Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-04-13 / 15. szám
ádayv April 13, 1972 MAGYAR HlRAiW> 15. oldal .OK A MÚLTBÓL: A KORMÁNYZÓ Irta: RUBY ERZSÉBET Kisújszállástól — ahol laktunk — a négy kilométernyire fekvő Kenderes községben volt a nagybányai Horthy-család ősi birtoka. Napjainkban a szép nagy kastély mint középület szolgálja az egyszerű polgárságot. Én most Horthy Miklósról, mint magánemberről óhajtok beszélgetni. A tengernagy Horthy távol volt szükebb hazájától Kenderestől; évente csak háromszor időzött ott családjával, amikor évi hat heti, illetményszabadságát egyszerre vette ki és karácsonykor, husvétkor is pár napra ott töltötte az ünnepeket. Birtokán nem tartott gazdatisztet, hanem a megbízható és “öreg bajátjának” nevezett András bácsi, az ősz gazdabéres volt a birtok vezetője. Valahányszor Horthy birtokára jött pihenni, a kastély főbejáratának alsó lépcsőjén várta András bácsi. Horthy megölelte az öreg szolgát, megveregette a vállát: — Hogy vagy, Andrásom? És a családod? — Négyórakor várlak a könyvtárszobában. Sok elintéznivalónk lesz. • Horthy Miklós volt családunk protektora. A fivére: Horthy István tábornok révén ismerte meg édesapámat s a kölcsönös megbecsülés immár legendás volt. Horthy Miklós segítségével jutott be édesapám hivatalába és még sokan mások Kisujjszálláson, mert mint szokta mondani: “Sokszor úgy érzem, hogy Kenderes és Kisújszállás az egyedüli hely, ahol megpihenhetek.” Majdnem minden nap bekocsizott Kisújszállásra. Jól ismerték sárga homokfutó kocsiját. A házunk a főúton volt, s valahányszor elhajtott előttünk, mindig integetett az ablakaink felé, ha nem is látott ott senkit. E'gyszer a Németh vaskereskedőnél harapófogót akart venni. Ott alkudozott egy sötétbőrü kunparaszt három darab kaszára. Amikor Horthy belépett az üzletbe, a kereskedő otthagyta az alkudozó atyafit és nagy hajbókolásokkal sietett Horthy elébe. — Én ráérek — mondta Horthy —, intézze a dolgát nyugodtan. A paraszt válogatott szavakkal gyalázta a kaszát, hogy olyan az éle, mint a bot és kettőnek a hegye ki is van csorbulva. Horthy derűs mosollyal lépett hozzá, kivette a meglepett ember kezéből a kaszát és olyan akkurátusán, mint ahogy a kaszavásárlók szokták, — a hüvelykujját végighuzogatta a kasza élén, s azt mondta: — Olyan éles ez a kasza, mint a beretva. — Hát akkor beretválkozzon meg vele az őrmester ur! — reccsen tett rá a mérges atyafi. Horthy elnevette magát: — Honnan tudja, hogy őrmester vagyok? A parasz összehúzott szemmel nézegette, gusztálta. — Hát látom, hogy valami külországbeli katona, de mert olyan díszes a mundérja, hát gondolom, hogy olyan főkatona; mondjuk őrmester ur.. . — Eltalálta, az vagyok, — mondta Horthy. Végre megalkudtak a kaszára. A paraszt dörmögve szorkolta le az árát, s mikor elment, az ajtóból visszakiáltott: — A fene egye meg magát botos ur, hogy igy sarcolja a szegény embert! — Büdös paraszt —, dörmögte a kereskedő. • Az első világháború kellős közepén voltunk. 1916-ban Magyarország nagyobb városaiban "Katona napot” rendeztek. Városunkban is; aki a társaságban számított valamit, lelkesen dolgozott a sikerért. Úgy intézték, hogy amikor Horthy Miklós nyári szabadságán Kenderesen időzik, akkor rendezik meg a katona napot és őt mint védnököt meghívják. Horthy a meghívást elfogadta és nyaraló vendégeivel együtt el is jött. Délelőttől alkonyaiig sátoros, vásári bazárokban árulták portékájukat a szép uriasszonyok. Csinadratta, táncmulatság, szépségverseny, értékes tárgyak sorsolása után este kabaréelőadás volt az uj színházban. Erre az alkalomra meghívták Székelyhídit és Sándor Erzsit. A kabaréelőadás utolsó száma volt a főattrakcio: Othelloból egy epizód, amikor is a féltékeny mór megöli a szépséges Desdemonát. Desdemonát, városunk szépsége, a népszerű Losonczy Emma polgári iskolai tanárnő alakította. Emmának egy orvos udvarolt és mindenképpen le akarta beszélni a szereplésről, mert féltékeny volt Emma partnerére, a daliás Eördögh Elemérre, aki Othello szerepét alakította. Emma, az orvos fogcsikorgató bánata ellenére mégis szerepelt. Az orvos bosszúból gonosz és durva tervet agyait ki. A színpadi kellékesekkel titokban tárgyaltak, — hogy mit, mindjárt meglátjuk. Függöny fel —, kezdődik a dráma. A szinteret egy hatalmas, díszes ágy dominálta. A pirosbársony függönyös ágyon fehér habcsipkék között hever a szépséges Desdemona, alias: Losonczy Emma. Othello földet söprő palástban bukdácsol le és fel a színpadon és hörögve kiabál: — Megcsaltál! Megcsaltál! Desdemona madársikollyal kiáltja: Nem csaltalak meg, Othello, nem csaltalak meg! Erre Othello a szerepéhez híven az ágyhoz ugrik, rátérdel az ágy szélére és fojtogatni kezdi szegény Desdemonát. Egyszerre csak reccs! Leszakad az ágy és az esés természetes következményeként Othello ráesik a sikoltozó Desdemonára. Az esötétitett nézőtéren döbbenetes csend, majd felzudul a sok óh! ah! nahát! S ebbe a hangkáoszba beleröhög egy zsíros hang: “Hü-ha! Leszakadt a nyoszolya! Erre mint az orkán, kitört a nevetés. Horthy Miklós társaságával a bársonnyal bevont első sorban ült. Horthy — hogy ki ne robbanjon belőle a nevetés —, fehér glasszékesztyüs kezét a szájához emeli, de a másik pillanatban már a térdét csapkodja nevettében. Szegény Desdemona, tetejében az ugyancsak megrémült Othelloval nem tudnak kigabalyodni a nyakukba szakadt drapériákból. — Függönyt le! ordít a rendező és a nézőtér hirtelen világos lesz. A távozó Horthyt és vendégeit Gaál polgármester kiséri ki. Kétségbeesve kér bocsánatot Horthytól. Olyan izgatott az öreg ur, hogy még Horthy vigasztalja: Mondhatom, ilyen jót még nem nevettem soha! Ha vidám perceket akarok magamnak szerezni, hát csak átjövök Kisújszállásra. Itt aztán sokat lehet nevetni. Kenderesen nincs sok nevetnivaló. Ezt az őszinte vigasztalást kétértelműen fogadta a polgármester és mélyen megsértődött. Az üres nézőtéren csak egy alak állt a bejárati oszlopnál és karbatett kezekkel, mefisztói mosollyal az arcán, gúnyosan nézte a színpad leeresztett buzakékbársony függönyét. Jól végezte dolgát a lefizetett kellékes azzal a négy kis sróffal, amely az ágy deszkáit tartotta. Minden kitudódott, párbaj lett belőle; — de ez már nem tartozik ide. • Horthy Miklós puritán, jóindulatú, hiszékeny ember volt. Ott követett el egy végzetes hibát, hogy nem számolt azzal: más a tengeren harcolni az elemekkel és más a szárazföldön, különböző gondolkodású emberekkel . . . Nem sokat ér-, tett a politikához; még kevésbé volt diplomata ott ahol kellett volna, mivel azt hitte, hogy mindenki igazat mond . . . ELMÉLKEDÉS: A BIZONYTALANSÁGRÓL... Bizonyosságra törekedni és elfogadni a bizony-, talanságot: egyik mottója lehetne a mindenkori embernek. Kemény prés ez, mégis szorításából született minden igaz bölcsesség, ima, művészet Amikor az ember csak bizonyosságra törekszik, a tények labirintusában nemcsak hogy eltéved, de végül is, amit érzékel se érzékeli már, valami olyasmi történik vele, ami a börtönnél, a “puszta akadálynál” is rosszabb: megfut előtte a világ. Aki viszont vállalja a “prést”, gyakran épp a leghevesebb szorítás, szorongattatás idején hirtelen megsejti az ellentmondásokat föloldó szabadságot, valami uj és kimondhatatlan realitás vigaszát. S ez a vigasz váratlanul épp a “prés”, a világ, az emberi lét “bizonytalan oldala” felől érkezik, Hölderlin szép szavával: amikor a szorongatás a legnagyobb, közel a szabaditó. A bizonyosságra való törekvés — úgy tűnik — az ember nagy és kötelező iskolája. Az örök bizonytalanság elfogadása viszont mintha az ember örök nagy próbája lenne. Szépen mutatja ezt a hős példája. Hősiessége egyenes arányban nő tettének nagyságával és sikerének bizonytalanságával. S ez a “null-pont” valami módon benne van minden igazi cselekedetünkben, gondolatunkban, munkánkban, mintegy kiengesztelésül eredendő bukásunknak, személyes eltévelyedésünknek. Ez az a bizonyos “nehéz óra”, aminek átélése nélkül nincs igazi öröm, nincs igazi alkotás. Mondják, a hosszutávfutónál is van egy bizonyos “0”-pont, amikor tagjai halálosan elnehezednek, de amit ha sikerül legyőznie, egyszeriben mintha ellenállásnálküli közegben találná magát. Ezentúl mintha szél emelné, s már nem is ő, hanem a pálya futna alóla. A futásába beépült vereség röpíti előre. Az ember elkezd valamit, aztán belebukik, s ha mégis megkapja a befejezés ajándékát, az. már tökéletesen ingyenes. Az ember történetének. — legalábbis való történetének — ez az alaptörvénye, alapstruktúrája. Személyes erőfeszítés, majd a holtpont kétségbeejtő magányossága, B ha igen: a “befejeztetett” vagy az “elvégeztetett’' kegyelmének ingyenessége. A leggyakorlottabb művész se tudja, végül is mire bukkan, s ha él is benne bizonyos sejtelem, igazában nem ismeri előre a célhoz vezető utat, Pilinszky János KESZTHELYI ZOLTÁN: A lángelme és kora A lángelmét nem érti meg kora — Költeményed a szfinxek mosolya. Rejtélyes, mint a sötét napkelet. Én sem értem, tehát Isl«n veled. Ruby Erzsébet
