Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-08 / 23. szám
8. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ Thursday, June 8, 1972 . * I I ' " — Venni, vagy nem venni Irta: HALÁSZ PÉTER “Neither a borrower, nor a lender be; For loan oft loses both itself and friend.” Bölcs tanács, Folónius mondja útra induló fiának, Laertesnek, a “Hamlet” első felvonásának harmadik jelenetében. Szabad fordításban: “Ne kérj kölcsön, de ne is kölcsönözz, mert a kölcsön gyakorta vész el, a baráttal együtt.” Polóniusnak nagyon igaza van, megállapításának erejét az csökkenti csak, hogy olyannyira képmutató fráter. Maga sem tagadja. “Give every man thy ear, but few thy voice” — ezt is a fiának tanácsolja. — Fülelj, de ne fecsegj. Bankok, kölcsönintézetek gyakorta járnak el ennek az elvnek jegyében. Pénzzel együtt a kölcsönkérőnek fülüket is kölcsönzik, de bőszavu fölvilágositással adósak maradnak. A kérdés időszerűvé vált Angliában, lapok sokat foglalkoznak vele és a Parlament is vizsgálatra készül. Anglia ugyanis most hagyja maga mögött a takarékoskodás korszakát és kezdi a könnyükezü költekezést. Ismerős tünet minden jómódú és viszonylagos prosperitásnak örvendő nyugati országban. Alkalmasint sehol annyira, mint Amerikában. Angliában most kezd lábrakapni. A pénz az utcán hever, csak kölcsön kell kérni. De menynyibe kerül a kölcsön? A kamatokat természetesen szabályozzák különböző törvények, de a skála rendkívül széles, s meglepő az, hogy mig emberek általában véve hajlandók kilométereket gyalogolni, ha megneszelik, hogy ebben vagy abban az áruházban kiárusítás folyik, s valamivel olcsóbban juthatnak bizonyos árucikkekhez, a kölcsönkért pénz árát ritkán firtatják. A kölcsönintézetek jól tudják ezt s közülük a legtöbb hirdetési brosúrájában, vagy lapokban közzétett reklám-jelentéseikben, nem fáradnak százalékok, kamatok tisztázásával. A kérdést ilymódon egyszerűsítik le: mekkora öszegü havi törlesztést vállalhat a kliens? Kivágtam és félretettem egy magazin-hirdetést, amelynek keretében a Midland Bank elnevezésű pénzintézet a következő lehetőséget kínálja a nagyérdemű közönségnek: “Ha önnek módja van arra, hogy minden hónapban harminc fontsterlinget törlesszen Midlandnek, a legelső hónapban kölcsönkaphat 325 fontot egy uj gépikocsi vásárlására, hat hónappal később kaphat 90 fontot egy mélyhűtő-szekrény megvásárlására, újabb öt hónap múlva ismét kaphat 260 fontot egy színes televíziókészülékre, hét hónappal később ismét rendelkezésére állunk 150 fonttal konyhájának modernizálására. S mindez időn belül semmi egyebet nem kell tennie, csak szorgalmasan fizetnie minden hó elsején harminc fontot a Midland-nek”. Ezt a hirdetés azért idézem szóról-szóra, mert rrestermünek tekinthető. Miért mestermü? Mert felsorolja mindazt, amire az átlag-ember vágyik, de költségvetési keretéből nem föltétlenül engedheti meg magának. Uj autó, külföldi nyaralás, mélyhűtő-szekrény, színes televízió készülék s a konyhának modem gépekkel való korszerűsítése. Amit nem sorol fel: mennyi időn belül halmozott föl a kölcsönkérő mekkora összegű kölcsönt és milyen kamatot fizet érte, vagyis menynyibe kerül neki, röviden szólva: milyen színvonalon költekezett s mindazt, amit megszerzett magának, mennyivel fizette túl? Természetes, hogy ennek a kiszámításához már papír és ceruza szükséges és a százalékszámításnak legalább elemi színvonalú ismerete. Nos, nézzük csak. A Midland kliense két esztendőn belül 920 fontsterlinget kért kölcsön (és költött el) és ez kilencven fontjába került — évi tizenöt százalékot fizetett a kölcsönért. Ez nem is olyan nagyon rossz, ha összehasonlítjuk azzal, hogy a United Dominion Trust nevű pénzintézetnél — ugyanez a kölcsön — 19 százalékjába került volna. Ha tehát a Midland Bank százaléka nem túlságosan magas, akkor miért hirdeti. Érdekes választ ad erre a bank kölcsönosztályának illetékes tisztviselője. A következőket mondja: — Hosszú megfontolás után döntöttünk a hirdetés végleges formájában. Alapos közvéleménykutatás után arra a meggyőződésre jutottunk, hogy az embereket nem érdekli, hogy mennyit fizetnek a pénzért. Kizárólag az érdekli őket: — mekkora öszeget kölcsönözhetnek, milyen hosszú lejáratra és mennyi lesz a havi törlesztésük. Angliában az emberek oly huzamos időn keresztül kényszerültek takarékoskodásra, oly nehéz volt pénzhez jutniuk, hogy a kamatláb kérdése tisztára akadémikus jellegű. Jó jelenség ez a mai, modern nyugati társadalomban, vagy káros? Olyan kérdés ez is, amelyet — idézve a bankhivatalnokot — akadémikus jellegűnek lehet minősíteni. A tünemény azonban pszichológiailag vadonatúj és ezért figyelemreméltó. A materiális igények kielégítésére irányuló vágy idealistává tette az embereket. Uj gépkocsi, mélyhűtő-szekrény, színes televízió, spanyolországi nyaralás, mosó- és mosogató-gépekkel fölszerelt konyha, mindezek materiális vágyak, a jobb élet matériájának megszerzésére való törekvés. De figyelmen kívül hagyása annak, hogy mindezt csak adósságok utján szerezheti meg magának, hogy kölcsönkérővé válik, főként pedig tökéletes érdektelenséget mutatva aziránt, hogy mennyibe kerül a kölcsön, mi ez, ha nem a legtisztább idealizmus? Mi vonzóbb? Két esztendőn keresztül fillért fillérre téve megtakarítani a pénzt az autóra, színes televízióra, nyaralásra, modern konyhára, mélyhűtő szekrényre, s megszerezni mindezt miután már együtt van a pénz, vagy pedig a két esztendőn belül hozzájutni mindehhez, csak éppen 15 százalékkal drágábban? Nem kétséges, hogy a materialista szemléletű ember az első megoldást választja: “Ne kérj kölcsön, de ne is kölcsönözz!” Az idealista pedig könnyed mosollyal a második megoldást. Mit számit az a 15 százalékos évi plusz, ha már holnap beülhetek a kocsiba, júniusban nyaralni mehetek, szeptemberben már színes televízión nézhetem az őszi derbyt... s ha a feleségemnek nem kell még két esztendeig várnia ahhoz, hogy mosó és mosogató-porok agyon ne marják a bőrét? Azzal, hogy gyorsabban jutok mindehhez, akkor, amikor vágyom rá, nem kerestem-e meg azt a bizonyos évi 15 százalékos többletet, sőt nem kerestem-e többet általa?... Mindezen hosszan töprenghetnek a társadalomtudósok, írhatnak vaskos könyveket az úgynevezett “fogyasztó társadalomról” (írnak is) de a közönséget, mint a példa mutatja, ez csak igen kevéssé érdekli. Kamatláb? “Akadémikus jellegű kérdés”. Amerikában ez már régi melódia, Angliában most népszerüsödik. Nem vagyok gazdasági szakember — távolról sem — de amerikai éveim tapasztalatai alapján mondhatom, hogy minél több kölcsönintézet nyílik majd a szigetországban, annál kevésbé lesz használható (például) a Midland Bank mostani hirdetési módszere. Mert minél több a kölcsönző, annál élesebbé válik a verseny a kölcsönzők között és ilymódon rákényszerülnek arra, hogy hirdessék saját kamat-szinvonalukat, tudatva a közönséggel, hogy náluk olcsóbb a pénz, mint másnál. Egy bizonyos ponton eljutunk tehát a pénz kiárusításához. Akkor majd valószínűleg jobban odafigyel az angol közönség is, hogy honnan és mennyiért kér kölcsön. Polóniusnak nincs sikere a mai Angliában. Igaz, a Hamlet-ben sem volt. Saját leányát kínálta csaléteknek, miközben ő a függöny mögé rejtőzöt, hogy kifürkéssze Hamlet eszejárását? De Hamlet jól tudta. — Hol van atyád? — kérdezte Ophéliát. — Otthon, jó uram — kényszerült a hazugságra a szerencsétlen leány. — Akkor csukódjék rá az ajtó — dörögte Hamlet, a függöny mögött lapuló Polóniushoz intézve szavait — hogy ne játszhassa a bolondot másutt, csak a saját házában ... Nem, ez a mai angol társadalom nem polóniusi. Inkább hamleti. Venni, vagy nem venni?—tűnődik röviden. Aztán elmegy a bankba és kölcsönkér. S a bankos szívesen áll rendelkezésére. A statisztika adatai, szerint ugyanis, bár a barátság néha elvész, de a kölcsön sohasem. FÉRFI SAROK: HALÁSZTÖRTÉN ET Este, a tóparton nyeszlett, szemüveges emberke horgászott, egy bottal, csendben, egyedül. Kisvártatva megérkezett a másik horgász is, remek felszereléssel. Hatalmas, széles vállu, láthatóan hangadó egyéniség, bárhol, bármikor . . . Meglepte, hogy már megelőzték. — Mit keres maga itt? — Bocsánat, nem tudtam, hogy ez magánterület. — Nem magánterület, de az én helyem. Mindig itt horgászom. — Ne haragudjon, nem tudtam. — Nem tudta. Jó vicc . . . Szeretem a hajnalt. Elkergeti a halakat. — Morgás közben kirakta csodás felszerelését. Két különböző hórgászbotot, dobozokat és nagy ívben berendezkedett. — El is mehetek ... — Most már mindegy, tőlem akár maradhat is. Csend. Pár perc sem telt el és a második horgász kifogott egy icipici halat. — Na, lesz még nagyobb is — mondta enyhültebb hangon és rágyújtott. — Maga mióta horgász? — Nem régen. — Mindjárt gondoltam. Menjen egy kicsit arrébb! A kis szemüveges arrébb húzódott. — Mondja, mi az ott a maga kezében? — A botom. — Ne hozzon izgalomba. Az bot? Tudja milyen egy horgászbot? Látott már életében? Nézze meg az enyémet. — Nagyon szép. — Szép? Páratlan! Tudja, miket fogtam ki már ezzel? 15—20 fontos halakat. Azt gondolta, csak kijövünk és kész? E'z művészet, uram. Figyelni a viz rezgését, és csalhatatlanul megérezni, mikor jön a hal . . . Maradjon csendben, nehogy moccanjon, mert agyonverem . . . Pszt, Hallja? Érzem, a hal most figyeli a csalétket . . . Hörpöl. Beveszi, kiköpi, ismét beveszi, hörpöl. Most lenyelte. Vagy húsz font, érzem a súlyát... Négy másodperc alatt ki kell rántani. Figyelje minden mozdulatomat, ha elkésünk, kiköpi a horgot, a csalétket pedig elviszi magával! Sikerült! — diadalorditásban tört ki, és kirántott egy rozsdás csövet. — Menjen mái- arrébb! Ez maga miatt van! Elpechelt... A kis szemüveges még arrébb húzódott. — Maga olyan . . . Hogy is fejezzem ki magam . . . Tudja olyan . . . Fogadjunk jó modorú, és udvarias, szolgálatkész, szerény, kedves, a feleségét sohase csalja meg. Ismerem ezt a típust . , . Jó-jó, azért ne sértődjön meg, csak be(Folytatás a 9-ik oldalon) Halán Pét«
