Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-04-13 / 15. szám
16. oldal HAGY AK HlK^lK’ Thursday, April 13, lb *l**l**l+*l**l+*l**l+*l*\**l+K?*l**l**l*K+K+K**l+*l*K~l*K*K.*K*\~l*\*\**l*K**l**l*K**l**l+*l*K**l**l**l* »* »❖Elbeszélések és igaz történetek V ❖ ❖ ❖ A SZAJNA LÁNYA (Folytatás) A portás is azt mondta a nyomozóknak, hogy Catherine Noel boldogan, a táskáját lóbálva szaladt ki a kapun: az igazgatót és a rendezőt — eléggé helytelenül — nem várta meg, hanem szökellt le a lépcsőkön, csókot intett neki, és futott. Arra sietett, mint egyébként is: a hid felé, a Pont Neufön szokott hazamenni... Pierre Dubois még egyszer látni akarta a kis Catherinet, de nem engedték meg. A sok viz, a nap... — ilyenkor már nem szabad megnézni a tetemet. — Hiszen mosolyog ... — súgta az öreg. A rendőr a fejét rázta: — Üljön csak le, öregapám, és maradjon békében. Dubois leült hát. Ült egész éjjel, hátát a falnak vetve, és reggelig emésztette a mérgét, reggelig gyűjtötte a szavakat, hogy megmondja a rendőrnek; készült rá, mint a megfogalmazhatatlan igazságra: — Maga rossz lelkű és közönséges ember. Magát nem szerette senki, azért ilyen. Nem haragszom, pedig haragudhatnék, — elég öreg vagyok hozzá, láthatja. De inkább csak sajnálom, mert magát nem is fogja szeretni senki. Nem, az ilyent nem fogják szeretni, aki nem látja meg a másik ember mosolyát. Nekem ne tessék mondani, hogy nem mosolyog ... Én ... én tudom, milyen az, aki boldog ... Az én lányom, kérem, ő is mosolygott, amikor boldog volt... A rendőr a másik rendőrre nézett. Az intett neki, hogy ne válaszoljon. Reggel megmondták Pierre Duboisnak, amit a nyomozók Catherine Nőéiről megtudták, s utána hazaengedték. Csend, tavaszi hideg, s két másik öreg várta a bódéja előtt, a Szajna-kanyarban. Kimentek a vizre, később kezdték a napot — estig nem jutott idejük a beszédre. Este aztán hárman-négyen is hoztak bort, a fiatalnak számitó Alex is közéjük ült, és várták, hogy Pierre mond valamit. — Boldog volt . . . Hosszú némaság után ennyi szót ejtett mindössze. Fekete tornyok nőttek a Hold felé. Szél ezután sem ébredt. A parázsra mindig került rőzse. Pirosak és fehérek voltak az arcok, s árok-mélyek a száj fölé törő ráncok. — ... és tudta, hogy ez a boldogság nem lesz többé . . . Erről álmodott, amikor megszökött, hogy színésznő lehessen ... A nagy sikerről. . . A viz csiklandozta a kavicsokat, illetlenül huncutkodni készült a folyópart végig. De hirtelen ismét elcsendesült. — .. . s elérte . . . Elérte, mindenki eléri egyszer ... És utána akkor mi következhet már? A legszebb, a legcsillogóbb, a legforróbb után? . . . Ittak egy kört, s a földre néztek. És fölemelték a fejüket, és messzire néztek. A sötétbe, a fák közé. — ... Futott a hídon, futott, boldog volt. Most, hát most: hogy örökké ilyen boldog maradhasson! . . . Most . . . Első eset, s ő feltartotta arcát, kitárta a karját, és énekelt, és nevetett ... és könnyen átbillent a hid korlátján, repült és énekelt . . . Alex Charron, a fiatal halász ezt kérdezte: — A nyomozók mit mondanak? Az öregek néztek a sötét fák közé, talán meg sem hallották Alexet. — Ez maradt az arcán, a boldogság, igy . . . ezért maradt szép a vízben is . . . — Apó, hiszen a rendőr letakarta . . . mert ... — próbálkozott Alex bátortalan szóval, mert sajnálta az öreget. — Nem lehetett letakarni! . . . Mosolygott . . . — Három napig volt a vízben, istenem, apó ... — nyögött Alex, s bár még nem vénült meg: gorombán, keserűen recsegett azért a szava egyébként már neki is. — A Szajnáiban nem történhet csoda . . . A szó a levegőben maradt, s a meg-meglobbanó rőzseláng fölött ráncos, fekete ujju kezek bátorkodtak elő, meleget kerestek. Csoda? . . . — Boldog volt ... — mondta most már nem is Pierre Dubois, hanem Jacques Lachaume ismételte helyette, aki egészen a szemöldökéig nyomta be a zöld posztó süvegét mindig. — És mosolygott ... — hümmögött Nicholas C-helliéres, aki soha sem látott mosolyt, de most megpróbálta elhúzni a száját, s ügyetlenül illesztgette a szóhoz; nem sikerült neki. — A rendőr azt mondta ... — állt föl Alex, de nem tudta befejezni, ahogy akarta ... , — A rendőr szerencsétlen ember! — Letakarta, hogy ne kelljen látnunk, meid . . . Ekkor azonban Jacques Lachaume is fölállt, az egyik üveget a kezében tartotta, és odalépett Alex Charlon elé, aki még csak tiz éve élt a folyó partján: — Itt a borod! — nyomta az üveget oly közel Alex melléhez, hogy az hátralépett rögtön. — Itt van és vidd el innen! Nem kiabált, de a fiúnak meg kellett fordulnia: lement a vízig, és elhajította az üveget. Több szó nem esett éjszaka. Tornyok takarták el a holdat, majd hegyek jöttek, de a tornyok, a hegyek is továbbusztak, s néha világosabb lett. Ekkor látták, hogy Pierre Dubois, aki forró éjszakákon korsót és tányért tudott formázni agyagi arcot mintáz a földre, hajat, szemet jat. Reggelig nézték, s reggel nélküle lökték el a csónakjukat a parttól. S este a bódéjához hozták a halat s egy üveg bort is. És látták, hogy nem korsót formáz az agyagból, hanem arcot, látszott, hogy leányarc lesz, sima haja féloldalt a homlokában. Esztendők múlva, Pierre Dubois halászmester csendes halála után, a csiszolatlan agyagmaszkot a Szajna Ismeretlenjét, az elhagyatott erdőszéli bódé kampós szögéről leakasztotta valaki és Párisba vitte. S a legenda az évtizedek hullámverésében azóta is gyűrűzik tovább. A boldog leány arca mása a csillogó város drága házaiban és a Szajna-parti emberek szobájában is ott függ a falon, közel az ablakhoz. S ahogy a nap járása szerint minden órában másképp éri a fény: titokzatosan s mégis tisztán, mosolyog. Elégedetten, oldottan, alig mozduló szájjal, lepilledő szemmel, oly messziségbe üzenő nyugalommal, mely már elviseli a fantázia nyugtalanító érintgetéseit . . . (Vége) HAJTÓVADÁSZAT ZICHY MIHÁLY 1871-ben irt oroszországi naplójából I. Befejezéshez közel álló rajzom fölé görnyedezve ültem műhelyemben. Csöngettek az előszobáiban. Inasom futott ajtót nyitni. Prevost jó barátom lépett be, hosszú szakállát törülgetve és nekem hideg-nedves kezét nyújtva. November hó felében egy szombati napon volt ez. Kint hóval kevert eső esett — egy fok 0 alatt —, az ég sötét hamu szinü volt. Délelőtti 11 órakor már olyan sötétség uralkodott szobámban, hogy befütött kandallóm lángja pirosán világított ránk. A külső nehéz levegő nyomása, az égő kőszén visszavert szagát igen kellemetlenül éreztette, melyet csak szivarom jó aromájával neutralizálhattam. — Ma este az egész társaság útra kel; holnap hajtóvadászatot rendezünk Irinowkán. Velünk tartasz? Szeme közé néztem Prevost barátomnak, vajon nem tréfál-e. — Ilyen kutya időben? — de hátha az idő némileg kiderül? — az eső is mintha elállt volna —, végtére én az egész hetet szobámba zárkózva töltöttem, s ez, jó barátom, dr. Belajew tanácsaival a leghatározottabb ellentétben volt. Amúgy meg a vadásztársaság összejövetele — többségben sympatikus, vig ficzkók — a megszokott ólvezetet reményelteté — nem fondorkodva tovább rászántam magamat, hogy megyek. Most csak a menetel mozdulását kellett kifundálni. Prevost barátom még azt adta tudtomra, hogy a társaság nagyobb száma, tőzsdei emberek lévén, a kék estig el vannak foglalva, őtet kérték fel élelmező mesternek és hogy feladatának kivitelében az én segítségemre számit. (Folytatjuk)
