Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-09-21 / 38. szám
3. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ Thursday, Sept. 2t. 1972 AZ ELSŐ CIGARETTA Irta: SIMA FERENC '*"*'*■ . V " Sima Ferenc Már megint!... “Óvakodjunk a dohányzástól!” jelszóval nemzetközi kongresszus készül Bolognában, írják a * lapok. Mindenki ismeri a főargumentumot ellenünk: A tüdőrákosok fele dohányos. A másik fele viszont — nemdohányos ! Mi következik ebből? Az, hogy pontosan ugyananynyi joggal és igazsággal mi is egyre-másra rendezhetnénk világkongresszusokat, ezzel a mennydörgő jelszóval: “Óvakodjunk a nemdohányzástól !” Dehát minek? Hogy megtérítsük a nemdohányzókat nikotinistáknak? . . . Isten ments! A fogyasztás ugrásszerű emelkedésétől vérszemet kapva — biztosan legott emelnék a dohányárakat .megint. Konferenciázás helyett inkább megírom, miként ismerkedtem meg a dohányzással. Hatéves koromban fogtak először munkára. Odahaza, Szentesen, a kanyargó szőke Tisza mentén. Cigarettát kellett töltenem. Naponta százat, apámnak, aki — úgy látszik — a gyufán akarta megspórolni a dohányzás költségeit, ezért mindig egyik cigarettáról gyújtott a másikra. A cigarettatöltés addig édesanyám dolga volt, aki közben mindig mesélt nekem. Innét van, hogy Hüvelyk Matyi, Csiprerózsika, Ali baba és Hamupipőke nekem ma is fanyarkás dohányszaguak: ha a nevüket hallom, mindig apám dohánykeverékének csípőssége üti meg az orromat. Hófehérkének és a hét törpének azonban keserű érett hus-szaga van, mert amikor jó anyám éppen róluk mesélt, akkor szökkent be a konyhából a mellbetaszitó bűz. Anyám feljajdult, mert Magyarországon akkor, az első vörös világ spanyolnáthás hajnalán is drága volt a hús és hófehérkénéi is fehérebbre váltam rohant a konyhába, menteni a menthetőt a hajótörött ebédből. Ezt a váratlan alkalmat ragadtam meg életem első cigarettatöltésének megkísérlésére, amit anyám addig nem engedett meg, mondván, hogy úgyis csak szétrepeszteném a cigarettahüvelyeket. De ahogy az oroszlánköíykök vérengző ösztönnel születnek, úgy látszik, a későbbi nagydohányosok is lappangó rátermettséggel, ami az első kínálkozó alkalommal kitör. Csakis ezzel magyarázható, hogy mire édesanyám visszajött a konyhából, már a hetedik cigarettát töltöttem és még egy hüvelyt se tettem tönkre. — Jó . . . — bólintott édesanyám a meglepődés hosszú pillanatai után. — Hát akkor csak csináld tovább. Úgyis emiatt ette meg a fene a pecsenyémet. Apám aznap nem dicsérte meg az ebédet, de a cigarettára azt mondta: — Végre se tulpuha, se tulkemény! Éppen olyan, amilyennek lennie kell! Sorsom ezzel megpecsételődött. Feladatommá vált napi egy doboz mariano kettes hüvely megtöltése “Hercegovina” és “Finom Török” keverékkel. És mert nyomtató lónak nem kötik be a száját, vagyis lopva bele-belekóstolhat, én is hamarosan rágyújtottam a kertben, a málnabokrok között. Az első szívás pontosan úgy hatott rám, mint amikor húsz évvel később, első repülésem során Buzay Ákos sportrepülőoktató barátom viccből hirtelen bukfencet vetett Erdélyi Mici színésznővel és velem a Kamaraerdő felett. Micike, a bájos, élénkzöld lett, mint a rézkrajcárral érlelt kovászos uborka, nekem pedig a gyomrom a fejembe szaladt és csordultig telenyomta a két szememet könnyel. Akárcsak az első lopvaszivás ott a málnásban, amelytől olyan fuldokló köhögés jött rám, hogy keresztanyám visítva nyargalt ki a házból a megmentésemre. Alig győztem a cigarettát és a gyufát bedugni gyorsan egy vakondlyukba. — Ferika, az Istenért, mi lelt ? ... Darazsat nyeltél ?!?... Akkor még nem volt kifejlődve az alkotó fantáziám, hogy valami mást eszelj ék ki hirtelen, így hát rémülten dadogva bólintottam: — I-igen ... Keresztanyám keresztet vetett: — Szent Veronika, segíts! Aztán, be sem várva Veronika szentem segedelmét, felkapott és félpapucsát elveszítve vágtatott velem a konyhába: — Lódarazsat nyelt a málnával! — sivalkodta. — Hamar egy nagy pohár ecetet! És tormát reszelni bele! . . . Gyorsan, gyorsan! . . . Nekem azt muszáj volt meginnom, hiába rugtam-vágtam ellene. Lefogtak és belémöntötték, túlerővel. Nagy pohár hig szószt ecetből és méregerős tormából. Hogy dögöljék meg bennem a lódarázs. Biztosan meg is döglött volna. Szerencséje, hogy nem volt bennem. így hát kishiján én rúgtam az utolsót tőle. Ez a megmentés a nemlétező veszélytől még annál az első cigarettánál is sokkal rosszabb volt. Ami pedig nagy szó. Attól fogva én senkire se néztem olyan elismerő, csodálattal ,mint Lehota Gabirá, a velem egyidős cigánypurdéra. Mert ő kapadohányt csibukolt. Anyaszült meztelenül. íróinkról, könyveinkről Irta: PAPP VARGA ÉVA VARGA ÉVA Amikor Földes Jolán “A halászó macska utcája” cimü regényével nemzetközi nagydijat nyert, a hir itt Amerikában talán csak egy rövid napihir volt, de Magyarországon óriási szenzációt keltett, amely sokáig foglalkoztatta az irodalom iránt érdeklődő embereket. Az erkölcsi sikeren kívül valóságos kis vagyont jelentett maga a dij is, hát még az ezt követő szokásos kiadói ajánlatok nagy előlegei a “világhírű Írónő” következő regényére... A Fészek klubban egyébről sem beszéltünk akkoriban, hiszen amellett, hogy az illetékesek nagy magyar sikernek könyvelték el a dolgot, mi Írónők külön is büszkék voltunk rá. Az egymást követő, sorozatos bankettek között, melyeket a pályadíjnyertes tiszteletére rendeztek a különböző egyesületek, természetesen a Magyar írónők. Köre is rendezett egy estélyt. Ma már csak azért is emlékezetes marad számomra, mert azon utoljára szerepelt elnöknőnk, Gróf Teleki Sándomé, aki Szikra álnéven irta bájos elbeszéléseit az uj időkben, lánykori kedvenc folyóiratomban. A szellemi arisztokrácia soraiban megjelent néhány külföldi tudósitó is, hogy a szerencse kegyeltjének egy-egy nyilatkozatát leadhassák lapjuk számára. Én is azok között voltam, akik interjút kértek a kollégától, de mire a sor rámkerült, az ünnepelt fáradtan legyintett: “Teljesen kimerültem. Sokkal jobban szeretném, ha eljönnél hozzám holnap uzsonnára, akkor zavartalanul beszélgethetünk.” Örömmel fogadtam a meghívást. Színes, erős egyénisége mindig is vonzott, akkor meg különösen érdekeltek megváltozott életének részletei. .. Budán lakott, elég közel hozzám, a Gül- Baba utca romantikus, félig már szinte a földbe sülylyedt kedves, öreg házai között. Valósággal külön arca, karaktere volt és nyilván van is annak a már Óbudához közel eső városrésznek és mialatt sétálva mentem felfelé a Gül Baba sírjához vezető “garádicsokon”, szerettem volna elhitetni magammal, hogy az írónőt ez esetben nemcsak a közismert tehetsége juttatta a rendkívüli sikerhez, hanem ennek az utcának az inspiráló hangulata is, mert itt született meg a díjnyertes regény. “A halászó macska utcája”. A lakása úgy hatott rám, mintha elmondaná a belépőnek azt, ami történt. A kétablako3 utcai szoba egyik részében a régi primitiv “stelázsi” megrokkanva tartotta kincseit, az össze-vissza dobált rengeteg könyvet. Nem voltak diszkötésben, mint egyszerű munkatársak . . . papír vagy vászonruhában szerénykedtek és képviselték a múltat. Ezzel szemben a szoba másik oldalán dúsan faragott uj könyvszekrény nyújtózkodott szinte a menyezetig. Abban már drága, színes, diszikötéses könyvek hirdették a diadalmas jelent. A régi plüss dívány nemcsak a közelmúlt szerény viszonyait mutatta, de rávilágított a háziak remek humorérzékére is, mert — amint a kedves házigazda ismertette —, külön ülése volt mindenféle látogató számára; középen erősén — sőt erőtlenül ... — besüppedt rugók kényelmetlen ülése kiválóan alkalmas volt az “alkalmatlan” látogatók számára. (Végrehajtókon kipróbálva.) Az egyik oldalon kínálkozó, még egészen kényelmes ülés volt a kedves vendég helye. Itt hátával kell emlékeznem a hirtelen felvett, de már eléggé kioktatott szobalányra, aki előbb jól végignézett, aztán habozás nélkül odaültetett . . . Az illusztris írónő érkezésemkor a fürdőszobában volt és mikor kijött, hogy üdvözöljön, egész lényével szinte megtestesülése volt a nagybetűs Sikernek. Rózsaszínű selyem házikabátja a nyakánál hattyuprémmel szegélyezve, a hozzáillő házicipővel még kissé bolti szagu volt, de az Írónő lénye mintegy igazolás volt minden szép és finom dolog iránti jogos igénynek ... Az uzsonna bohém jellegű volt, nem csak azért, mert a kávénak é3 a cigarettának jutott a főszerep, hanem azért is, mert a csészék és a poharak — ahány, annyiféle — akadt köztük fületlen is, hasadt is . . . Őket és a hangulatot jellemzi, hogy szabad volt észrevenni, nevetni rajta . . . Uzsonna után rátértem jövetelem céljára. Jolán tudta, hogy Pestről küldök cikkeket a Clevelandban megjelenő “Szabadság” számára is, tehát a kérdést igy tette fel: “Nos, mire vagy kiváncsi és miről akarsz írni velem kapcsolatban a te amerikai olvasóidnak?” Kitörő őszinteséggel mondtam: mint nő, árra vagyok kiváncsi, melyik fodrász csinálja gyönyörű frizurádat és melyik szalonban készült remek estélyiruhád. Minthogy azonban elsősorban riporter vagyok, egészen más az, amit kérdezni •szándékozom. Amerikában élő honfitársainknál könnyű lesz érdeklődést kelteni regényed iránt, mert annak tartalma lényegében az ő életüket (Folytatás a 9-ik oldalon)
