Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-05-11 / 19. szám
Thursday, May 11, 1972 MAGYAR HÍRADÓ 5. oldaJ 1 VISSZAJÁR A MULT Irta: HAJNAL ERZSÉBET Sokan olyan gyorsan lépegetünk az öregség felé, hogy észre sem. vesszük és már itt is van. Ami fiatal korunkban lehetetlennek tűnt, a környezetünkben, a családunkban, azt csak úgy mellékesen észleltük. Hogy a szüléink megöre-, g'edtek, baráti körünkben lassanként kihaltak az idősebbek, azt úgy vettük tudomásul, hogy mindenki megöregedhet, sőt meg- is halhat, csak velünk nett* történhet meg. Ma már sokszor nem tudok elaludni. A régi egyhelyben való elalvás és a felébredés már a múlté. Mert viszszajár könyörtelenül és kinoz, mind gyakrabban, nincs tőle menekvés. Ma már a távolból látom a nagy hibákat, amit elkövettem. Szeretném jóvátenni, visszafordítani az időt, pedig tudom, hogy nem lehet. Valamiféle önsanyargatás ez, hiába mondom magamnak, hogy nem ésszerű, visszatérek hozzá minduntalan ébren és álmomban. Valamikor, amikor még felelőtlenül élhettem, mert a drága szüleim tartották felettem jóságukat, visszaéltem vele, valami olyasmit csináltam, amiről tudtam, hogy nem helyes. Akkor láttam édesanyám szemében a könnyeket, amikor azt mondta nekem: “még kikaparnál a síromból, vigyázz, mert vissza fogod kapni mindezt a sorstól.” Nem mondom, hogy nem fájtak a szavai, hogy nem éreztem lelkifurdalást, de olyan könnyen elrepült, hogy a másnapi édes felébredés után, már nem is emlékeztem rá. Azon tűnődöm, hogy kitől kérhetném számon mindazt a sok fájdalmat, amit elszenvedtem. A felszakadó sebeket, amelyek úgy tudnak fájni, hogy az ember azt hiszi, belebolondul. Ezek a vérző fájdalmak, amiket az ember lelkében hordoz haláláig, rosszabbak a fizikai fájdalomnál. Úgy tudnak égetni, sajogni, mintha tüzes vassal kínoznák az embert. Az életet vinni kell. Nem használunk önmagunknak, ha állandóan a múltban élünk. Hogy ott kellett hagynunk a hazánkat, amelybe bele voltunk gyökerezve, aminek a nyelvét maradéktalanul tudtuk élvezni és fel kellett cserélnünk egy másikkal, aminek a beszédét soha nem fogjuk tökéletesen ^sajátítani. Hiába jobb itt a. sorsunk, jobb lehetőségeink vannak, ez mégsem az igazi. Amikor még otthon voltam, sokat olvastam a honvágyról, amely olyan komoly betegség, amibe bele lehet halni. Nevettem, talán el sem hittem. De sajnos, most magamon tapasztalom, hogy valóban létezik. Nem tudom eldönteni, hogy tulajdonképpen mi is az, amely állandóan, gyötrően visszahozza a múltat és számonkéri tőlem az elkövetett ostobaságokat. Visszamegyek az időben mindenre, otthon járkálok a régi laikásban, az utcán, a 6-os villamoson utazom a végállomásig meg vissza, hogy minden házat jól az eszembe véssek, mint az elutazásom előtt tettem. Kezemben tartom a régi tárgyakat, álmomban megsimogatom őket. Pedig ki tudja, hogy ki örül neki, hova kerültek. Sokszor úgy érzem, hogy mindaz, amit oly hütleníil otthagytam, — szemrehányóan néz le rám és számonkéri a múltat. Állandóan a tilosban. “Minek teszi?” — kérdezi tőlem az idegorvos. Csak árt magának vele, tönkreteszi a még ép idegeit. Vértezze magát fel ellene. Ne gondoljon rá.” Könnyű neki, gondolom magamban. Ha ő.erezné azt, amit én. érzek. Beszélni róla, tanácsot adni én is tudnék.másoknak. S aztán ha felvirrad ,minden megváltozik. A világosság feloldja a feszültséget, amit érzek. Tudom, hogy a tépelődések hiábavalók, az élet megy a maga utján és a hibákat nem én csináltam, hanem az élet csináltatta velem. Könnvti játékszerek vagyunk a kezében, sodortat, mint a falevelet a szél. S mikor kint járok -a szabadban és látom a természet hatalmas alkotó erejét, akkor mindennel megbékélek. Akkor elfogadom, hogy igy kellett történnie mindennek, ahogy történt. A nagy európai pusztulás, amelynek következményeként mindenki máshol van, mint ahová tartozott, mégis sokaknak hozott kitűnő lehetőségeket. Ezek az emberek soha nem juthattak volna el oda, ahova eljutottak a régi életkörülményeik mellett. Sok tönkretett élet virágzott ki itt, olyan magas régiókba emelkedve, amiről az óhazában még álmodni sem mertek. A romantikus régi korszak már a múlté. Nem nyavalyoghatunk rajta, siratva. A józan korszakban. Csák bíznunk kell a jövőben, hogy mégis elhozza azt a nehezen várt Messiást, aki meg fogja váltani bölcsességével ezt a nagyon, de nagyon kevés bölcsességgel vezetett világot. A FÉLELMETES JÖVŐ: AZ EMBERISÉG VÁLSÁGA Életünk viharos ritmusa egyre gyorsul. “Meddig mehet ez igy? Valamennyien meg fogunk bolondulni-” — halljuk gyakran. Nem közhelyek ezek, hanem elemi reagálásunk egy kongrét veszélyre, amelyet már a hivatalos tudomány is felismer. Egyre jobban sietünk, rohanunk, és ez konkrét testi és lelki veszélyekkel jár az egyénre és az emberiségre nézve. A hajsza végén a kollektiv téboly áll. Előzményei a szorongás, a kimerültség, a neurózis — ezek az egyre szaporodó betegségek a holnap tragédiáját vetitik előre. Alvin Toffler az az ember, aki első között ismerte fel ezt az uj betegséget és nevet is adott neki: a jövő sokkja. Alvin Toffler szociológus, a Cornell Egyetem professzora, bízik az ember jövőjében, de jó orvosként azt mondja, hogy világos és kíméletlen diagnózisra van szükség. Van egy határ, amelyen túl az ember nem képes lépést tartani a környezet változásaival és az egyre gyorsabb döntéshozatal következményével. ★ Hogyan született a “jövő sokkja”, professzor ur? — Gyermekkorom óta — válaszolta — a világon nagyjából annyi minden történt, mint az ember megjelenésétől Földünkön az én születésemig. Az ember 800 nemzedék óta létezik. Az első 650 nemzedék barlangokban élt. Csak 70 nemzedék óta tudunk Írni. Csak a legutóbbi hat tud tömegesen olvasni. A manapság használt anyagi javak túlnyomó többsége egyetlen emberélet folyamán jött létre, az az előző nemzedék nem ismerte. Mindez közismert tény. — Azon azonban nem gondolkoztunk el eléggé, milyen következményekkel jár az az egyszerűbb megállapitás, hogy a 800-ik nemzedék, vagyis a miénk, milyen uj jelenség az előző nemzedékek tapasztalatához, a múlt fejlődési üteméhez képest. — A változásokhoz való alkalmazkodásnak megvannak a testi és lelki határai. A szervezet nem tud koi'látlanul alkalmazkodni a túl gyors változásokhoz, a sztressz-helyzetekhez. Ugyanez vonatkozik a pszichikumra. — A jövőt előrevetítő, jellemző példa: New York felbomlása. Mint ismeretes, New Yorkban sorra bomlanak fel az érvényben levő “rendszerek”: fokozódik a bűnözés, válságba jutott az oktatás, az egészségügy. Talán azért, mert New York vezetői korruptak, vagy tehetségtelenek? Nem hiszem, hogy korruptabbak, vagy tehetségtelenebbek, mint más városok vezetői. Egyszerűen az a helyzet, hogy ebben a tipikusan modem városban, a jövő megapolisában a változások ritmusa és gyorsasága végleg túllépett azon a bizonyos határon, amelyen belül a ma ismeretes rendszerek még működőképesek. A felbomlás alapja egyszerűen az információelégtelenség, a vezető hatóságok képtelenek idejében feldolgozni a lezajló változásokra vonatkozó adatokat; és mire az adatok beérkeznek, már hamisak, mert máris túlhaladott helyzetre vonatkoznak. A csúcson olyan gyorsan kellene a döntéseket hozni, amilyen gyorsaságra a mai ember egyszerűen nem képes. New York drámája nem földrajzi, vagy politikai, hanem annak elő revetitése, ami egész Földünkön be fog következni. — Az antropológusok ismerik a “kulturális sokk” fogalmát: az őserdőben nevelkedett vadember például meghal, ha “civilizált” viszonyok közé kerül. Hasonlít ez a kulturális sokk a jövő sokkjához ? — Nem! A kulturális sokk környezeti, térbeli hatásokból ered, a jövő sokkjának lényege a változások száma és gyorsasága. Világunkban minden egyre gyorsabban változik. Változnak a tárgyak: 1920 előtt átlag 30 év telt el egy uj fogyasztási cikk prototípusa és tömegtermelése között. Ma ez az időtartam 8 év, igy született meg a fogyasztói társadalom jelensége, és ez az időtartam tovább fog csökkenni. De az emberek egyre gyakrabban változtatják munkahelyüket (az amerikaiak átlag 4,2 évenként) és lakásukat vagy lakóhelyüket (4 évenként). — Egyre gyorsabban változik az ismerősök. barátok köre. Az én gyermekkoromban mindenkinek egész életre, vagy legalábbis hosszú időre megvolt a “legjobb barátja”. Most a fiatalok néhány hónap után kicserélik “legjobb barátjukat”. A tulajdon fogalmát egyre inkább korlátnak, bilincsnek érzik; terjed az a nézet, hogy minden, viszony a dolgokkal vagy személyekkel ideiglenes, felcserélhető. — Természetesen a szerelem és a házasság is megváltozott. (Miért mondjuk, hogy válságban, van? Ez a negativ megítélés régi és ugyancsak módosult mentalitásból következik.) A változó világban természetes, hogy a férfiak és a nők is megváltozzanak. Ma mindegyikünk más, mint tiz évvel ezelőtt volt és elég kicsi a valószínűsége annak, hogy két személy, aki 10 évvel ezelőtt jói megértette egymást, ma is megérti egymást, hiszen azóta mindketten többször is megváltoztak. Egyre gyakoribb, hogy a párok felbomlanak éa mindkét házastárs uj partnert talál, aki uj személyiségének tökéletesen megfelel. — Maga a fogyasztás is egyre több döntést,' választást követel az embertől. Az ipáid kor az. automatizált termeléssel sokmilLió egyforma inget gyártott, a jövőben a számitógép segítségével millió különféle inget fogunk gyártani. Elképzelhető, hogy a jövőben az Amerikában évente gyártott 25 millió autó mind különbözik majd egymástól valamiben. A jövő tébolyitó választási lehetőséget kínál az embernek, és ugyanez vonatkozik az eszmékre is. Gondoljunk a politikai csoportocskák, kis vallási szekták szaporodására. , — A 25 millió különböző autó lényegében mégis csak ugyanaz lesz. A televízió mindenkinek egyforma. — Az igaz: a 25 millió autó közül hiányzik a legfontosabb, az, amelyik nem szennyezné a levegőt. Nem vagyok én optimista. A túl nagy yár lasztási lehetőség elvonja az egyén idejét és energiáját a fontosabb dolgoktól. De rá kell mutatnom, egyfelől, hogy a jövő nem egyhangú é* ■ (Folytatás a 7-ik oldalon) Hajnal Erzsébet i
