Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-10-12 / 41. szám
19. OLDAL p C* p őri o Irta: MÓRICZ ZSIGMONE Most harminc esztendeje, 1142. szeptember 4-én halt meg Móricz Zz lgmond, a magyar prózairól, a kritikai realizmus nagy mestere. A kaplonyi ménes nagy- -j hírű volt abban az időben. A gróf Károlyiak tisztavérű angol méneket tartottal 8 ezek messze földről csalogatták a lószerető urakat, meg a lókötő parasztokat. Sós Gyurka uralkodott akkor a felsőtiszaháti síkon; ez a parasztbetyár néha esztendőkig nem adott hírt magáról, mindenki tudta, hogy kisari féltelkes gazda; máskor meg egy hónap alatt úgy fellovait három vármegyét, hogy esztendőkig zúgott tőle a világ. Sós Gyurka egyszer csak elszánta magát, hogy megkerít egyet a gróf csődörei közül. Első próbálkozásra nem sikerült, de legalább egy pompás, esztendős forma csikót, vagy ahogy Kisarban mondják „lófiót” elkantározott. Jókedvűen kocogott hazafelé. Jó messze van a károlyi határ a Tisza-parti kis faluhoz, odavalósi ember holtig emlegeti ma is, ha egyszer életében megtette ezt az utat, csak Sós Gyurkának nem volt messzi ez a messzi. Szépen megvirradt, mikor egyszer csak két pandúr akadt szembe a betyárral a harmatos mezőn. A verespántos legények rögtön megismerték a csikót, hogy nem a görbe, száraz kis parasztló ellette, hát űzőbe vették Gyuri gazdát, aki hamarosan befordult a szomszédos „halvány”-mocsárba.1 Jó ideig gázolták a sarat, nádat, gyékényt, szitytyót, a sulymos vizeket s a pandúrok egyre közelebb érték az embert. Mert a betyár nagyon sajnálta .a csikót. Gyenge az még ilyen hajszára, azt is csak meg ne bánja, hogy ilyen éktelen nagy utat tett meg egyhuzomba. ö nem teszi tönkre a jószágot! Kivádolt egy tisztásra, megállott, leszállt a lóról s bevárta az üldözőit. Lesz, ahogy lesz! Meg is csutakolta a reszkető csikót, mire a két pandúr odaért félvont puskával. — Aggyisten! — köszönt nekik barátságosan, ahogy azok kievickéltek a pocsétából. — Aggyisten! — fogadta a két pandúr. Már látták, hogy itt ésszel kell élni, a betyár nem akar ökölre menni. — Hun járnak erre keemetek? — kérdezte a betyár. — Ezt a csikót kerülgetjük — vetette oda hegyesen a nagyobbik pandúr — Ezt? ... Hajsz e bion megérdemli. Jó vér. — Hunnan váló a? — E? Biz e nem kis helyiül. A Károlyi gróf ménesibül — szólt természetes hangon a betyár. — ügyi mondtam! — rikkantott a kisebbik pandúr a társára. — A kocsordiba nem terem ilyen! Láttam én azt messzirül. A nagyobbik pandúr vállra akasztotta a puskát, elővette a koréból a dohányzacskót, meg a pipát s míg megtöltötte, csendesen szemlélte a csikót. — Kocsordi? — mondta a betyár. — Hásze a is jó nnienes, de e’ la!. e’ nem ott termett. Ezt meg lehet niezni. A nagy pandúr a felsülése után igen elhallgatott, ellenben a másik leugrott a lováról, úgy gusztálta, nézte, léptette a nyalka csikót. — Meg fogja ütni a tizenhét markot! — mondta. — Meghiszem azt — szólt öntelten a betyár, a gazda. — Megér három darab százast esztendőre, — vélte a pandúr. — Meg egy ezereset, — eresztette a szót a foga közül a tulajdonos. Elhallgattak. Nézték. A lent ácsorgó, bámészkodó pandúrnak valami ötlött az eszébe. — Hunnan sajdít kend így a lúhoz? A betyár fél szájjal mosolygott. — Láttam már egyetkettőt. — No hát isten az atyám meg is mondom én kicsoda kend. — Meg-e? — Meg én ... Itt sillyedjek el, ha kend nem Sós Gyurka. A híres ember csendesen mosolygott. A másik kettő hallgatagon rámeredt. A szemüknek alig mertek hinni, hogy szemtül-szembe állak a ' hírhedt betyárral, akit pandúr még nem látott ilyen közelről. Meg is viUant a szeme mind a kettőnek, mint a réti farkasnak, pénz van ennek a fejére kitéve, még pedig nagy summa. Héj, ha ezt ma be lehetne vinni Gyarmatra! A kisebbik pandúr azonban hamar lehiggadt s egy ujjúval odaintett a kalapja karimájához. — Bn vagyok az Erzsi ura. A betyár összekapott szemöldökkel mustrálta végig. Az Erzsi az ő néniének volt a lánya. — Te vagy ecsém? ... Be csúnya mestersieged van. — Hát! mit csináljak, — pironkodott a pandúr, s hamarosan másra terelte a beszédet. — Be sokat emlegeti az Erzsus az idesannya testvérit. — El még a húgom, a Mari? < — Most hótt meg a tavaszon, szárazbetegségbe. Mán nagyon elköhögősödött a múlt ősszel. Mindig hajtogatta, hogy csak még azt adná neki •az isten, hogy eccer hazamehetne a születési fődjire, osztán látná a testvéröccsit, mert, hogy úgy sincs neki senkije, semmije ez világon. Jó, hogy meghótt szegin, — nem kívántam neki sose, — de ű maga is tudta, hogy teher ű mán a fődnek is. — Osztán van családok? — Két gyerekem van, meg egy kis lyányom. ' A betyár bólogatott. — Hát akkor jókenyér... — mondta, a legelső gondolatára térvén vissza. — Jobb mintha kondás maradok, — intett rá a pandúr s olyat lélekzett, mintha sóhajtott volna — Nem szerettem azt a puha életet. Nem állotta a tér- j Terjessze lapunkat! mészetem. Mikor megházasodtam, osztán hallottam, hogy Gyuri bátyám a Erzsusnak rokonya, gondótam rá, hogy én is felcsapok ... De olyan messzi vót. Egye meg a fene, így oszt csak pandúr lettem. — Sose sajnáld — monta komolyan, elborulva a deresbajszú parasztbetyár —, az mégiscsak biztosabb. A nagy pandúr ott a lóháton maga is elgondolkozott. Most már mit csináljon, ha ez az ő cimborája ilyen sógorságban van a betyárral. Csak nem cudarkodik velük, nem is bírna meg magában a kettővel ... No, vigye a patvar. Döglött neki már másszor is lova az árokba. Ügy sincs haszon, istenáldás az ilyen pénzen, amit ezért kapna. Először is felét se kapná meg ... ö keressen a csendbiztosnak? Azután meg a többit is el kell inni. A zsidó kedviért tegye magát csúffá?... Intett a pajtásának, hogy jó lesz tovább indulni. A kis pandúr fölvetette magát a nyeregbe. — Mán mentek? — szólt a betyár. — Muszáj, — mentegetőzött a sógor, — déliére Gyarmaton kell lenni. — Akkor jó lesz igyekezni. — Istennek ajállom kendet, Gyuri bátyám. Elparőláztak. — Isten álgyon öcsém... Te! Hallod, vidd el a kis lyányodnak ezt e! A kebelébe nyúlt s kivett egy piros kendőt, abba volt csavargatva valami. Egy piros-fehér-zöld-tarlca bádogcsörgő. Nagy ritkaság még akkor. A pandúr az üjjai közé vette a gyenge kis játékszert, olyan csinnyán, mintha szappanbuborékkal akarna labdázni. Megzörgette s örömében felkacagott. — Hő! hogy fog ennek tapsikolni az én kis pujám! Hogy kerül ijen kendnél? — A keresztlyányomnák hoztam, de má mindegy, csak vidd. Majd csinálok ennek csörgőt dióbul. — Az én istenem áldja meg kedves édes bátyám. Ha az Erzsus megtudja, hogy találkoztam kelméddel, kibújik a bőribül. — Jóegészséget! A pandúr még egyszer visszanézett. — Osztán sok szerencsét a csikóhoz! Egyem meg a formáját, micsoda jószág! A másik pandúr már belegázolt a latyakba, hogy kifelé menjen, de ő is visszaszólt. Ismerős, természetes, megbékélt hangon. — Hát formája, a van. A van neki! A betyár öntelten mosolygott. Megveregette a csikaja pofáját s így szólt kisarias konok szóval: Hoát joo kis loofijoo! (1912) Quang Tre, Dél-Vietnam. — Megszokott látvány az útvonal mellett heverő hulla már nem zavarja a hweté«re induló páncélos osztag katonáit
