Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-05-11 / 19. szám
MAGYAR HÍRADÓ Thursday, May 11, 1972 8. oldal UA sárgapitykés közlegény” Irta: SZÉKELY-MOLNÁR IMRE Ahogy telnek-mulnak az évek, különösen tavasszal — gondolok sokszor vissza Csortos Gyulára. A róla készült adattár szerint 250 szerepet játszott, amelyekben a legváltozatosabb formában mindig vonzó, érdekes egyéniségként jelentkezett. Ujházy Ede, korának nagy színésze Csortosban látta a legnagyobb magyar színészi egyéniséget, s Ujházynak ez a jóslata később be is vált. Csortos Debrecen, Szeged, Temesvár után Pestre került a Népszínházhoz, de vándor-ösztöne miatt majdnem minden magyar nagyszínházban szerepelt. Vígszínház, Magyarszinház, Belvárosi, majd kikötött a Nemzeti Színháznál. Hires nagy szerepei: A Lucifer, a Liliom. A Naplementében az apát játszotta. Kétségtelen, hogy olyan gazdag és változatos művészi erő élt benne, mely még a bohóctréfák alakjairól is tudott valami újat faragni. Szerette a népművészek figuráit, s nyaranta majdnem miniig Ő játszotta a főszerepet Erdélyi Miska ligeti színházában. Nemrég kaptam levelet Dénes Zsófiától, aki fiatal korában Ady Endre menyasszonya volt. A kiváló írónő egy kis epizóddal emlékezik Csortos Gyulára. — Abban az időben Erdélyi Miska népszínművét, a “Sárgapitykés közlegényét játszották a Népszínházban. Csortos olyan jó volt benne, hogy egésznyáron egyfolytában ez a darab ment. Én abban az időben a “Reggel” cimü hétfői lapnál dolgoztam, a szerkesztőm Lázár Miklós volt. Egy nap megkért, hogy csináljak interjút Csortos Gyulával. Csortos hallgatag, mogorva ember volt, akit még a pályatársak közül is csak nagyon keveset, engedett közel magához. Szép, verőfényes idő volt, kiültem a színház előtti kispadra, ahol a színészek is ülni szoktak, .próba közt a szünetekben. Mit ad Isten, kijön Ooortos Gyula és leül oda mellém. Jaj, jaj, — nyöszörögtem többször is —, mire Csortos felém fordult: — Mi a baja magának, szép fiatalasszony? — Kérdezte tőlem részvéttel. — Nagy az én bajom, művész ur, a szerkesztőm kiküldött ide, hogy Csortos Gyulával csináljak interjút a “Reggel” részére. — Csortos hires volt, hogy nem volt szokása interjút adni, de ugylátszik, hogy megesett a szive a nyöszörgésemen, mert elnevette magát és Íéíreforditott fejjel megszólalt: — Tudja mit, magának adok interjút — kérdezzen. így sikerült életemnek egyik legszenzációsabb interjúja, amire még ma is büszke vagyok. Hát igen, Csortos Gyula. Apró kis történeteket jegyeztem fel róla, ezek közül bemutatok egy párat. Életének legnagyobb szerepe a “Liliom” volt. .A melegszívű csavargó, a ligeti hintáslegény. Ezt a szerepet azóta sokezerszer eljátszották utána a világ legnagyobb művészei, de úgy, mint Csortos, soha senki. Ezt a szerepet Molnár Ferenc eredetileg Hegedűs Gyulának irta, később Csortosra osztották ki a Liliomot. Karinthy Frigyes, korának legnevesebb kritikusa, amikor beszámolt az előadásról, rezignált maliciával jegyezte meg, hogy a Vígszínház igazgatójától nem volt szép cselekedet még Hegedűs Gyula életében Csortosra osztani a Liliomot, mert most meglátatta ez a nagy művész, hogy ő milyen rossz volt ebben a szerepben. Csortos örökké mókázó, bohóc egyénisége gyakran. kitört a szerepekből. Egyes mókás kitörésével halálra rémitette a szerzőket, amit aztán a -"“halhatatlanság' felkentjei” soha, de soha nem tudtak megbocsátani neki. Csathó Kálmán szerint Csortos “Matyika színésznő szeretne lenni” cimü vígjátékéban szörnyű ízléstelenséget követett el a színjátszás múzsája ellen. Ez az epizód mindkettőjükre jellemző, Csortosra is, Csathóra is. De a szerzők, igazgatók és pályatársak véleménye nem érdekelte a nagy művészt, aki még a legnagyobb szerepére, a Liliomra is ráunt és egyszer kifigurázta. Megunta, hogy százszor kellett, mint Liliomnak a színpadon meghalnia, s egyszer túl a századik előadáson, amikor Bárdy Ödön, mint orvos táskával és égő gyertyával a kezében bejött a színpadra, hogy megvizsgálja a halott Liliom szemreflexét, Csortos felült a priccsen és elfujta a gyertyát és hangosan a szemébe nevetett . . . Hát ez volt a bohóc Csortosban. De Csortos tudott nagyon komoly is lenni. Molnár Ferenc, a Liliom Julikáját Varsányi Irénnek irta, aki abban az időben nagy szerelme volt az írónak. Amikor Julika, Varsányi Irén meghalt, Csortos sirvafakadt és megfogadta, hogy soha életében többször nem játssza el a Liliomot. Ez a gesztusa még a. királyok udvari bolondjára vallott. Budapestről kapom a hirt, hogy Fenyő Miksa meghalt Bécsben, 9*5 éves korában. Hogy ki volt, nem kell a magyaroknak magyarázni: a Nyugat ■ egykori főszerkesztője, a Gyérnek egykori ipzgatója, országminiszter is — szóval, életének éves koráig — sikeres életű ACZÉL BENŐ gazdag és hatalmas ember. Nekem barátom volt, de nem ebben a sikeres korában, hanem itt Amerikában, amikor már ő is csak emigráns volt, mint jómagam és semmit sem tehetett volna értem, akkor se, ha megpróbálta volna. Legtöbb barátom ilyen volt s ez tette kapcsolatunkat érdektől mentessé. Ha gratulált valamelyik Írásomhoz, nyugodtan elhihettem neki: az égvilágon semmit sem tehettem érte, se ő érettem. Szóval barátom volt s egyéni bánatom akadályozza, hogy elfogulatlanul írjak róla, hiszen nem panaszkodhat, mert szép kort élt meg, ha nem is szép korban. De ha jól meggondoljuk, még nem volt öreg ember, aki ezt nem mondhatta volna magáról. Emlékszem, maga Fenyő Miksa irta egyszer, hogy az öreg emberről leválik az élet anélkül, hogy bárki is tehetne róla. Egy képviselőtársáról irt, aki talán az egész Házban a legnépszerűbb társalgó és mulattató volt, ha megszólalt, mindig egész sereg ember vette körül, lassan megöregedett és a végén már csak ő maga, Fenyő Miksa, — egyedül maradt meg a hallgatói közül, noha még mindig épp oly szórakoztató volt, mint valaha. Hát Fenyő Miksa sem kerülhette el ezt a sorsot: még mindig tisztelték, de már nem szerették. Kivéve pár öreg embert, mint jómagam. Szeretni csak fiatalokat szeretnek, még érdek nélkül is. Halálesetek alkalmával szeretem idézni Ady egyik verséből: Senki se tudja, mint néztem rá, Kire haraggal, kire kéjjel S ostoba kis emlékezések ^ Indulnak útnak szerte széjjel.,. . J . Csortos nemcsak nagy művész, de komoly, hajlithatatlan ember is volt. Ezt bizonyitotta a háború alatti viselkedésével. Mereven szembehelyezkedett a származást kutató rendeletekkel és a zsidótlanitás kritikus hónapjaiban a hivatalos kérdőívet igy töltötte ki: — Atyám rabbi volt. Majd egyszer a törzskávéházában lesújtó véleményt mondott a színész-kamaráról. — Elmek az intézménynek csak két einöke lehet: Én, vagy a kis Rótt. De hát én nem vállalom, a kis Rótt pedig zsidó ... És most leirom az utolsó emlékemet vele. Az ostrom után láttam utoljára. Kis kocsijában trónolt, egy asszony tolta ezt a kis kocsit az utcán. Arca színtelen, sápadt volt, az egész ember csont és bőrre aszalódott. Én utána néztem, s láttam, hogy Csortos többször megállította a kocsit. Látszólag semmiségekért. Hiszen nem szállott le az ülésről, s a nőt sem küldte be sehova, de én megértettem. Csortos, a művész búcsúzott birodalmától: Budapesttől. Egy ilyen alkalommal mélyen meghajolva köszöntöttem. Szemében forgott egy pillanatra a régi láng, láttam, hogy megismert. Kezét könnyedén a magasba lendítette, igy köszönt vissza. Akkor egy pillanatig még reménykedtem, hogy hátha meggyógyul, de már a halál tartotta rajta a kezét. Csortos nagy komédiás volt, bohóc, aki viccet csinált még a halálból is ... Hát persze, most már nem cáfolhat meg, akármit is irok a köztünk keletkezett baráti viszonyról. De hadd dicsekedjem el vele, hogy mikor egyszer feleségével együtt pár napot töltött házunkban, Silver Springen, a kertben ülve váratlanul felsóhajtott: — Tulajdonképpen ki parancsolja, hogy mi most innen elmenjünk...? Ennél kedvesebben nem mondhatta volna meg, hogy házunkban jól érezte magát. De — és a másik ostoba kis emlékem róla — valóban kivételesen kedves ember volt. Egyszer ebben a lapban irtani egy kritikát egyik könyvéről, amelyet kedvenc témájáról, Olaszországról irt és ő ezt a kritikát nem találta hízelgőnek. Azt Írtam meg benne, hogy Fenyő Miksa, akinél az olasz műkincsekhez, képekhez, szobrokhoz, templomokhoz jobban senki sem értett, ezt a tudást minden olvasójánál feltételezi. De minket, laikusokat nem elégít ki, mikor ismeretlen reneszánsz festőkről áradozik, de Tiziánról azért sem mond véleményt. Noha ezt a kifogást enyhítettem azzal, hogy, olyan kitűnő iró, hogy szinte mindegy, hogy miről ir, az is érdekes, amiről ir, mégis sértette a kritika. De amikor látta, mennyire elszontyolodom neheztelésétől, egyszerre ezt mondta: — Tudod, az írók hiúságának nehéz eleget tenni. Én egyszer írtam egy kritikát, Márai egyik könyvéről, gondolom, “Odysseus Ithacában” volt a cime, vagy valami ilyesmi. Nekem Márairól jó véleményem van és á kritikát hízelgőnek tartottam. De volt benne egy megjegyzés, Márai egy gondolatáról, amelyről azt írtam: “De ezt már nem Homeros, hanem Offenbach sugallta. Mire egy barátom, akinek a kritikát megmutattam, azt mondta: — Márai az egészből csak erre az egy mondatra fog emlékezni... Viszont engem ezzel az egy mondattal teljesen megvigasztalt. Az öniróniának oly finom példája volt, hogy már szellemessége miatt sem lehetett Fenyő Miksára tovább neheztelni. , FENYŐ MIKSA HALÁLÁRA Irta: ACZÉL BENŐ
