Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-07-06 / 27. szám
Thursday, July 6, 1972 MAGYAR HÍRADÓ 15. OLDAL ;x A PIETA Irta: IJJAS ANTAL Százévesként ha akad olyan cudar tele Rómának, mint amilyen azé az esztendőé, amelyen Michelangelo a Piéta karrarai márványának egyre élőbbé váló tömbjével viaskodott, az eléggé rongyos külvárosi téren, ahol műhelye szorongott szemközt a postakocsinak egy egyébként zajos, de most elhagyatott vendégfogadójával. Följegyzésekből tudjuk, ezen a télen a hó és jég szélsöpörte, néptelen árkaivá változtak az utcák. A faszén ára ötszörösére szökött, de a parázstartó vaskosarak “melege” mellett is meg lehetett volna fagyni. Hiába készített ezekből kettőt is Argiento nevű tanítványa és inasa, alig tudták fölengeszteni a vékony mühelyfalak közt a borzongató fagyot. ő 1498—99 telétől visszafelé számítva másfél éve költözött Fizenzéből Rómába. Akkor huszonhárom éves se volt, a neve is majdnemhogy ismeretlen itt. Első mecénásai kételkedtek benne. Az életműve mai arányaiba beleilleszkedve mindössze csinosnak mondható Bacchus-szobrocskáját Firenzének egyik Rómában élő bankára vette meg, s a francia Villiers kardinális figyelmébe ajánlotta alkotóját. E'z a szerény életvitelű, beteges és akkor már öregedő főpap, a Pietának számon se tartott szerzőtársa, egyáltalában nem reneszánsz stilusu bíboros. Olyan alázatos, akár a tituláris temploma, a kicsiny, őskeresztény Santa Petronella, Róma templomai között, ő maga az egyházatyák tudományos jelentőségét fölismerő legelső modern tudósok egyike. Tőle egyenes ut vezet azok mai, hibátlan, remek-kiadásáig. Emberi jóságból támogatta a tehetségesnek látszó fiatal szobrászt, akit az 1498-ban ővele kötött szerződése nevez legelőször a megtisztelő “Maestro” néven. Először csak arról volt szó, hogy “valami” vallásos tárgyú szobrot csinál neki, de amikor az maga ajánlotta a Pieta-témát, s megmutatta első vázlatait, a két ember között azonnal kicserélődött az elektromos töltés. Ő jött rá a megbeszélések során, hogy annak óriás-szobornak kell lennie és többnek, mint szobornak. A Krisztológia, s Mariológia egy kőbe faragott részletének: a keresztről levett Jézusban tökéletesen kell mutatnia a teljességgel emberré lett Isten diadalmas és megváltó szenvedését. Őt térden tartó Szűz Máriában pedig az Istenszülőt, a teljességgel büntelent, az édesanyává lett érintetlen tiszta lányt. Fia iránti szeretetében ki kell vésnie Fia iránti szeretedének áhítatát, gyászában a fölismerést, hogy az ő szenvedése az emberiség megváltása volt. Ami Villiers kardinálist illeti, mindez természetesen nem jelenti, hogy ő inspirálta volna az alkotót, — ő fölismerte Michelangelo lángelméjét. És okos, sima, alázatos kezekkel igazította őt a tudatosság felé. De azért fel lehet ismerni a teológus és a teológia sugalló hatását annak munkáján, aki a müvet megvalósította —, s ettől a mütól kezdődik Michelangelo feltűnő tudatossága a vallási eszmevilág kifejezésében. Pietájának Jézusán a viaszlággyá és viaszfényüvé csiszolt karrarai márvány “bőr” alatt szinte még látszik, hogy nemrég költözött el az istenemberi testből az emberi élet lélegzete. Tagjai még hajlékonyak. Egyik lábának ujjai és lábfeje még csak most billennek alá. A térdeiben még nem állott be a halálmerevség. A fejét is úgy hajtja édesanyja vállára, mint aki halálában újra visszatért oda, ahová kisded korában ölelték annak karjai. A testén nincsen sérülés, éppen csak jelezve vannak az oldalseb, a szegek helyei, a test is már átváltozóban van azzá a diadalmas testté, aki majd a föltámadáskor lesz. Édesanyja pedig most nem az ötvenéves asszony, aki a valóság szerint ott állott a kereszt alatt. Alakja noha karcsú voltában is erőteljes asszonyé, de arca az apácás főkötőszerü kendőkorona gazdag redői közé fogva: az Istenszereteté, a földöntúli tisztaságé és a komoly bájé. A fájdalom, a fia szenvedésében való részvétel és együttérzés éppúgy tükröződik arcán, mint az ő diadalára való rárézés... De tévednénk, ha azt hinnénk, hogy Michelangelónak ez a müve azonnal úgy hatott volna, mint a villámcsapás. Villiers bíboros meghalt, mielőtt a mü elkészült volna. A szobrot egyelőre feltűnés nélkül úgy lopták be a régi San Pietro bazilika egyik sötét kápolnájának falüregébe, ahol a látogatók alig látták és elhaladtak mellette. Maga Michelangelo 1503ban Firenzébe ment, hogy megalkossa szeretett hazájának jelképét, az ifjú Dávidot, aki egyúttal a reneszánsz jelképe is. Csak a Borgia-pápa halála után érték utói ott annak hirei, hogy Róma fölisemerte a remekművet s tette naggyá nevét Firenzében is. Aztán, mikor II. Gyula pápa hamarosan leromboltatta a régi San Pietrot, hogy az újat kezdje építtetni, a Pietát átszállították a Santa Petronellába és ott várta meg a templom fölépülését. 471 éven át állt sértetlenül, de tudjuk: szépsége túléli a mostani esztelen, vak rombolást is. RÓMAI LEVÉL: ADÓZÁS OLASZ MÓDRA A látvány még a legridegebb kedélyű adószedőben is megrendülést kellett, hogy kiváltson, már csak azért is, mert római volt az adóhivatali tisztviselő, olasz polgár, aki születésétől hajlamos az érzelmek kinyilvánítására. Egy ősi római nemesi család sarjához kopogtatott be az adószedő. Kincseket érő, régi festményeket képzelt a falakra, helyettük üres tapétát talált, ám annak nyomaival, hogy ott egykor csakugyan képek lógtak, amelyeket a tulajdonos szorult helyzetében nyilván kénytelen volt eladni. Bútor is kevés volt a lakásban, szegényes kopottság mindenütt, s a szekrényben — mert az adószedő oda is benézett — mindössze egyetlen, árva, gyatra anyagból készült öltöny lógott. A tulajdonos — Marlboro-csomagból ugyan, de — Nazionale nevű olcsó olasz cigarettával kínálta meg vendégét, mert mint mondta, többre, jobbra nem telik neki. Az adóhivatali ember megrendültén hagyta el a lakást, sajnálta, hogy egy ősi, gazdag család mai leszármazottja ily nehéz körülmények közt sínylődik — és hatalmas adótartozásának legnagyobb részét jóváírta — mert herceg volt a “sajnálni való” adóalany — a tisztviselő távozáza után előszedte a rejtekhelyről (a házmestertől) értékes festményeit és méregdrága öltönyeit, s mindent szépen a helyére tett. Amióta adószedő és adóalany van a világon — mérkőzést vívnak egymással, váltakozó sikerrel. Japánban vagy Franciaországban nem tekintik bűncselekménynek — mindössze szabálysértésnek — az adócsalást, sőt, Franciaországban még szerencséje is van annak, aki nagyon sokáig űzi ezt a “szakmát”: az adóhivatal csak az utolsó négy év adótartozását vasalja be, az előzőeket (szó lehet akár tiz-husz évről is) törli. Legutóbb is elcsíptek egy asszonyt, aki 27 évi adóval tartozott, s 23 esztendőt rögtön elengedtek neki. Nyugat-E'urópában egyébként nagy divat: Lichtensteinbe, Luxemburgba, Monacoba, vagy akár Svájcba bejelentkezni, az előbbi három országban lehetőleg állampolgárságot is szerezni — mindegy, hogy az illető közben nyugatnémet, angol, vagy francia és javarészt a saját hazájában él —, és máris óriási adóbefizetések alól mentesül. A La Manche-on levő pici angol szigeteken az adó mindössze a jövedelem 6 százaléka, de még jobb a Bahama-szigeteken, ahol egyáltalában nem rónak ki jövedelmi adót. írók, művészek, zeneszerzők teljesen adómentesek az ír Köztársaságban. Térjünk vissza kiindulópontunkhoz, Itáliába. Itt olyan bonyolult az adózási rendszer, hsgy Einaudi hajdani köztársasági elnök egyszer kijelentette : ha valamennyi adótörvényt és rendelkezést betű szerint végrehajtanának, akkor az állam az összes nemzeti termelés 110 százalékát inkaszszálná. Olaszországban nemcsak ebadó, de még zongoratartási, 3Őt erkélyadó is létezik! A bérből és fizetésből élők számára 26-féie különböző adónemet eszeltek ki. Ha valahol földrengés vagy árvíz van, újabb adónemet találnak ki a terület megsegítésére, s előfordul, hogy ez az újabb, rendkívüli adó -— csak, mert aztán elfeledkeznék; róla — évtizedekig érvényben van. Deli Irma ANEKDOTÁK Henry Kistemaekers, a századkezdet — divatos, belga származású regény- és drámairója, Szállodakirály cirnü müvéhez gyűjtött adatokat és szorgalmasan végigjárt jó néhány elegáns szállodát. Egy előkelő hotel szobafőnöke bizalmasan felvilágositotta az irót, hogy rangos szállodában a szobáknak nincsen szabott tarifájuk. Minden ár “pofára megy”. — Bármit is Írnak az útikalauzok — magyarázta a “maitre d’hotel” —, se száz frankos szobák nincsenek, se hatvan frankosak, se huszonöt frankosak. — Hát akkor . . .? — Beszéljünk nyíltan — hajolt közelebb az íróhoz a szobafőnök. — Vannak száz frankos “palik” és vannak huszonöt frankos “palik”. Na már most: a huszonöt frankos “palikat” átküldjük a szomszéd szállodába, a száz frankos “paliknak” pedig mi adunk szobát — kétszáz frankért .. . ☆ ☆ ☆ Albert Einstein imádta a zenét. Egész életében keresve a muzsikusok barátságát, csak közöttük érezte jól magát. Egy alkalommal — “már az amerikai évei alatt — Jehudi Menuchianal, Arthur Rubinsteinnel, Jasa Heifezzel volt együtt, s a társaság sok beszéd helyett elkezdett kamara-muzsikálni. Keritettek Einsteinnek is egy hegedűt, aki oda volt a boldogságtól, hogy a világ legnagyobb művészeivel muzsikálhat, s nagy izgalmában folyton eltévesztette az ütemet. A társaság bölcs elnézéssel tűrte ezt, de végül Rubinstein kijött a béketürésből és rászólt: — Albert, mi történt magával? Nem tud számolni ? Szilánkok Erényeink — mondja valaki — azért tartósabbak, mint rossz tulajdonságaink, mert kevesebbet vannak használatban. * Azelőtt, ha összevesztek, a feleség visszament a mamához. Ma a férfi a feleséghez. * A fiatalság csodálatos útlevél, mindent elérni, de sajnos, nincs 3okáig érvényben. * “Valamit tennem kell”, sokkal több problémát old meg, mint az, hogy “valamit tenni kell”. * A megfontolás leggyakoribb eredménye: fejfájás. * Aki mindig csak a józan észre hivatkozik, annál kétséges a józan ész. * Y mindig szívesen bevallja kisebb hibáit, igy leplezi a nagyokat. * A magányt szeretni egyedül nagyon nehéz ... * X-ről onnan tudom, hogy öntelt, mert állandóan mások önteltségéről beszél. Horváth Zsóka
