Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-08-24 / 34. szám
CSENŐ-LESŐK Irta: HALÁSZ PÉTER 8. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ Aligha mondok nagy újságot azzal, hogy ezen a világon mindenért fizetni kell, a haladásért, a modernizálásért, a prosperitásért is. Minél több gépkocsi száguld a városokban, annál több gázt szivünk tüdőre, minél több autóutat építünk, annál több szépséges tájat hurkolnak körül a szürke betonszalagok. Minél több és gyorsabb repülőgép süvít át a városok felett, annál fölsüketitőbb lesz a zaj s minél tökéletesebbek lesznek az elektronikus Hfeiáu Pite* agyak, s minél több lesz belőlük, annál kivédhetetlenebbül raktározzák el, őrzik életünk és sorsunk összes adatait. S minél több lesz a kényelmes és tökéletesen felszerelt, áruval telezsúfolt önkiszolgáló élelmiszeráruház, az úgynevezett “supermarket”, annál több lesz a csenő. Angliában például olyan riasztó ütemben növekszik az önkiszolgáló élelmiszeráruházák dészmálóinak száma, hogy a belügyminisztérium — parlamenti határozat alapján —- különbizottságot nevezett ki azzal a feladattal, hogy vizsgálja ki az okokat, derítse fel a körülményeket és tegyen javaslatot a járvány szerűen terjedő csenések megakadályozására, a csenők elleni hatékonyabb védekezés módszereire. A különbizottság munkához látott és néhány hónapon belül előterjeszti jelentéseit és javaslatait. Az intézkedést az tette szükségessé, hogy az elmúlt öt esztendő során kereken megkétszereződött azoknak a száma, akiket önkiszolgáló boltokban csenésen értek s akik ellen a hatóságok eljárni kényszerültek: 1971-ben (a legutóbbi, statisztikai szempontból feldolgozott esztendőben) 47 ezer csenési eset nyert bizonyítást. Minthogy az elmúlt öt esztendőn belül kettőződött meg az angliai szupermarketek száma is, a két számadat közötti összefüggés nyilvánvalónak látszik. Bár korántsem bizonyított. Rendőrségi és bírósági statisztikák ugyanis nem választják külön az áruházakban és az önkiszolgáló boltokban elkövetett csenési eseteket. Tény azonban, hogy az elmúlt öt éven belül a csenő-ügyek megkétszereződtek. Nos, a bűnözés grafikonja világviszonylatban emelkedő tendenciát mutat, de nem ekkora arányban. Az igazság azonban az, hogy a statisztikai jelentés nem tükrözi hűen a csenések valódi számadatait, minthogy a szupermarket-managerek a rajtakapott csenők jelentős többségét futni hagyják. A nagyon fiatalokat és a nagyon időseket elintézik egy legyintéssel — ezek ellen még, azok ellen már nem akarnak eljárást foganatositani. A bírák az esetek nagyrészében könyörületesek. A statisztika pedig csakis azokat az eseteket tartja számon, amelyekben elmarasztaló Ítélet hangzott el. A csenési szándék bizonyitása nem éppen könnyű jogi feladat. Hiszen megtörténhet s meg is történik, hogy valaki szórakozottan kisétál a boltból és elfelejtett fizetni. Philip Hope-Wallace, az ismert londoni újságíró megírta saját esetét. Már messze járt a bolttól, amikor hirtelen rádöbbent, hogy nem fizetett. Visszarohant, bocsánatot kért, magyarázkodott, mindenki megértőn mosolygott. Hát persze, érthető, előfordulhat az ilyesmi. Semmi baj, kérem. De ha előfordulhat Philip Hope-Wallace-szal, miért ne fordulhatna elő mindenki mással? A nagy szupermarket-hálózatok vonakodnak attól, hogy számszerű adatokat közöljenek: évenként mekkora veszteséget szenvednek el a csenők miatt. Homályosan arra engednek következtetni, hogy évenként átlagbevételüknek két százaléka “elenyészik”. Ezt a kifejezést használják, aggodalmasan kerülve a szót, hogy ennyit lopnak el tőlük. Tisztában vannak azzal természetesen, hogy nem csak külső cseők dézsmálják az árut, de belső csenők is, “valami” elvész a szállításnál, a raktározásnál és “valami” a pénztáros és az egyes vevők közötti ossz játék eredményeképpen. Azt is kiszámították, hogy mindenféle “vízhatlan” védekezési módszer többe kerül, mint maga a csenő. Az őrszemélyzet létszámának fölemelése, ruhatári sarkok berendezése, ahol a boltbalépő vevő leteszi a magával hozott szatyrot, adminisztrálásban és térveszteségben többe kerül, mint az évi két százalékos veszteség. Az angol Sainsbury szupermarket-hálózatnak 120 nagy boltja van, de csak hatvantagu biztonsági személyzete, a Fine Fare hálózatnak 500 boltja, de csak ötven egyenruhás felügyelője. A személyzeti létszám fölemelése nem volna kifizetődő. A csenőkkel tehát meg kell tanulni élni. A veszteséget pedig abszorbálni. Szerintem azonban ez utóbbi eszük ágában sincs. A két százalékos veszteséget áraikba kalkulálják és áthárítják a nagyközönségre. A becsületes vevő tehát szubvencionálja a csenőt. Nincs másképp. E'z a haladás és a prosperitás mellékterméke. A gyalogos beszivja az orra előtt elrobogó autó kipufogó-csövének gázfelhőjét. Aki korahajnalban fölriad álmából négymotoros jet-repülőgép robajára, azt vigasztalja meg a tudat, hogy azok, akik elrepülnek a feje fölött, a francia Riviérára mennek nyaralni, vagy a spanyol tengerpartra s a felhők fölötti napsütésben cocktailt isznak az egészségére. Aki lélegzetvisszafojtva figyeli televíziója képernyőjén a Holdon sétáló embereket, az egyezzen ki azzal, hogy a holdsétát ugyanaz a computer teszi lehetővé, amely egy napon benyeli, regisztrálja, számontartja s gombnyomásra kiszolgáltatja az ő összes adatait is, születéstől-halálig. Melléktermék nélkül tehát nincs haladás. El kell döntenünk, hogy mit akarunk ezzel az üggyel. Mit választunk? Divatos dilemma lett a “technológiai forradalommal” való vívódás. A dilemmát azonban nem a technológiai forradalom okozza, hanem az, hogy mig technológiailag az óriások csizmájában, pszichológiailag még gyerekcipőben járunk. Szellemileg nem vagyunk szinkronban saját lehetőségeinkkel. Ezért nem használjuk okosan az autót, a computert és ezért, igen ezért, látszik csaknem megoldhatatlan kérdésnek a csenések meredeken emelkedő grafikonja. Szomszédomban, a Queensway nevű forgalmas utcában van egy nagy szupermarket, amelynek bejáratánál fölirat figyelmeztet: a helyiség minden szögletét rejtett lencsék tartják megfigyelés alatt és a csenőkkel szemben törvényes eljárást foganatosítanak. Ha tehetném, soha be nem lépnék a szupermarketbe, mert a figyelmeztetést megalázónak érzem és kínosan hat rám, hogy amig szemrevételezem a mélyhűtő-szekrény fagyasztott zöldségeit, valaki valahonnan esetleg premier-plánban figyel. Megtörténhet, hogy nem is vagyok frissen borotválva. Önkéntelenül megigazítom a nyakkendőmet. Zavar az ügy, hogy amig spenótot veszek, valaki ugyanolyan érdeklődéssel néz, mint Laurence öli viert a Hamlet szerepében. Valószínűleg nem bántana a dolog, ha egyébként is nem utálnék annyira vásárolni, mint amennyire utálok. Számomra minden boltba-lépés fölér egy szenvedéssel. Gyerekkoromban nem igy állt a helyzet. Ezt onnan tudom, hogy volt egy nagynéném, aki szegény, Isten nyugosztalja, fönntartotta és megőrizte minden gyerekkori mondásomat és megnyilatkozásomat, ö mesélte, Thursday, August 24,1972 hogy mikor kisgyerek voltam, megvetettem lábamat minden játékbolt kirakata előtt és sirvafakadtam, ha el akartak vonszolni onnan. Anyám igy korholt: — Amit lát, az kell neki... Ezt a megállapítást én készséggel akceptáltam és attól kezdve, megtorpanva a játékboltok kirakatai előtt én magam ordítottam: — Amit lát, az kell neki...! Azóta nagy fordulat következett be magatartásomban. Minél többet látok, annál kevesebb kell nekem. De ez talán az idő múlásával jár, talán azzal, hogy az ember (nagy árat fizetve érte) megtanulja és megérti a dolgok igazi értékrendjét. Csenők tragikomikus botlásainak mélyén talán ez a gyerekes együgyüség rejtőzik; amit látnak, az kell nekik. Nagy többségük ugyanis nem azért csen, mert éhes, mert nyomorult, mert rászorul. De azért, mert nem tudja leküzdeni: amit lát, az kell neki. Igazán nem érzek rokonszenvet a csenő iránt, de a szupermarket tulajdonosokért sem szakad meg a szivem. Az egyik például azt mondotta büszkén: ^ — Ami nem vonzza a csenőt, az nem vonzza a vevőt sem ... Tehát kalkulál és kiegyezik: per saldó nem jár rosszul. Ugyancsak a Queenswayn, nem messze az említett szupermarkettől van egy kis fűszeresbolt. Hindu tulajdonosa ott ül a bejárat melletti kasszánál, a bolt rendszerint üres és a tulajdonos szomorúan bámul néma üzletéből az utca forgatagába. Könyörgő tekintete mintha azt mondaná: —Az Isten szerelmére, jöjjön már be valaki és lopjon valamit...! UTINAPLÓ: római Életképek Valóságos újjászületésemnek tekintem azt a napot, amikor Rómába érkeztem — irta 1786-ban a nagy német költő, Goethe, a “Itáliai utazások”ban. Nem ő az egyetlen, akit egy életre lenyűgözött az Örök Város szépsége és látnivalója. Az antik világban, a középkorban, a reneszánszban és napjainkban messze földről érkeznek ebbe a közel háromezer éves metropolisba a vándorok és zarándokok milliói. Róma hét halmán játszódott le egy évezreden át a latin nép dicső és színes történelme. Mint legnagyobb ókori hatalom, a római birodalom székhelye irányította az akkor ismert világ életét és kultúráját. Amikor 476-ban a császár átmentette trónját Bizáncba, a világi hatalom a városban maradt pontifex maximus, a pápa kezébe ment át. így alakult meg a pápai állam, amely a középkor folyamán majdnem a teljes félszigetre kiterjedt, ma pedig a maga ezer emberével a Vatikánra korlátozódik. 1870 óta Róma az egységes Olaszország fővárosa és szellemi központja. Ezt az ősi, hatalmas világvárost teljesen megismerni szinte lehetetlen. Látott már mindent Rómában ? — kérdezték egyszer egy hosszabb ideje ott élő történésztől. — Sajnos, még nem — hangzott az őszinte válasz —, mert még csak húsz éve tanulmányozom! Alighogy elhagyja valaki vonaton vagy autón a Pó termékeny síkságát, maga mögött tudva a rengeteg látnivalót tartogató olasz városokat: Ferrarát, Bolognát és Firenzét, a mediterrán égöv jellegzetes tája köszönti a Róma felé igyekvőt. Örökzöld ciprusok, karcsú cédrusok, kocsányos tölgyek bólogatnak az Appenini hegység és az Albánéi hegyek lejtőin. Amint a Városhoz közeledünk, megjelenik a széles, emyős koronáju pinia-fenyő ,szinte láncfüzérként telepedve rá a hegyek gerincére. Amint búcsút mondunk a hires középkori városnak, Orvietónak, állandó utitársul szegődik (Folytatás a S-ik oldalon)
