Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-29 / 26. szám
10. oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday, June- 29, 1972-AZ AKASZTÓFADOMBON Irta: KI TASI KOVÁCS LAJOS Apám halkan füttyentett Treffnek, a kutyának. Kezében volt már a sétabotja és fejére tette kalapját. Aztán hozzám fordult s azt mondta: — Gyere, sétálunk egyet! Ismertem jól ezeket a délutáni sétákat, melyeket apámmal szoktunk volt tenni a város környékén. Gondoltam, megint a jutási erdőbe megyünk vagy az Aranyosvölgybe, ahol a Sédben megfürdetjük, megúsztatjuk Treffet. Esetleg a lövölde felé, a Lackó forráshoz vagy túl a Tekeresen, ahol ingoványos sás övezi a patakot a meztelen dolomitsziklák árnyékában. ' Tévedtem, mert ezúttal egészen másfelé indultunk. Egyideig a Palotai-utcn mentünk kifelé a városból, majd átvágtunk a Gelemériclülő felé. Nem kérdeztem semmit, apám általában szótlan volt s megszoktam, hogy nem sok szó esik közöttünk az efféle sétákon. Csendes őszi délután aránylóit, azon őszi délutánok egyike, amikor a levegőben már ökörnyál úszik, amikor már mindennek érett ize és zamata van, amikor a szinek mélyebbek és őszintébbek, amikor az asszonyok szivében íellobban az őszi szerelem tüze s amikor a pincékben, Somlón és Badacsonyban s mindenütt magyar földön, ahol értik és érzik Bacchus művészetét, alaposan utána néznek a hordóknak, kikénezik kellő időben, hogy szüretre alkalmatosak legyenek. Szóval olyan magyar őszi délután volt, amilyen nincs másutt sehol, csak Pannóniában. Apám komótosan lépdelt, hosszuszáru cugos cipőjében, szeges botjával, kalapját kissé, alig észrevehetően, ám mégis titkolhatatlan hetykeséggel félrevágta s a cigaretta úgy állt a szájában, mintha — szivar lett volna. Kuiasi Kovács Lajos A Geleméri-dülö meglehetősen színtelen vidék. Ez már a Bakony utolsó sóhajtása, csendesen, alig észrevehetően hullámzik a táj. Mintha utolsó játéka lenne azoknak a felmagasló hegyeknek — a Papodnak, Csatárnak s a többinek — melyek a várost, Veszprémet úgy ölelik magukhoz gyengéden, hűségesen és elszakithatatlanul, mint egy ragaszkodó (s talán kissé féltékeny!) férfi a kedvesét. Nem, itt a Geleméri-dülőn nincsenek erdők, bokrok, sziklák, nem csobban beszédesen semmiféle patak. Csak szántók nyúlnak el hosszan, unalmasan, mintha maguk se tudnák — s nyilván nem is tudják — hogy mi végre? Egy-egy girbe-görbe akác áll a dűlő mentén, oly árván és magányosan, elhagyottan és szomorúan, mint az öreg legények, akiket az éjszakai dorbézolás után kitettek hajnaltájt s most ott állnak valamelyik sarkon, talán épp a kocsma előtt s nem tudják, mit kezdjenek, merre menjenek s menjenek-e egyáltalán? Táncverseny Szombathelyen Megtartották Szombathelyen — a Savaria Napok keretében — a hagyományos táncversenyt, amelyen 21 ország 23 versenyzője vett részt. A magyar országos bajnok László Attila és Szaticsek Mária szombathelyi versenyző, a nemzetközi győztes pár pedig Richard John Foley—Kay Waterman (baloldalt) ausztrál páros lett. Felhő sem volt az égen ezen a délután, szellő se járta s a Geleméri-dülőn, hol messze lehet ellátni, lélek se mutatkozott. Csali mi hárman, apám, a kutya és én, baktattunk a határban, a Látóhegy felé, amely valamelyest kiemelkedik a veszprémi plátóból. Nem hegy a Látóhegy, csak hegyet játszik, mint minden valamirevaló kis domb a Bakony alján. Sima, kopaszfejü domb ez a Látóhegy is, amelyet eddig csak messziről láttam a kádártai vagy a palotai útról, esetleg a Nagymezőről. Épp ezért valami különös, bizsergető izgalommal lépdeltem apám mellett. — Onnan majd meglátjuk a Balatont! — mondta apám s mosolygott a bajusza alatt, mert az arcom, nyilván csupa ragyogás volt az örömtől és a meglepetéstől. Lám, mit is tartogat számomra az apám! Jó kedvem kerekedett, ficánkolni, futkározni, rohangászni szerettem volna, mint Treff szokta volt, de valahogy az apám előtt mindig szégyeltem az ilyesmit. Komoly fiúnak akartam látszani, aki méltó arra, hogy apjával az őszi délutánban a Látóhegyre ballagjon a Geleméridülőn és megnézze a — Balatont. A Látóhegy aljában egyszeriben elmaradtak tőlünk a szántók. A veszprémi parasztok errefelé már nem küzködtek a kemény, kopár és sziklás földdel, hagyták az ördögbe. Gyér, marhának való legelő volt a hegy alján s valóban, még egy fából összerótt karám is állt ott. De állatot nem láttunk egyet sem. — Na gyerünk fel! — mondta az apám. Úgy másztam felfelé a nem is túlzottan meredek emelkedőn, mintha a világháborús könyvek valamelyikét elevenítettem volna.meg, amelyen a katonák rohammal épp egy nagy hegyet foglalnak el, talán épp a Lcvcsent. Hamarosan felértünk. Valóban, messze távol, a szabadi völgy horpadásán túl, keresztül kéken, valószinütlenül kéken a Balaton csillogott. A tetőn egy torony aiapfalának maradványa látszott. Mielőtt megkérdeztem volna, hogy mi volt ez,apám már felvilágosított: — Ez volt az akasztófadomb. Itt akasztották fel a betyárokat! Egyszerre 'körülzsongott a mese. S mikor hazafelé indultunk, lopva, minduntalan vissza-visszanéztem. Mintha a réghalott bakonyi betyárok, Savanyu Jóska, Sobri, Milfájt vagy éppen Mógor Peti követték volna a lépteinket szúrós tekintettel s azon se csodálkoztam volna, ha Treff megugatja a halott betyárokat. Ám Treff nem ugatott s a mese — elaludt. AMERIKAI MAGYAR ARCOK: A CSODAGYEREKEK Kijöttünk sokan. Különböző időben. Az Újvilágot mindig utánpótló emigráns hullámverésben. Akik jók lesznek fizikai munkásnak. Örökre vagy csak úgy egyelőre. Tölünk függően. Mert a lehetőség széles skálája tárul itt elénk, nyelvmegtanulás és szakképzettség síkjain, Amerikában. Aki ezzel nem él, ne panaszkodjon. Úgy gondolom, ez az általános képlet. Ami itt fogad mindnyájunkat. Nemcsak nálunk magyaroknál, hanem a többieknél is. Lengyeleknél, olaszoknál, svédeknél. Van tehát egy lehetőség, évek múlásában. De ez olyan pontos időbeniségében, hogy aki nem a perc mutatóját számítja, talán pár óra késéssel soha nem érhet célba. Ez Amerika nagyszerű alkalma. És mégis, rátéve a gyors cselekvés óramutatóját böngészve magunkban — szinte kegyetlennek tűnik. így, ilyen érzések között barátkoztunk, jót, rosszat elfogadva, most egy koncerten, a Fészek Klubban. Ahol egy menekült család képlete kerekedik ki bennem. A Gátiaké. Akik valami miatt nem érezték ezt a két-három világ Irta: IVÁNI ZOLTÁN közti nehézségeket, ellentmcndásokat, a családban ... És nem kellett kérdezni szülőönmaguktól, hogy mi lesz két gyermekükkel? Vilivel és Palival. Ív ám Zollán Igen a Gáti családról van szó. Kiknek neve, jótékonyan elfér magyar hazánkban és idekint is. Semmi más predictummal, nemesi fuvalmakkal. Hanem itt vagy ott mindig helytállóként. A Gátiaknak két csodagyermekéről. Az egyik zongorái — és ül. A másik hegedül — és áll. És e furcsa szójátékon kivül, mintha éreznék a gyermekek a helyzetet. Inkább angolul beszelve, de mégis nagyon rátartien, arra az egy-két magyar szóra, amit a család rájuk irányit. Ilyen — szinte tulkomplikált beharangozás után veszszük számba, a Fészek Klub mai estjét. E két csodagyerekkel. A szülők gondjait átveszi a magyar hallgató. Amint nézi a két fiút. Vili odaül. Kis gyermekkezével. Hiszen mindketten 14 év körül vannak. Nyugodtan billent. Legfontosabbat, Mozart muzsikájában. A zongorán. Majd Pali jön.ÁIlához emeli a feles hegedűt. Játszik Mozartot, Lisztet és Bartókot. És éneiéi az utolsónál, szinte a technikai felkészültségen túl, mintha riszálná magát. Csak Amerika, a csodák hazája tud kitermelni magából ilyen értékeket. Akik a nagyvilágban szószólóink.Nóbeldijasokat, zenészeket, valami kettős alkalom nagyszerű egyesülésében. És amikor, a távoli székely hegyekből idevetődött hallgató nézi, hallgatja itt Amerikában, a gyermekujjak hurokra tapadásán — az otthoni patak muzsikáját, valamiféle egybesürüsödő értékelésre gondol. A Gátiaknak — Pestről, — a velük érző gyermekeiktől nem kell félni. A világváros mindent egybecatő üstjétől. A nemzedékek,szülők s gyermekek egymástól elszakadásától. Mert ime idekint, messzi (Folytatás a 11-ik oldalon)
