Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-09-21 / 38. szám
Thursday, Sept. 21, 1972 MAGYAR HÍRADÓ A magyar Sherlock Holmes Irta: SÁGI PÁL SÁGI PAL Eddig folyton azt hallottam, hogy a kard, a paripa és a karmesterek nemzete vagyunk. Most megtudtam, hogy ha nem is vagyunk a Sherlock Holmesek nemzete, a nemzetközi bűnügyi szakma mégis elismer és számontart néhány magyar bűnügyi zsenit. Német szakmai könyv jelent meg, mely a bűnüldözés tudósaival, népszerűén mondva: a mesterdetektivekkel foglalkozik. Hat magyart is említ, köztük Krecsányi Kálmán egykori budapesti detektivfőnököt. Krecsányi Kálmánt már életében besorolták a mesterdetektivek közé. Az ő detektivfőnöksége idején vált modernné a magyar detektivtéstület és amig ő volt a főnök, nem maradt kinyomozatlanul egyetlen bűnügy. A fivére, Krecsányi Ignác színigazgató révén sok színésszel és Íróval tartott barátságot. Heltai Jenő el is mesélt róla egy színházi történetet. Krecsányi Ignác elsőrendű társulata abban az időben télen Temesváron, nyáron a Budai Színkörben játszott. Heltai egy téli napon idézést kapott, hogy másnap reggel 9 órakor jelenjen meg kihallgatáson a főkapitányság ennyi meg ennyi számú szobájába. Nem ízlett neki, hogy korán keljen, de az idézés az idézés. Reggel konflisba ült és a főkapitányságra vitette magát. A kapuban éppen akkor állt meg egy másik konflis. Molnár Ferenc szállt ki belőle. Kiderült, hogy ő is idézést kapott. Fölmentek a második emeletre az idézésen jelzett szobába. Ott már várta őket egy detektív. — Jöjjenek velem — mondta szigorú hangon és még szigorúbb képpel és Krecsányi Kálmán szobájába vezette őket. A detektivfőnök szivarral, konyakkal kínálta Keltáit és Molnárt: — Ne haragudjatok a becsapásért, de sürgősen beszélnem kellett veletek és titeket másként nem lehet megtalálni és összehozni, hát ezt az utat választottam. A bevezető után elmondotta, hogy levelet kapott a Temesvárott játszó Krecsányi Ignáctól: a nyári szezont Budán egy bécsi operettel akarja megnyitni és megbízta a fivérét, hogy kérje meg Heltait és Molnárt, hogy fordítsák magyarra a darabot. A munka nagyon sürgős, a honoráriumot előre elküldte. Rögtön át is adta a darab kéziratát, hozzá a szép összeget. A rendőrség történetében *ez volt az első eset, hogy a bűnügyi liieidézettek pénzt kaptak a detektivfőnöktől. Az irók nagyot nevettek és elvállalták a munkát. Molnár Ferenc fordította a prózát, Heltai a verseket, A sok között két másik történet is fennmaradt a magyar Sherlock Holmesről. Krecsányi szenvedélyes tehetségkutató volt. Szeretett felfedezni Vérbeli detektiveket. Egyszer megjárta vele. Cegléden valami nagy bankcsalás történt. Az ottani kisvárosi rendőrség nem tudta kibogozni. A belügyminiszter hozzájárult, hogy Krecsányi menjen a segítségükre. Krecsányi Kálmán aranygalléros, háromcsillagos rendőrfőntanácsosi rangot viselt, de attól fogva, hogy detektivfőnökké nevezték ki, civilben járt. Mikor vonaton megérkezett Ceglédre, az állomáson konflisba ült. Bőröndjét a kocsis mellé tette a bakra. A város egyetlen szállodájában akart megszállni. A kocsi eldöcögött vele. Leszállt és bement a szállodába megkérdezni, hogy van-e szoba. Mondták, hogy van. Erre visszament a kocsihoz a bőröndjéért. A kocsi mellett ott állt egy nagybajuszos rendőr és feszesen szalutált: — Főtanácsos ur, majd segítek bevinni a bőröndöt. Krecsányi meglepődve kapta fel a fejét: — Hát maga tudja, hogy ki vagyok, ismer engem, látott már valahol? — Nem, főtanácsos ur kérem. Nem ismerem, sohasem láttam. A detektivfőnökben feltámadt a tehetségvadász: — No, majd kiderítem, hogyan jött rá, hogy ki vagyok. Ugye tudja, hogy a bankban mi történt? — Jelentem alásan, tudom. — A kapitányságon hallotta, hogy idehivták a budapesti detektivfőnököt? — Jelentem alásan, hallottam. — Látta, hogy idegen érkezett bőrönddel, megkérdezte a kocsist, attól megtudta, hogy a budapesti gyorssal érkeztem és ebből gondolta, hogy én vagyok Krecsányi. Igaz? — Jelentem alásan, nem! — Hát akkor miből az ördögből tudja? — Jelentem alásan abból — felelte a rendőr és rámutatott a bőrönd fogóján függő névjegyre, amelyen ott állt: “Dr. Krecsányi Kálmán, m. kir. rendőrfőtanácsos” és mellette a budapesti lakáscím. A másik esete egy jiu-jitsu mesterrel történt. Akkoriban Budapesten járt ez a japán mester, aki a tekintély kedvéért professzornak mondta magát. Jó ötleteket csinált azzal, hogy nyilvánosan bemutatta, hogyan lehet egyetlen fogással ártalmatlanná tenni a támadót még akkor is, ha fegyver van a kezében. Leckéket is adott a japán birkózó fogásokból. Nagy sikert aratott. Hónapokig mutogatta a tudományát és már magyarul is tudót egy pár “szakmai” mondatot. Krecsányi egyszer végignézett egy bemutatót. Nagyon megtetszett neki és elhatározna, hogy jiu-jitsu tanfolyamot rendez a detektiveknek, tanulják meg ezeket az ördöngős fogásokat. Megállapodott a japánnal, hogy huszonötös csoportokban tanítsa a detektiveket. Az első leckén ő is megjelent. A terem egyik végében ott állt félkaréjban a 25 detektív. Az aprótermetü, vékonyka japán rögtön gyakorlati oktatással akarta kezdeni. Rámutatott egy szálas-vállas detektivre: — No madgyar ember jere ide, akarzsál adni nekem majd egy pofonot, de nem tudsz, mert ,_,;pn edj kesemmel a földre csaplak ... A detektív csak állt, nem mozdult meg. A japán ott ugrált előtte: — Mi azs, madgyar ember, nem mersz ütni, djefe üssél. A detektív ránézett Krecsányira: — Főnök ur, nem lesz baj abból, ha én szájonvágom ezt a nyiszlett kis emberkét? — Szálljon le a magas lóról, próbálja csak megütni és majd megtudja, hogy mi az a jiu-jitsu felelte Krecsányi, aki nagyon lelkesedett ezért a tudományért. A japán meg csak tovább ingerkedett: — No madjar ember, még mindig nem vadj bátor, üssél. Erre a detektív kilépett a sorból, lekent neki egy pofont. Nem is mindennapit. A rettenetes pofon ereje a levegőbe emelte a kis japánt és a terem túlsó végébe röpítette ott puffant a padlóra, nagy nyekkenéssel, ájultan és két foggal kevesebbel. Pár üveg vízzel felmosták ájultságából. Mikor magához tért, sajgó állkapcsát simogatva dühösen, méltatlankodva morogta: — Én vártam a pofonot jobbról, nem tudtam, hogy a madjar ember van balkezes — mire Krecsányi kifizette neki a lecke árát, még külön fájdalomdijról sem feledkezett meg, de a jiu-jitsu tanfolyamot lefújta. 7. OLDAL AHOGY TETSZIK! (Folytatás a 6-ik oldalról) gédia-lajstromát. Micsoda vaskos kötet telnék ki belőle. Akkora talán, mint egy lexikon. S a könyv cime nem volna egyéb, mint a dátum. Annak a bizonyos újságnak a dátuma, amelynek kisebb-nagyobb tragédiái mögé pillantott a nyomozó. Ha egy cseppben benne van a tenger, akkor egyetlen napban benne van a világtörténelem. Legalábbis vegytani képlete. A hontalan labradort mindenesetre elfelejtettem. Egy tábla a nyakban, ezzel a felirattal, hogy Segítség!”, végső soron absztrakció. Aki mindenkitől kéri a segítséget, az senkitől sem kéri. Vagy talán inkább: senkitől sem remélheti. Őszinte és csöndes koldusoknak is ez a végzetük. Néma szerencsétlenségükkel az utca népéhez fordulnak. De az utcának nincs lelkiismerete. A járókelő arra bízza a megoldást, aki előtte megy, vagy mögötte halad. Azok a kéregetők sikeresek, akik az egyént veszik célba. Az egyén meginog. A közönség azonban tömör és ellenálló. A hozzáforduló elhárítására vád- és dac-szövetséget köt. A következő napot teendőim végzésével és gyanútlanul töltöttem, nem sejtve azt, hogy a szomoruszemü labradornak, ha nem is személyesen, de közvetve szerepe lesz az életemben. Estére hazatérve azonban már rá kellett eszmélnem, minthogy a ház népe megszaporodott. Egy parányi fekete kutya állt a szoba közepén, négy apró lábát terpeszállásba helyezte és hűvös csodálkozással méregetett. A szeme fölött két kis barna folt, mintha a homlokára tolta volna napszemüvegét, hogy jobban szemügyre vegyen. Tekintete valami ilyesmit fejezett ki: — Hát ez ki ? Nem leszünk tulsokan, ha ez a pasas is beköltözik a lakásba? Lámáim elgyöngültek, le kellett ülnöm. Elhaló hangon annyit tudtam kinyögni csak: — Mi történt? Monica kipirult arccal és csillogó szemmel öszszegezte a történetet. Ez már gyermekkori sajátossága. Valahányszor, valamilyen akciójának eredményeképpen összecsukódni lát, kipirult arccal és csillogó szemmel és nagyon gyors iramban összegez. Korán reggel kiment a Battersea-be, a kutyamenhelyre, hogy meglátogassa a labradort. Ott mosolyogva közölték vele, hogy a labrador már egy órával ezelőtt gazdára talált, hosszú sor állott a kutyamenhely kapuja előtt, nyitás előtt. Fél London odacsődült a hontalan labradorért. Ugylátszok, a hatalmas város lakói (az esti lapban látott szomorú kép miatt) álmatlanul hánykolódtak áttüzesedett párnáikon. És alig pirkadt a hajnal az ég keleti csücskén, már fölkeltek és utnakindultak a Battersea felé. Úgyhogy a kutyamenhely vezetősége végülis kisorsolta a labradort és a boldog tulajdonos már régesrégen távozott vele. De ha már itt van a kisasszony, ha ideutazott ilyen korán reggel, nem akar-e bejönni a menhelyre, nem akarja-e megtekinteni a többi hontalanokat? A kisasszony természetesen akarta és a menhely-felügyeleti látogatásának eredménye az apró fekete kutya, a homlokára tolt napszemüveggel. — Mennyi idős ez ? — kérdeztem rekedten. — Hathetes — felelte Monica. Most vettem észre, hogy az asztalon már könyvecske fekszik, a kölyökkutya helyes étkezésének, ápolásának és egészségügyi ellátásának alapvető szabályaival. — És milyen fajta? — suttogtam, bár nem volt kételyem a szomorú tényállás felől. Monica megvonta a vállát. Erre a kérdésre nem tudott válaszolni, minthogy nincs is rá válasz. A napszemüveges kiskutya semmilyen fajta. Vagy mindenféle fajta. A kérdést azonban ugylátszik megértette. Lassan odaferdézett hozzám és harap(Folytatás a 9-ik oldalon)
