Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-07-20 / 29. szám
10. oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday, July 20, 1972 MINŐSÉG TISZTELETÉ Ma, amikor az iró kilépett elszigeteltségéből, otthagyta dolgozószobája magányát és a tömeg közé vegyült, hogy résztvegyen annak életében, sokan szeretnek megfeledkezni arról, hogy mindez nem öncéluságból történt. Az iró azért adta fel magányát, és lépett a közélet minden területére, mert feladata van, és úgy érzi, hogy ezt az Istentől rábízott feladatot ma már nem tudja többé a régi eszközökkel beteljesíteni. Amit vállalt, az súlyos megpróbáltatással, küzdelemmel jár: fölvenni a munkás, politikus, a társadalomszervező, az építő és rendező szerepét. Belemerülni az élet hullámaiba, végig játszani és küzdeni a hétköznapok minden szerepét, és mindezt azért, hogy a rábízott feladatot megoldhassa. Vállalnia kell a küzdelmet, s a célért lemondani arról a rangról, amely valamikor az Írónak kijárt. Önként dobta le fejéről a koszorút, mely hajdan övezte. Az ünnepi öltözéket, széleskarimáju kalapját fölcserálte a szegények foltos ruhájával, micisapkájával és kitaposott cipőjével, s mindezt azért, hogy szerénységével azokat is magához vonzza, akiket nem tudott elérni elszigeteltségében. A mindenkivel testvérien közös arcát mutatta meg, egyszerű emberré lett, és elérhetővé tette önmagát, hogy bizalmat keltsen, s ne csak eszméit hintse szét, de résztvegyen abban az építésben, melyet ezek az eszmék vannak hivatva elindítani. A “civilizáció” és egy felszínes tömegkultúra öntött el mindent, és a szellem emberei egy napon ráébredtek arra, hogy mindannak dacára, hogy többen olvasnak és a rádiók és rotációs gépek korában a szellem alkotásai is gyorsabban és nagyobb tömeghez jutnak el, de ez a tömeg nem a szellem törvényei és a magasabbrendü eszmények szerint kivánja alakítani életét, hanem igényt formál ahhoz, hogy ő alakítsa a maga képére az irót, a művészt, a szellem emberét. Egy felszínes kultúra korszakában, és kulturáltsága hitének gőgjében föllázadt a tömeg a szellem ellen, mert hiúságában egyszerűen nem tudta elviselni azt a gondolatot, hogy a szellem befolyásolja őt. Amit elfogadtak a politikától és a politikusoktól, a tikádtoork politikusoktól, a diktátoroktól és a totális rendszerek Irta: FLÓRIÁN TIBOR végrehajtó közegeitől s pribékeitől, azt nem fogadták el a szellemtől. Ez az a korszak, melyben mindenki a kultúra bajnokának tartja magát, és úgy elszaporodtak az alkalmi énekesek, kritikusok, müitészek léptek az egyesületekbe, kimentek az- utcára és az utakra, odaálltak a küzdők közé, és csendesen, szívósan megpróbálták a lehetetlent: szolgálni a békét, a hitet, a szeretetet, az eszményeket, és elindítani a tömeget egy olyan utón, mely egy emberibb és tökéletesebb,anyagtól függetlenebb, a minőség és a szellem tiszteletére épülő társadalom felé vezet. Mi lehet számunkra ennél példamutatóbb? A magyar szellemi emberek feladatvállalásukkal kijelölték az utat, amelyen népünknek haladni kell: a minőség, a szellem tisztelete felé. Vissza kell térnünk a szellemhez, mely egyetlen menedékünk, elvehetetlen kincsünk. Vissza kell állítanunk a minőség tiszteletét, a vásári és selejtes helyett. Reklám helyett kritikát kell adnunk, propaganda helyett művészetet, szónoki formák helyett a kendőzetlen igazságot, btltegyezés és megalkuvás helyett határozott állásfoglalást, szerep helyett hivatást, “program” helyett életet, kenyeret és szabadságot! Vissza kell szereznünk a szónak nemcsak a hitelét, hanem értékét és súlyát is, hogy úgy tekintsenek reá, tónkra mai életünkben. Érték, szellem, minőség legnagyobb fegyvereink, melyekkel védekezhetünk, nemcsak kifelé, hanem befelé is, a betű kalózaival szemben. Velük tarthatjuk fenn önmagunkat más népek között. Semmi másra nem hivatkozhatunk, csak ezekre, semmi másra nem építhetünk, csak a szellemre, arra, amit magunkkal hoztunk Hazánkból és a megtiport Erdélyből, arra, aminek fáklyahordozói leszünk idekint. Szegényen és minden ékességünktől megfosztottam a kettéosztott és békére vágyó Európában, Amerikában és a föld legnyugtalanabób részein is hirdetjük, és gyermekeink is hirdetni fogják a szellem diadalát az anyag fölött, egy süllyedő és lázbeteg világban, mely egyedül csak a lelkekben tud újjáépülni, fölemelkedni és győzedelmeskedni. New York, 1972 juiius hó. Flórián Tibor és a különböző “eredeti” szellemek, egyletalapitók, kötéltáncosok és agytornászok, hogy tülekedésük undorító izzadtságszaga elárasztotta az egész életet. És a törtetők kíméletlen hadától körü.kiyüzsögve a közélet hangos piacterére léptek azok, akik valóban a szellemet képviselték. Fölvették a szívós küzdelmet, hogy lépésröl-lépésre elfoglalják azt a területet, amit a gaz és dudva elborított, és hogy elnyerjék azokat, akiket egy durva és anyagias civilizáció megferőzött, és egy felszínes kultúra dölyfössége vakká tett az igazi értékekkel szemben. Fölvették a küzdelmet, és a fedezékből az arénák porondjára léptek egy olyan korban, melyben ember, szabadság, szeretet, igazság, Isten csak jelszavak voltak egyesek ajakán, és e jelszavak árnyékában kis pecsenyesütögetők, alkalmi énekesek, vásári mutatványosok és mindenfajta bűvészek toboroztak hiveket egyetemesnek hirdetett saját céljaik érdekében. Egyre kevesebben maradtak, akik a pillanat, a részlet, az cnzően maga felé forduló helyett az örök, a nagyegész és az általános érvényű felé fordították alázattal arcukat. Miről lehetett megismerni ebben a korban a szellem embereit? Elsősorban a szerénységről, és a feladat önzetlen és határozott vállalásáról. A vicsorgó gyűlölet légkörében, guelfek és ghibelinek küzdelmei között, a hiúság vásárában, amikor egy jelző, vagy egy fonák ige miatt kettészakadtak családok, társadalmak, nemzetek, és a hívők serege nem Istenért küzdött, hanem egymás ellen, akkor a szellem szerény munkásai elvegyültek- a tömeg közé, beTE VAGY, ÁGNES... Nicsak, mi történik körülöttem — eszmélek fel New York-i lakásomban. Amint mindegyre megismétlődnek reggeli elindulásom kételyei. Az utolsó hetekben. így nyár elején. Vigyek magammal esernyőt vagy ne? — Elég lesz talán a kiskabát is, a földalatti megállóig. — Vagy éppen a felöltőt is elővegyem ? ... Szokatlan az érzés. Úgy, az elmúlt évekből Ítélve. Hiszen ilyesmi soha nem fordult elő. — Hogy mi? — Hát az, hogy heteken át széllel bélelt eső esik. És magam is, ki különben vidéki dolgokban jártas lennék,megkérdezem a hivatalba még a főnökömet is. Az ablakon át kitekintve. — Nézze! Folyton folyvást csak esik. És micsoda nagy cseppekben. Mintha jégverés lenne .,. Mintha kis zacskókban hullna a viz, az egekből... Hm... Junius-júliusi, nyár derekán ? .., Napra nap telik, mig végre elkap valami tudósítás a dolgok körül. Nem utolsó sorban újságból vett hírekből. Hogy mi az oka ennek a rendkivüliségnek. Éppen Amerika keleti partjain. — Valaki — valami jár közöttünk — tettem le a pontot gondolataimban. — Ember vagy szörnyeteg? Angyal vagy boszorka? Valaki, aki él. Kit nem lehet letagadni. Mert itt van, itt forgolódik körülöttünk. És amikor a folytonos esőről folytatott hivatali diskurlrta: IVÁNI ZOLTÁN zus, a napi kabát vagy ernyő ügyébe, majd a kétes értékű, de mindegyre ismétlődő időjárásjelentés tömkelegébe beleszédültem volna, hirtelem magyarázatként homlokomra csaptam. ’ Iváni Zoltán Igen, az amerikai színfoltra, szokásra gondolva. Hogy itt minden légáramlatnak, forgószélnek, valamiféle elnevezése van. S amelynek tulajdonosa, a különböző irányba eső geográfiái pontokon, valamiféle nyugvó székhellyel bir. Délen, Nyugaton, Északon, vagy mit tudom hol. De ha felkel, elindul... Nos, itt kiáltottam ftel, homlokra csapás közben. — Te vagy Ágnes?! ... Te, te bestia. Te női huligán,vagy hurikán. Micsoda őrültség ez. Nem szégyeled magad? Nyomodban félmillió árvizsulytott. Többszáz halott. Többmilliárd kár. Államok kormányzói tépik hajukat, elnéptelenedett városok, kilakoltatott tömegek jelzik szeszélyedet. És amint újra erőre kapok, íróasztalomon túli, ablakra verődő esőcseppek zaja közben, mert nőt látok magam előtt. Lassan már semmin sem csodálkozom. És az eseményektől függetlenül — ha egyáltalán lehet ezt mondani — valamiféle magánjellegű beszélgetésbe kezdek vele. — Miért csináltad? — kérdezem tőle kis szünettel. Úgy emberin. Bizalmasan. — Miért? — Huzza el a száját, a semmibe tekintés közben. És Ágnes, a hurikán vallani kezd. Bevallom neked, úgy kezdődött, hegy csak a zsenge fűszálakat mozgattam meg, úgy utamban. Mintha búcsúztam volna első szerelmemtől. Gyöngéden, de már tovább készülőn. A nagyvilágba. Sikert, győzelmet, elismerést aratni. A számottévő és eseményt jelentő síkon. Elvégre nem lehet mindig otthon ülni, a négysarokban és gyereket szoptatni. — Hát ez sikerült — vakartam meg fejembubját, elismerően. A vallomásra;: ■ ' v ’• ő pedig: — Nem akartam De hát?!,.. ^ A szél, az eső rázza ablakom szakadatlanul. S áz elém idézett Ágnes, már “szinte ' siró görcsökben fetfeng telőttem. Mit tehetnék ilyenkor mást a megtérő bűnös ügyében, még én kezdem vigasztalni. Úgy régi hazámból hozott emlékekkel fűszerezve a dolgokat. Itt Amerikában. — Szép neved van. Akármit is tettél. Kosztolányi sóhajtozott igy a mi hazánkban. És énekelni kezdtem: “Szeretlek Ágnes L”..... (Folytatás a 11-ik oldalon), ►
