Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-07-20 / 29. szám
8. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ Thursday, July 20, 1972 LONDONI POSTA: ARZÉN ÉS LEVENDULA Irta: HALÁSZ PÉTER Anglia legsajátosabb bünpere folyik ezekben a napokban a Londontól mintegy harminc kilométerre levő St. Albans nevű helységben: a vádlott egy huszonnégy esztendős Graham Frederick Young nevű laboratóriumi technikus, aki a Bovingdon-féle fotó-technikai anyagokat és vegyszereket készítő üzemben dolgozott és az elmúlt esztendő során módszeresen és körültekintő gondossággal végig-mérgezte munkatársait. Ketten: a hatvanéves Robert Egle és az 56 éves Frederick Biggs, a vállalat vezető pozícióban levő, hivatalnokai szörnyűséges szenvedések közepette belehaltak a mérgezésbe, nyolcán pedig heteken át kórházi ápolás alatt állottak, hajuk kihullott, végtagjaik zsibbadtak, rövidebb-hosszabb időre járóképtelenné váltak s bár megviselt állapotban, de túlélték a mérgezést. Nem azért, mintha Young tévedett volna a számukra kiutalt méreg diagnózisában — szándékosan kisebb mennyiségű adagokkal mérgezte meg őket, hogy figyelhesse és tanulmányozhassa szenvedésük tüneteit. Ha néhány héttel ezelőt alapos gyanú alapján házkutatást nem tartanak . Young lakásán és igy rá nem bukkannak naplójára, amelyben följegyezte ördögi kísérletezésének minden részletét, a diagnózisokat, a tüneteket és mindezzel kapcsolatos elmélkedéseit — akkor Young máig keverné kollégái kávéjába, teájába és társas együttlétek alkalmával pohárnyi borukba a mérget, — amely elhalálozásoknak és megbetegedéseknek epidémáját zúdította a cég szerencsétlen munkatársaira. A thallium nevű anyagot használta, amely a méreg utján elkövetett bűncselekmények ■krónikájában mindezideig ismeretlen volt és ez állította az orvosokat megfej thetetlennek tűnő rejtély elé. A thallium az az ipari anyag, amelyet fényképezőgépek lencséjének gyártásakor alkalmaznak: bizonyos mennyiséget ahhoz az üveghez kevernek belőle, amelyből a lencse készül. Minthogy a fotótechnikai gyár laboratóriumában mindenféle vegyi anyagokkal dolgoztak, az orvosok és a vállalat vezetői is arra gyanakodtak, hogy valamiféle baktérium-tenyészet fészkelte be magát a laboratórium falai közé, vagy pedig a gyártási folyamat valamelyik fázisában rádióaktivitás fejlődik. Graham Frederick Youngra azonban nem gyanakodott senki. Miért is gyanakodtak volna? A jómegjelenésü, kitünően öltöző, mindenkor készséges és az átlagosnál intelligensebb fiatalember, egyik legrokonszenvesebb kollégájuk volt. A délelőtti munkaszünet alkamával, ő volt az, aki elsőként sietett a vállalati kantinba, hogy egy csésze kávét hozzon munkatársainak, másokat meghívott munka-utáni borozásra — hogyan is sejthették volna, hogy a készséggel hozott kávéba, teába, majd a pohár borba előzőleg néhány csepp thalliumot adagolt? S mikor első áldozata, Frederick Biggs meghalt, a gyászolókkal együtt kikisérte a temetőbe, telesirta zsebkendőjét s mindenki fülehallatára igy kiáltott fel: — Micsoda szörnyű igazságtalansága a sorsnak! Jó öreg Fred végigélte a második világháború alatt Dunkirk rémségeit, s most igy, ily értelmetlenül kell elpusztulnia . . . Amikor pedig Robert Egle a kórházban haldoklóit, mindenáron meg akarta látogatni. Egle azonban túlságosan beteg volt ahhoz, hogy az orvosok — a családtagokon kívül — bárkit ágya közelébe engedtek volna. De őt is megsiratta. Mindezekután felmerül a kérdés: miért tette mindezt? Miért mérgezte végig munkatársait? A napló részben választ ad erre. Graham Frederick Young a Sors szerepét játszotta. Halálra ítélt, megkegyelmezett, gyötört, szenvedést osztott és figyelte áldozatait, ahogyan a laboratóriumi kutatók követik a szérumokkal beoltott egerek, vagy tengeri malacok viselkedését. A tárgyaláson ezt mondja: — Tisztára akadémiai jellegű kérdés, hogy ez bűncselekménynek minősül-e, vagy sem. Akiket megmérgeztem, nem tekintettem többé embereknek, csak kísérleti alanyoknak. Napló-föl jegyzéseim alapján később könyvet Írtam volna. Amikor letartóztatták, zsebében méregfiolát találtak. —Ezt az életből való kilépőj egynek tekintettem — mondotta — szükség esetére. Elkéstem. A kapu zárva. A bizarr történet elkerülhetetlenül emlékezetbe idézi az “Arzén és levendula” című groteszk vígjátékot, két negédes méregkeverő asszonyról. Világsiker volt színpadon, filmen, a közönség halálra nevette magát. A valóságba átültetve csak a halál marad, nevetés nélkül. AZ ÓKOR CSODÁI: A PIRAMISOK Az ókor embere hatalmas építményeket, szobrokat tekintett a világ hét csodájának, s ha felsorolta őket, elsőként a piramisokra gondolt. Bár mintegy nyolcvan piramist emeltek a régi egyiptomiak a Nílus bal partján, közülük is elsősorban a legnagyobb: Kheopsz fáraó piramisa, valamint két szomszédos társa, Khefrén és Mükerinosz piramisa jelképezte ezeket az építményeket. Már az ókor utazóit is érdekelte, hogy miért és miként építették e piramisokat. Hérodotosznak, a görög történetírónak ugyancsak történelmi alkotásokat jelentettek, hiszen építésük után mintegy kétezer évvel, időszámításunk kezdete előtt 448 táján látogatta meg őket, s ő volt az első, akinek a beszámolóját ismerjük róluk. Az egyiptomi papok elmondása alapján feljegyezte, hogy Kheopsz piramisának építésén százezer ember dolgozott húsz tesztendeig, de már előtte tiz évet vett igénybe az útépítés a kövek odaszállitásához. Az építők háromhónapos váltásban dolgoztak. “Maga a piramis lépcsőzet módjára készült, a többi követ rövid fahaságokból készült gépekkel emelték fel. Először a földről a lépcsők első fokára húzták; amikor pedig a kő rajta volt, egy másik gépre tették, amely az első soron állt és innen a másik géppel húzták a másik sorra”. A tudós görög még sok mesés történetet is feljegyzett a piramisokról. A rabszolgák a fáraó hadifoglyai voltak, munkájuk csak amásodlagos szerepet töltött be a gazdálkodásban, nem szolgáltathattak annyi munkaerőt, amennyi a piramisok építkezéséhez kellett. Hiszen például a Kheopsz piramisba, amely eredetileg 146 (ma 137) méter magas volt, és alapzata mindkét irányban több mint 230 méter hosszú, minte 2,300,000 átlagosan két és fél tonnás kőtömböt építettek be. A munkások tömegét a jogilag ugyan szabad, de gyakorlatilag az istenként tisztelt fáraó földjein vagy közmunkákon robotoló parasztok adták, amikor szünetelt a földmüvesmunka a Nílus áradásai alatt. Az óbirodalom korában, amelyben a piramisépítés a IV. dinasztia idején (körülbelül Kr. e. 2620—2500 között) virágkorát élte, Egyiptomnak egyes becslések szerint másfél-két milliónyi lakosssága lehetett. Ebben az esetben a Hérodotosz által — igaz, jóval később — feljegyzett 100 ezres épitőtömeg sem valószínűtlen, márpedig ennyi ember — kiszámították — húsz évnél kevesebb idő alatt is felépíthette a piramist. Ha tehát nem rabszolgák munkájával épült is, Madách jellemzése találó: “Miért él a pór? — a gúlához követ Hord az erősnek, s állitván utódot Jármába, meghal — Milljók egy miatt.” Az óriási építmények nemcsak csodálatra késztették a kései látogatókat, az utókort, hanem fejtörésre is. Az ember mindig saját környezetéből és korából indul ki, fogalmai és ismeretei körében próbálja megfejteni, elképzelni a múltat is. Ne feledkezzünk meg erről, amikor még ma is találkozunk újabb elméletekkel, elgondolásokkal a piramisok építésére vonatkozóan. Az elmúlt években például egy Olof Tellefsen nevű mérnök vonta kétségbe azt a kialakult felfogást, amelyet ismertettünk. Szerinte nemhogy százezer,, de még tízezer építőre sem volt szükség. Abból indult ki, hogy Hérodotosz gépről irt. Mi lehetett ez a gép? Szerinte egy olyan egyszerű emelőszerkezet, amilyent ő is látott Egyiptomban, a Nílus partján. Ez az emelő egy 180 cm magas állványon keresztülfektetett vastag gerenda, amely a teher fölött alig 90 centiméterre, mig az ellengező irányban több mint négy és fél méterre nyúlik ki. Látta, hogy miután egy hatalmas kőtömböt felkötöztek a begenda rövitebb végére, a másik karra függesztett deszkát kisebb kövekkel terhelték meg, aztán két ember belekapaszkodott és a nagy kőtömb könnyedén felemelkedett a levegőbe. Egy harmadik társuk gerendákat, arra görgőket, azokra ismét gerendákat fektetett a kőtömb alá, erre a pályára ráengedték a terhet és feszitőrudakkal lökdösték előre. Ilyen gépeket használhattak a piramisoknál is, állítja Tellefsen. Egyiptológusok is, műszaki szakemberek is vitába szálltak ezzel a feltevéssel. A meredekebb lejtőn — a piramis oldalán — jóval nehezebb lett volna felvontatni a köveket, amelyek között pedig 15 tonnásak is akadtak. Továbbá fennmaradt olyan ősi egyiptomi ábrázolás, amelyen lejtő segítségével oszlopot állítanak fel, illetőleg még nagyobb súlyú — a felirat szerint mintegy hatvan tonnás — szobrot montatnak. Teljesen érthető, hogy az ókor e csodálatosan nagyszabású építményei a mai kor emberét is lenyűgözik és fantáziáját találgatásokra késztetik. Mindedig azonban a legmegfoghatóbb magyarázat az, amely szerint a régi egyiptomiak társadalmi rendjének és vallási hiedelmeinek megfelelően az istenként tisztelt uralkodó nyughelyéül készültek a piramisok. Tökéletességük arra vall, hogy részben e munkákban tapasztalt állandó munkások építették őket, de anyaguk tömegét tekintve is szükség volt — legalábbis az áradások idején — tízezrek kisegitő munkájára. Németh Ferenc TORNAI JÓZSEF: Dal az emberi testről Köszönd meg mosolyát az itt lakóknak, víznek, rögnek, gizgazőknak, ó köszönd meg. Köszönd meg álmaid mögött a fákat, fölébredsz, de ők ott állnak, ó köszönd meg. Köszönd meg vércsöppjeidben a szikrát, végteleneid befutják, ó köszönd meg. Kilin Pto
