szerencsét kívánok. De jól fontolja meg a döntését. Ha az orvosi vizit nem biztat semmi jóval és utána visszalép, nem kell lélekben szégyelnie magát sem a fiú előtt, sem önmaga előtt. * * ❖ FÉRFI-OLVASÓ — Kedves Miss Homoki, egy kérdésem van. Mindig szorgalmasan dolgoztam, szépen meg is éltünk, fel tudtuk nevelni, iskoláztatni két gyermekünket, rendes lakásunk van, öreg korunkra majd szerényen meg tudunk élni és mégis sokat gondolok valamire. Dolgoztam, de nem hajszoltam a pénzt. Nem tapostam senkit. Ismerőseink között sok olyan van, aki nem ismert se embert, se Istent, csak a pénzt hajszolta, egy dollárért akárkit legázolt. Én most csendes, szegényes öregség előtt állok, ők gazdag, tekintélyes emberek. Nekik volt igazuk, hogy csak a pénzért éltek. VÁLASZ — Valahogy úgy van, hogy nem őszinte az, aki azt mondja, neki nem kell a pénz, nem törődik vele. Pénzre igenis szükségünk van. Nemcsak azért, hogy megvegyük vele a mindennapra valót, hanem azért is, hogy kissé szebbé tegyük életünket, gondolok itt például a kellemes otthonra, a nemes szórakozásra. A szerzési vágynak azonban nem szabad elfojtani bennünk minden más érzést, törekvést. Más is van, nemcsak pénz. Vagyon, gazdagság, hamis tekintély, fényűzés. Többet ér ennél egy szerető szív, egy jó család, egy önzetlen igaz barát. Ha korrekt módon, emberi érzéseink magatartásunk megőrzésével nem érünk el anyagi sikert, akikor sem szabad elkeseredni azon, ha másoknak sikerült. Az élet ujta hosszú, a fárasztó utón is gyakran van módunk megpihenni az apró örömök, apró boldogságok mérföldköveinél. Élvezzük ki ezeket a pihenőhelyeket. A lélekgyilkoló örökös rohanást, lelketlen hajszát a vagyonért, hagyjuk az ügyeskedőkre, a pénz megszállottjaira. Hagyjuk őket továbbszáguldani, a boldogságot nem lehet pénzzel megvásárolni és a legújabb modellü sportautókban sem lehet hajszolni. KARÁCSONYI TÖRTÉNET: A TEMETŐŐR AJÁNDÉKA Napok óta figyelte. Mindig késve jött. Nyolctiz perccel zárás előtt. De hétköznap, vasárnap következetesen megjelent. A temetőkaput már be kellett volna zárni, de János bácsi azért nem sürgette a látogatót. Itt, a sírok között megtanulta, hogy senkit és semmit nem kell sürgetni, mindennek eljön a maga ideje. Egyszer utána lopakodott. A temető falának támaszkodó egyik sir előtt állt. János bácsi jól ismerte a sírokat, régein, őrizte őket. Családi sírbolt volt az, amelyik előtt az idegen állt. Vagy fél éve temették ide a 90 éves Bujtor nénit. Talán a fia lehetett ez a férfi ? Messziről figyelte. Úgy tetszett neki, mintha beszélgetne, talán éppen azt mondja, mi öröm. bánat érte aznap. Hagyta, hadd beszélje ki magát. Kell az embernek, hogy kiöntse valakinek őszintén a szivét. Aztán meg ki értené meg jobban, mint az édesanyja? Mikor a férfi kifelé ment, ráköszönt. Barátságból is, meg kíváncsiságból is. — Adjon Isten — köszönt vissza a másik és elfordította a fejét, hogy ne lássák könnyeit. — Sírja csak ki magát nyugodtan — biztatta János bácsi — hadd könny üljön meg a lélek. Csak jöjjön el máskor is, megvárom. — Köszönöm — motyogta zavartan a férfi,, mint akit valamin rajtakaptak és sietett lefelé az utón. Az öreg hosszan utána nézett. Sok mindent látott már életében. Ismerte a hallgatag, gyászruhás nőket, akik egy életen át járják a temetőt, meg azokat is, alkik kijönnek a temetésre, aztán soha nem találkozik velük az ember. Ismerte a görnyedt hátú öregeket, akik csoszogva jönnek végig az utón hervadó krizanténummal vagy egy csokor fehér hóvirággal. Ismerte a gondozott sírokat és az elhagyottakat is. Látott temetést, melyen annyi volt az ember, hogy nem fértek be a ravatalozóba és olyanokat is, amikor a koporsót a papon kívül csak egy ember kísérte. Becsukta a temetőkaput és maga is hazaballagott. Másnap már várta a férfit. Jött is. Esőben, sárban, napsütésben, mindig volt mondanivalója az édesanyjának. Ahogy múltak a hónapok, kevesbedtek a könnyek, enyhült a fájdalom, de elra elutazik. Mikor átmentem, Lujzika a díványon feküdt, egyedül volt. Leültem mellé és ő megsimogatta az arcomat: “Éva, amit most elmondok, az már régen éget... Sokat gondoltam rá, hogy maga az egyetlen, akinek elmondhatom; nem bírom tovább . . . “Tíz éve vagyok a Gáspár felesége. 30 éves elmúltam, amikor hozzámentem. Már nem is számítottam férjhezmenésre, hiszen még a jómódú fiatal lányoknak sem könnyű, hát még olyannak, akinek a hervadó korához, csak egy nyugdíjból tengődő anya tartozik. Az én fizetésem a postánál még egy rendes vakációt sem engedett, azért jöttem pesti rokonokhoz. Anyám nővére szokottnál is kedvesebben hivott, hogy miért, azt már a második napon megtudtam. Nénénk elsírta, hogy keresztfia, Gáspár mérnök igen nagy gyászban van; felesége gyerekszülésben meghalt. A kisfiú él, dajka van mellette, de a háziorvos azt mondja, hogy igy tönkremegy az apa is, a fiú is . . . asszony kellene oda, aki gondozza mindkettőt . . . “Én rád gondoltam Lujza” — folytatta a néném. Mit mondhattam volna . . . ? Egész lényem fellázadt ilyen házasság ellen, de gondolnom kellett a jövőmre, amely kilátástalannak tűnt . . . Hozzátartozni egy beteg lelkű férfihez, gondolatnak is szörnyű ... de a gyermek mindent feledtetett velem; imádtam! Azt a sók melegséget, ami felgyűlt bennem hosszú lányságom alatt, — mind rápazaroltam. Mikor jött a nyár, órákat töltöttem vele a kertben, a kis kocsija mellett ültem, horgolással a kezemben, vigyázva, hogy még a rászálló pillangó se zavarja álmát. Egy ilyen pihenő latt jött errefelé egy középkorúnak látszó, úri külsejű férfi. Sétálva jött és szinte behajolva bámult be a kerítésen. Én először gyanakvó pillantással mértem végig, de mikor ez pár nap múlva megismétlődött — mit tagadjam, jóleső érzés fogott el. — Nem vagyok hiúbb, mint a nők általában, de jól esett hinni, hogy felkeltettem valakinek az érdeklődését, hiszen ezt tőlem még a házasságomban is elvette az élet . . . Egyik napon, mikor a férfi tiszteletteljesen beköszönt, szinte önkéntelenül bólintottam. Akkor megállt a kerítésnél, megszólított: “Asszonyom, megengedné, hogy megnézzem a kisbabát?” Nagyon meglepődtem. Csalódást éreztem, mert már elhitettem magammal, hogy ez a figyelem nekem szól ... és íme, a gyerek érdekli ... De árthat-e, ha megnézi a kicsit? Beengedtem. A gyerek aludt, ő a kocsi felé hajolva percekig nézte, aztán hozzám fordult: “Szeretném, ha megértené nagyságos asszonyom ,hogy miért érdekel a kisgyerek. Jól ismertem az édesanyját. Egy időben naponta vendég voltam ennél a háznál. Aztán Gáspár mérnökkel egy nézeteltérés miatt végleg szakítottunk, (Folyt, a 13. oldalon) I
