Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-09-28 / 39. szám
Thursday, Sept. 28. 1972 MAGYAR E1RADÖ 15. OLDAL 1 Az erőskezü ístván király Irta: CSEJTEY BÉLA Szerénd határában, messze benn a zsombékok között, fegyveres marcona alakok húzódtak meg. Víz és nád mindenütt. Csak néhol látni egy-egy villámsujtóttá fűzfát, amelynek égbemeredő ágai árnyékként látszanak a sötétségben. — A fegyveresek Szerénd fia: Koppány emberei voltak, akik őrséget álltak két kiáltás távolságnyira a sátorvárostól. A kékből feketébe hajló sötétségben kisebb-nagyobb sátrak bontakozta ki, melyek gyűrűszerűén vették körül a vezér sátrát. A tanácsházban — mert ez volt a fő sátor — villogó szemű harcosok vitatkoztak dühösen néhány fáklya fényénél. Középen Koppány erős taglejtésekkel próbálta bizonyítgatni igazát. A pogány, marcona arcok acéllá merevedett izmokkal álltak és figyelték a vezért, amit olykor-olykor szemük fehérjének mozdulásán lehetett észrevenni. Koppány dühös szavai, mint kősziklák röpködtek ajkáról: — Én Trahos fia vagyok és nekem jogom van az elhalt Géza feleségéhez. Az ősi törvények szerint az életben maradt férfitagok valamelyikéhez férjhezadhatják az özvegyet. így tehát Saroltot én akarom feleségül birni. Engem nem érdekel a nyugati keresztények erkölcsi szabálya, engem az ősök hagyományai érdekelnek csupán, amit apáink hagytak ránk. István hiába mondja magát királynak, mi nem ismerjük el őt ... A szemek mint éles kardok villantak össze. — ő a Nyugattal cimborái és a keresztény idegeneket hozta a nyakunkra . . . — Halál reájuk! — üvöltötték a harcosok. — Igen, halál reájuk — folytatta Koppány — de fölötte óvatosan. István tudja, hogy mi ellenségei vagyunk és ezért igen résen áll. Azt a gyalázatos bajor Vecelint tette seregei élére teljhatalommal, aki azután mindent megtorol, amit csak tud. Reményiem, nincs közöttünk áruló, aki tudtára adná Istvánnak, hogy ellene indulunk és le akarjuk törni hatalmát. Mert mi vissza akarjuk állítani őseink hitét és feleségemmé teszem rokonomat, Saroltot, Géza özvegyét... Mig ő beszélt, valaki kiosont az ajtó résén és eltűnt a sötétségben. A nádas, vizenyős környék teljesen eltakarta őt. Biztos lépésekkel haladt a dombokon át a lankások között a Pilis hegység felé. István jól tudta, hogy alattvalói között sok ellenséggé búvik meg, akik gyűlölik a nyugati lovagokat és vendégeket, de a legtöbbjük határozott ellensége a keresztény hitnek. Azonban amit egyszer István kimondott, azt szigorúan meg is tartatta alattvalóival, még akkor is, ha az néha még önmagának is nehezére esett. Fenn Pannonhalmán székelt a király ekkor. Szent Márton egyháza igen kedves helye volt és Esztergom után a legtöbb idejét itt töltötte: Most is itt értekezett tanácsosaival a Balaton környéki zavargásokról, amit már tovább nem tűrhetett. A bajor Vecelint tette meg csapatai fővezéréül, akit katonái bátornak és vakmerőnek ismertek. Elindultak tehát a csapatok Koppány ellen, megkerülve a Pilis alsó vonulatait, egyenesen Veszprém irányába. Vezetőjük az a harcos volt, aki kihallgatta Koppány lázitó és gyilkos szavait. Az ut elég sokáig tartott. Óriási erdőségeken, vízmosásokon kellett keresztülhatolniok, mig a Gerecse védelme alatt elérték a Bakony vonulatát. Ezalatt István a kolostor kápolnájában imádkozott, hogy ellenségei ne tudjanak erőt venni rajta és a keresztény vallás megerősödjön a pogány magyarok között . . . Vecelin csapata szétszóródott a sürü erdőségben, hogy a rajtaütés könnyebb legyen. Egyszerre azonban hatalmas üvöltés és harci zaj robbant ki. Összetalálkozott a két sereg. Hullottak az emberek, csattogtak a kardok és mire a nap véres fejét nyugovóra hajtotta, már csak halálhörgés hallatszott és szerteszét halottak maradtak Tarhos fia, Koppány seregéből. Maga Koppány is az elesettek között volt... A holttesteket elföldelték, Koppányét pedig Vecelin elé vitték, aki elrendelte, hogy testét négy részre vágják — és a részeket Veszprém, Esztergom és Győr városok kapujára szegezzék, a negyediket pedig az erdélyi gyulához küldte el elrettentő például. Istvánnak is megvitték a győzelem hírét gyors, váltott lovakkal. Mikor a király meghallotta, kemény orcáján két nehéz könnycsep gördült végig. Vitézei nem látták, de a könnyek igazi értelmét senki sem tudta Istvánon kivüi, csak a keresztények Istene. A király elmondta a győzelmi hirt és Koppány szörnyű végé, majd hozzátette : — íme, az ég intése, hogy az ősi pogány vallás törvényei legtöbb esetben ellenkeznek a kereszténység elveivel, azonban a keresztények Istenének diadalmaskodnia kell az egész földkerekség fölött. István ezután elrendelte, hogy Koppány vagyonát elkobozzák és abból a legtöbbet a pannonhalmi monostornak adományozta. (Koppány eredetileg rokona volt Gézának, István atyjának, tehát Sarolt feleségül vétele a “kisebbik urához” vérfertőzés lett volna a keresztény egyház szemében. Fájt Istvánnak az egész hadakozás, de a vad törzseket másként, mint erős kézzel, nem lehetett megfékezni. Harmadnapra Koppány hívei összeszedték a földarabolt vezérük maradványait és hazavitték Szerénd határába, hogy a Balaton ingoványai között, ősi szokás szerint, egy patak medrében temessék el. A nép ezt a folyócskát mindmáig Koppány vizének nevezi. A környéken lakók azt mondják, hogy késő ősszel, amikor éjszakánként viharos szél zug a nádasok között, hallatszik Koppány .erős hangja és a villámcsattanás mintha István erős keze volna. UTUEGYZETEK RÓMÁBÓL A KATAKOMBÁK A Porta San Sebastianon át vezet az ut Rómától dél felé az ősi köveken: a Via Appia Anticán. Az “Utak Királynőjé”-t Jézus születése előtt 312- ben Appius Claudius Caecus censor kezdte építeni és 195 km. hosszúságban Capuáig, később Brundisiumig vezetett. A táj hangulata sajátos, örökzöld fenyőkkel szegélyezett ut mentén számos ókori emlék áll. Ilyen mindjárt a Domine, Quo Vadis-templom. A legenda szerint Péter apostol, a keresztényüldözésektől megrémülve el akarta hagyni a várost. A Via Appián találkozott Krisztussal ,akitől megkérdezte: “Hová mégy, Uram?" — Megyek Rómába — hangzott a válasz —, hogy másodszor is meghaljak érted! Péter megszégyenülten visszatért a városba, ahol nemsokára keresztfán fejezte be életét. Az ősi ut mentén húzódtak a Szent Kallixtuskatakombák. Ezek a földalatti folyosók a keresztények halottai számára készült temetkezési helyek. Több szintű mélységben, különböző rétegekben szűk utcákat kiképezve állították be a falba jobbról-balról a koporsókat. A nyílásokat beCSEJTEY BÉLA fedték a személyi adatokat tartalmazó kőtáblákkal. A katakombákat istentiszteleti célokra is használták. Az első századtól kezdve szokás volt a vértanuk sírja felett vagy előtt hálát adni, főleg az évfordulókon — a mártírok hitéért. Az üldözések idején ezt a szokást kiterjesztették a nagy üdvtörténeti ünnepekre is: ekkor a rómaiaktól való félelemből gyűltek össze a földalatti járatokban. Ezek a menedékhelyek a későbbiekben biztonságot nyújtottak mindaddig, amig az üldözések hullámai elcsitultak. Nemcsak a Via Appia mentén, hanem a falakon kívül is létesítettek ilyen földalatti temetkezési helyeket. A ma már villannyal kivilágított járatokban több figyelemre méltó őskeresztény falfestmény látható: egy keresztelési- és urvacsora-jelenet, a vállán bárányt vivő Pásztor és számtalan jelkép, betű, szimbólum. Mennyi áldozat, mennyi kockázat fémjelezte az első századok hitvallóit, őseinket, a cirkuszok és katakombák számtalan hősét. A föld alatti sürü légtérben mint mázsás kő nyomja a szivemet a sirfeliratak mögött nyugvók néma kérdése: Hogyan éltek, szolgáltok, hogyan szerettek ti, akiknek lehet, akiknek szabad ? ... A SAN PIETRO IN VINCOLI-TEMPLOM A keresztényüldözések nehéz időszakának emléke Róma egyik legrégibb temploma, a San Pietro in Vincoli. A császár-korban az Esquilinus dombon állt a praefectura urbana, a kormányzósági palota. A hagyomány szerint ennek börtönében töltötte láncokba verve vizsgálati fogságát Péter apostol. A palota a keresztényüldözések után Eudoxia császárnénak, III. Valentinianus hitvesének tulajdona lett. A nemeslelkü császárné őrizte meg a bilincseket a későbbi, az V. században emelt templom számára, amelyet azóta többször átépítettek. Dr. Szabó Géza EGYEK VAGYUNK A HALÁLBAN . . . BÉKÉSÉN ÉLTÜNK FÖLDJEINKEN Jártuk erdőségeinket, fényes halainkat kiemeltük a vízből, cölöpöt vertünk házunk alá az áradat ellen, s hullott fejünkre a hajnali fény, s este az éj sötétje. Soha nem öltünk azért, hogy öljünk; vadakat ejtettünk el, mert népünket gyötörte az éhség. Mindig szeretettel fogadtuk a földünkre érkező fehér testvéreket. Megosztottuk velük kunyhóinkat, megfeleztük eledelünket, elvezettük őket az őserdőbe, ahonnan nincs más kivezető ut, csak amit mi ismerünk. Csónakokba ültettük testvéreinket és eveztünk velük vizeinken. De a fehér ember ránk emelte tüzes szemeit, fegyvereit, páncélozott öklét! Ezt kaptuk gabonánkért, a vadért, gyapotunkért, és a gyümölcsért, s a narancsszínű alkonyainkért. Testvér, mégis ülj le a tábortüzhöz, amit fölélesztettünk az éj hidege ellen a mezőn. Akárhol a hazád, sárga vagy fehér vagy fekete, ülj le, s éljünk békességben. Mi mások vagyunk, mint te. Más a múltúnk, mások a szokásaink, más örömöket ad nekünk az élet. De egy a halálunk. Nem vagyunk veletek egyformák, de hasonlók; élvezzétek ti is a békéteket, de a miénket senki se érintse! Ne oszd meg, testvér, ami oszthatatlan. Indián felirat König bíboros Ugandába utazott König osztrák bíboros érsek, a Nemhivők Vatikáni Titkárságának elnöke, Ugandába utazott, s Kampalában részt vett az afrikai püspökök küldötteinek konferenciáján.
