Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-05-11 / 19. szám
8, OLD AL MAGYAR HÍRADÓ Thursday« May 11, 1972 Volt egy ismerősöm, aki amint megérkezett Amerikáiba, választott magának egy futballcsapatot,kijárt minden mérkőzésére és rekedtre ordi-LONDONI LEVÉL: tán a Ronson-öngyujtó szeriotta magát.Minthogy annak, amit Amerikában futballnak neveznek, semmi köze ahhoz, amit a világ többi országaiban futballként ismernek — annak ugyanis Amerikában soccer a neve — megkérdeztem tőle,hogy tisztában van-e az amerikai futball játékszabályaival? Kertelés nélkül bevallotta, hogy fogalma sincs róla. — Akkor hogyan választhattál csapatot magadnak? — kérdeztem. Mire ezt laszolta; — Mert sehol senki liem érezheti magát otthon addig, amig nincs, egy csapata, amelyiknek szurkol. Ennek a megállapításnak alapvető igazságára magam is hamar rájötem. Természetesen nem kizárólag csapatválasztás vonatkozásában érvényes, sőt, az esetek nagyrészében a lelki betájolásnak ez az igénye merőben más formában jelentkezik. Nekem például rá kellett találnom a kedvenc boltok utcájára. Vagyis egy utcának, vagy legalább utca-szakasznak olyan hangulatú elrendezésére, amelyben otthonosan közlekedem. Ez a hangulat nem elsősorban a házakból árod, de sokkal inkább az utcában lévő boltokból. Három-négy kedvenc bolt már megszeretteti velem az utcát, mágnesként vonz, rossz kedvemből felvidít. így hatott reám New Yorkban a Madiscn Avenuenak egy rövid szakasza, a 38-adik utca és a 45-ödik utca között. Nagy kerülőre is hajlandó voltam azért, hogy végigsétáljak rajta. Londonban nagyobb szerencse ért: nem csak egy rövid útszakasz, de egy egész utca lett kedvencem. A Jermyn-street ez, amely a St. James-streetet köti össze a Haymarket-tel és párhuzamosan fut a Piccadillyvel. Fölmerülhet ezekután a kérdés: milyen boltok azok, amelyek kedvenceimmé válnak, ilymódon megszerettetve velem az egész utcát? Talán nem is meglepő: a férfiak számára árusító boltokat szeretem, amelyekből modern nagyvárosok belső negyedeiben mind kevesebbet talál az ember. A nők a könnyebbkezü és készségesebb vásárlók, nem csoda tehát, hogy a kereskedők szívesebben építik reájuk egzisztenciájukat. Nagy öröm tehát váratlanul rábukkanni valahol egy igazi férfiboltra, olyanra, amelynek kirakatát az arrasietö nők pillantásra sem méltatják, legfeljebb Karácsony idején lépik át küszöbét, idegenül, tájékozatlanul és kiszolgáltatottan nézelődve benne. A Jermyn-street ebből a nézőpontból valóságos aranybánya, férfiboltoknak talán legutolsó utcája a nagyvilágirta: HALÁSZ PÉTER ban, érthető, hogy éppen Londonban található, ahol a nagy kluboknak még ma is kizárólag férfiak lehetnek tagjaik s hölgyvendégek — ha egyáltalában látogathatják,akkor is csak az esti órákban és csakis az éttermet. Halász Péter A Jermyn-streeten van London három hires pipa- és szivarboltja: a Dunhill, Astley és Charatan. A három közül Charatant kedvelem a legjobban és Dunhillt a legkevésbé. Dunhillt akkor vetettem ki a szivemből, amikor egy napon hölgyek számára készített színes kis pipákat helyezett el egyik kirakatában, Charatan, Anglia másfél évszázados pipafaragó cége ilyesmire sohasem vetemedne. A Charatannal való kapcsolatom kizárólag plátói alapon nyugszik, műhelyében ugyanis a világ legdrágább pipái készülnek, az egyszerűbb példányok 15-20, az igazán nemes gyökérpipák százszázötven, sőt, nem kevesebb, mint egyezer fontsterlingbe kerülnek. Ilyen ezerfontos pipával ajándékozta meg a cég legutóbb Pablo Casalst kilencvenedik születésnapjá; ra, minthogy Casals kizárólag Charatan-pipát szív és abban is Charatan keleti keverékét. Astley-nak viszont nemcsak pipái, de szivarjai is csodálatraméltók, mélybarna, méltóságteljes, zárkózottan elegáns szivarok ezrei a humidorok hűvös párájában. A boltok kirakatainak nézegetése közben olykor eszembe jut a pesti Belváros egyik keskeny mellékutcájában lévő Galwitz, ahol vagy huszonöt évvel ezelőtt első pipámat vásároltam, amely az angolos hangzású Oldencott névre hallgatott, valójában azonban Németországban készült.Nem tudom, hol van most, mikor és hogyan sodródott el mellőlem, gyökérpipák azonban sohasem pusztulnak el, csak — mint egy bölcs ember mondotta egyszer — arra várnak, hogy valaki uj életre keltse őket. A Jermyn-streeten van azuviz-szalonja. Akinek számára az öngyújtó nem más, mint felületesen kezelendő használati tárgy, vagy éppen semmi dolga vele, az meglepődnék azon, hogy a három, villámgyors mozdulatokkal dolgozó szakember munkaasztala előtt mily hosszú sorokban állnak az öngyujóikat kezelésre, javításra, felfrissítésre hozó férfiak. S amikor sorra kerülve átnyújtják, mily aggódó feszültséggel figyelik, amint a szakember kézbeveszi az öngyújtót, fölkattintja, lángralobbantja, gázzal tölti, parányi kulcsokkal, csavarhuzókkal szétszereli, apró kefével megtisztítja rejtelmes járatait és alkatrészeit, összerakja ismét? lángnyelvet csihol belőle. Hogyan megkönynyebbülnek ilyenkor az öngyújtóikat diagnózisra hozó kliensek, milyen sugárzó arccal lépnek a pénztárhoz, hogy kifizessék a néhány pennyt a gyors-segélyért, vagy apróbb, könnyebb föltámasztásért csak hálás “köszönöm”-et rebegjenek s zsebrevágva megfiatalított tüzszerszámaikat emelt fővel és ruganyos léptekkel távozzanak a boltból. Máskor meg, amikor a lelet súlyosabb és az öngyújtót hátra kell hagyni néhány napra, milyen szomorúan hajtják le a fejüket, milyen óvatos kézzel hajtogatják össze a kis cédulát, rejtik tárcájuk mélyére és úgy mennek ki a boltból, hogy érezhető: szegényebbekké váltak most, mint amikor bejöttek a boltba, meg kellett válniok — ha átmeneti időre is — valamitől, ami kedves számukra, ami a szivükhöz nőtt. Ha nagyritkán betérek Ronsonhoz, megint csak Galwitz jut eszembe és a nap, amikor a boltban álldogáltam, várva (talán) egyik öreg pipámnak esztergával való megtisztitására, mikor belépett Márai Sándor az iró és átnyújtotta az öngyújtóját a pult mögött álló ifjú Galwitznak; — Szíveskedjék montírozni ! — mondta. Benzinnel töltötték az öngyújtóját, tűzkövet cseréltek benne, kis szarvasbőr darabbal megfényesitették. Akkor hallottam először ezt a kifejezést: hogy az öngyújtónak ezt a szerelését, töltését, tűzkővel való ellátását montirozásnak nevezik. Később büszkén használtam a szót. Volt ANYÁK NAPJÁRA... Kopognak néha az ablakon | Irta: HAVASSY BAJÁN 1 Kopognak néha. az ablakon, 1 Emlék-madárkák hallgatagon, Mert a szivünknek jó barátja, j Emlék-madárkák, ábránd világa ... Bánat és árnyék, honvágy, holdfény — 1 Kicsi az ablak, mégis elfér, ! Ábránd-királyként álmodozva — j Minden mi szép volt: láthatom újra!... I Látom a házunk, s anyám szegényt — | Imára kulcsolt fáradt kezét, Anyám, ki áldott: ezüst gyászban — Holdfényből fonva, a glóriája . . . j Sokszor, egy perc is vigasztalás, A legszebb ábránd, valóra vált — 1 Megtért a világ bujdosója: Emlékek szárnyán — otthon van újra . . . 1 Mind ez, oly szép és mégis kevés, i Édesanyám már fény és emlék — i Valóság fölráz, mint hontalant: Em lék -madárka, szállj mégis haza ... Ó, kérlek, szállj a sírja fölé, Ijg? » Hol Ő fényesség, emlék-szentély — * Emlék-madárka ne mondd soha: {. Ábránd-kiráJyfi, mily boldogtalan'. -. ugv, hogy kizárólag ezért léptem be Galwitzhoz, hogy mondhassam: — Szíveskedjék montírozni! Itt van azután a Jermynstreet és Bury-street sarkán a Turnbull & Asser férfidivatára kereskedés. Pompás sportzakók, angol tweed, tiszta gyapjúból, könnyű flanelnadrágok, ingek, sálak, nyakkendők, házikabátok. Gyakran juttatják eszembe a pesti Erzsébet-körut egyik férfidivat boltját. Arra pedig azért emlékszem jól, mert amikor elolvastam Molnár Ferenc egyik darabját, még diákkoromban, az “Uridivat”-ot, szakasztott olyannak képzeltem annak a portálját, színterét, kirakatát, amilyen ezé az Erzsébet-köruti bolté volt. A Molnár-darab uridivat-üzlete, meg az a valóságos bolt valamiképpen eggyéolvadtak bennem attól kezdve s valahányszor elmentem az üzlet előtt, belestem, nem áll-e ott a pult mögött Rózsahegyi Kálmán s nem jön-e ki mindjárt a boltból az inasgyerek, hogy öntözőkannájából nyolcasok arabeszkjét rajzolja a járdára: & “vizesnyolcas”, ahogyan Molnár nevezte el a magakreálta szóval. A Jermyn-streeten van Fricker-nekr-s ringnék látványos kirakata. Cnyan szép cipők egvtől-egyig, hogy csaknem elindulnak s bizonyosra vehető, hogy nyomban csodás kalandok és beteljesülések felé. Elkerülhetetlen, hogy Frickérről eszembe ne jussén a pesti Kretz, a Terézköruton, talán száz lépésre az Aradi-utcától a Nyugati-pályaudvar irányába. Kretznek is gyönyörű cipők voltak a kis kirakatában, de nemcsak cipők: a-saját fényképei is. Pepita kabátban, kamásnis cipőben, hetyke sportkalapban, legénves mozdulatai, amint éppen rövid feketeszoknyába öltözött partnerét átdobja a vállán. Kretz mester ugyanis nemcsak cipész volt, de artista is, groteszk táncszámokat produkált a varieték és lokálok tenyérnyi parkettjein, felesége volt a partnere. A műhely is fényképekkel volt teli. Világfi volt ez a Kretz mester, én, mondom, világfi. Vajon Pesten melyik volt oly kedvenc utcám, mint itt, ez a londoni Jermy.n-street? Érdekes, hogy Pesten nem volt ilyen utcám. Vagy pedig tömérdek utca őrzött és mondott számomra valamit? Az egész város ? Talán csak öszszeszedegetem az emlékfoszlányokat, egyetlen utcába hordom, begyűjtőm és attól telik meg számomra élettel s külön jelentőséggel idegei városok egy-egy idegen utcája? Kedvenc boltok utcája
