Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)

1972-05-04 / 18. szám

MAGYAR HÍRADÓ Thursday. May 4th, 1972 ' 4 oldal MEM VÉGEZTÉK KI, MERT A NADRÁGJÁN LEVŐ FOLT NEM VÉR, HANEM FESTÉK VOLT Illinois Canton nevű ipar­városában egy Mrs. Jean May nevű, 55 éves ápolónő időnikint ránéz két kislány­unokájára és sirva fakad. A két szőke kislány lányára, Janicera emlékezteti őt, akit 8 éves korában meggyilkol­tak. • Valahol . . . Amerika egy másik városában . . . senki sem tudja, hol . . . egy Lloyd E. Miller nevű, 45 éves fér­fi, alkalmi munkát vállal . .. olykor egy-egy vendéglőben edénymosogató, néha egy farmon kisegít . . . azután to­vább áll. Miller életének nincs szilárd alapja. S ez a körülmény szoros összefüggésben áll Janice meggyilkolásával, — amiért Millert majdnem kivégezték. A gyilkosság majdnem 17 esztendővel ezelőtt történt, Millert bűnösnek találták, ha­laira Ítélték és átszállitották a halálfolyosóra. Miller 11 évet töltött a halálfolyosón és ez idő alatt összesen 10 alkalommal halasztották el kivégzését. Egyszer alig két órával a kivégzés előtt érde­­zett meg a halasztási vég­zés. Nem is olyan régen, Keith F. Scott, Fulton megye bí­rája, megszüntette a gyilkos­­sági vádat Miller ellen és ez a történet vége . . . illetőleg, Miller élete tovább folyik, csendben, sodródva, egyik vá­rosból a másikba ... cél és tartalom nélkül . . . Miller éppen csak él. Willard J. Lassers, Miller ügyvédje, a következőket mondotta: — Ez a végső bírósági dön­tés mutatja, hogy milyen in­dokolatlan és milyen veszé­lyes a halálbüntetés. Szeren­cse, hogy Millert nem végez­ték ki, az igazság azonban az, hogy ez csak hajszálon múlott. Miller és Mrs. Jean May ÓJete különös módon fonódott össze 1955 november 26-iikén. Ezen a napon Mrs. May szolgálatban volt, mint ápo­lónő a Graham kórházban, Cantonban. Mielőtt munkába ment, figyelmeztette két fi­át, hogy ne hagyják magá­ra húgukat, Janicet. A fiuk azonban mégis el­mentek hazulról, kosárlabdát játszottak iskolájuk udvarán. Janice egy televíziós progra­mot akart nézni, de megígér­te, hogy nemsokára ő is oda­megy az iskola udvarára, bátvjaihoz. Amikor azonban Janice nem ment az iskolaudvarra, a fiuk hazatértek, húgukat azonban nem találták otthon. Janicera nem messze a la­kásuktól bukkantak rá, a föl­dön feküdt, eszméletlenül, a fején iszonyú seb tátongott. A kislányt beszállították a Graham kórházba, ahol délu­tán félhatkor — anélkül, hogy eszméletét visszanyer­te volna — meghalt, édes­anyja, aki szolgálatban volt, az utolsó pillanatig kislánya halálos ágyánál állott. A rendőrségi orvosi vizs­gálat később megállapította, hogy Janice Mayon először erőszakot követtek el, azután pedig meggyilkolták, aligha­nem egy kemény tárggyal zúzták be a fejét. Ott, ahol Janicet két báty­ja megtalálta, egy jókora ut­cakövet találtak, amely véres volt. A következtetés szük­ségképpen az volt, hogy a kislányt ezzel az utcakővel gyilkolták meg. Cantonnak mindössze 14 ezer lakosa volt abban az idő­ben és a gyilkosság hire ha­mar elterjedt. A rendőrség kijelentette: a bestiális gyil­kost rövidesen elfogják. Lloyd E. Miller, cantoni taxi-soffőr, megjegyezte: — Nem lesz nagy vigalom vezetni ma este, a hekusok minden utcasarkon ott áll­nak. Millerre azonban nem na­gyon ügyeltek a kollégái, nem sokra tartották. Millernek ezzel szemben, annál nagyobb sikere volt a nőknél. A nők kedvelték a göndörhajü, jó­képű, jól öltözködő Millert. Amikor mindez történt, Miller 28 esztendős volt és már 4 házasság állott mögöt­te. A későbbi ellenőrzés so­rán kiderült, hogy a házassá­gok között nem mindig volt válás, Miller azonban ilyen kicsinységekre nem adott. Valahányszor Mille rnek meggyűlt a baja a nőkkel, egyszerűen más városba köl­tözött. Apja, aki vízvezeték­­szerelő volt, anyjával együtt Cantonban lakott és Miller gyakran költözött vissza hoz­zájuk. A detektívek a gyilkosság színhelyétől nem messzire levő üres épületben, találtak .egy ócska, szürke nadrágot, amelyen vörös foltok voltak és egy ócska zakót. A követ­keztetés természetesen az volt, hogy ez a két ruhada­rab a gyilkosé volt és a nad­rágon talált vörös foltok — vérfoltok. A gyilkosságot követő na­pon a cantoni taxivállalat je­lentette a rendőrségnek, hogy egyik taxija, — a soffőrrel együtt — eltűnt. A soffőr neve Lloyd Miller volt. A taxit nemsokkal később, elhagyatottan találták, Can­ton mellett, a várostól mint­egy 20 mérföldnyi távolság­ban. A cantoni rendőrség véle­ménye az volt, hogy Miller voltaképpen Janice May meg­gyilkolása miatt szökött meg a városból, félt, hogy letar­tóztatják. Fényképpel ellátott körö­zőlevelet bocsátottak ki elle­ne. Néhány nappal később, Danvilleben, amely Cantontól 50 mérföldnyi távolságban fekszik, egy férfi az autó­busz-állomáson jegyet akart váltani Evansvillebe. (Ind.) A pénztáros felismerte a férfiben a körözött személyt és nyomban értesitette a ren­­őrséget. Amikor letartóztat­ták, Miller hamuszürke arc­cal, egész testében remegve mondotta: — Tudom, hogy miért kö­röztek, de higyjék el, nem én gyilkoltam meg Janice Mayt. Springfieldbe vitték kihall­gatni. Miller határozottan ál­lította, hogy nem ismerte Ja­nice Mayt, sohasem látta és azért hagyta el Cantont olyan hirtelenül, mert arról értesült, hogy Georgiában gyermektartás miatt keresik. E’gy tisztitó-üzem alkalma­zottja elmondotta rendőrségi vallomásában, hogy nemsok­kal Janice May meggyilkolá­sa után egy “alattomos kül­sejű” férfi jött az üzletbe és kiváltotta tiszta nadrágját és egy inget. Ez az alkalma­zott azonban nem tudta ha­tározottan felismerni Miller­ben az “alattomos külsejű” férfit. Millert úgy tartották a rendőrségen 51 óra hosszat, hogy senkivel sem beszélhe­tett. Végülis, kaptak tőle egy vallomást. A vallomás szóbe­li volt és egy J. Christensen nevű detektív főfelügyelő foglalta írásba. Kürthy Miklós: KRÓNIKA Nemrégiben az indián­­ügyek egyik szakértője nyi­latkozott és közölte: az ame­rikai indiánok között száza­­lékszerüen sok­kal magasabb az öngyilkos­­sági arány­­szám, mint az országos átlag. Gond olom, nem is lehet Kürthy Miklós ez másként. Egykori életüknek már nyomai sincse­nek, a fejlődő, modem világ el seperte az indián romanti­kát és hősiességet, a harci színeket ma már nők mázol­ják arcukra, a béke-pipát azok szívják, akik azt hiszik, hogy a pipázás kevésbbé ár­talmas, mint a cigarettázás, a tüzes viz már nem az in­diánokat teszi tönkre, hanem a Nagy Fehér Atya gyerme­keit, akik között egyre növek­szik az idült alkoholisták szá­ma, Winnetou ezüstcsövü puskája ma már múzeumba való, a Nagy Manitout újabb istenek váltották fel, a fehé­rek már nem az indiánokat, hanem egymást és az ázsiai­akat küldik az Örök Vadász­mezőkre . . . Miért is ne lennének ön­gyilkosok a tragikus sorsú indiánok? Mindaz, ami éle­tükben értékes volt és szép, megsemmisült. A rezerváci­­ókba látogatók úgy bámulják őket, mintha ketrecekben le­vő állatok volnának ... a múlt romantikája és szabad­sága helyett ma már csak a nyomor és ,a szürkeség ma­radt számukra . . . Ma már nem lehet indián­­romantikáról imi, csak indi­án megalázottságról és nyo­morról. A fehérek újabban felismerték az indián-prob­léma jelentőségét, most már azonban késő. A mai indiánok már a ré­gieknek csak korcs leszárma­zottai, belevesztek a fehér ember “kultúrájába és civili­zációjába”. Előttem úgy tű­nik, hogy a fehérek rengete­get vesztettek az indiánok el­sorvasztásával. Önmaguk ro­mantikus múltját semmisítet­ték meg. A romantikus múlt­ból egyre több igazságtalan­ság villan elő. A romantikus múlt igazi arculata egyre in­kább megmutatkozik. A helyzet az, hogy ma fe­hér embernek lenni se köny­­nyü, képzeljük el, milyen ne­héz indiánnak lenni! Hová tartoznak az indiánok ? Ön­magukhoz nem, mert hiszen múltjukat a fehérek teljes egészében megsemmi si tették. A fehérekhez szükségképpen nem tartoznak és nem hi­szem, hogy akarnának tar­tozni. Az indián-öngyilkosságok nagy száma szükségszerű és tragikus következménye egy olyan társadalmi és technoló­giai fejlődésnek, amely gyak­ran kegyetlen. őrködjék felettünk a Nagy Manitou, őrködjék mindazok felett, akik felőrlődnek ebben a nagyszerű és gyilkos hala­dásban és fejlődésben! Frankfurt am Main, Ny. Német­ország. — “Micsoda eljárás?” A repülőtéren vár a “becsomagolt” kutyus, s nem tudja, hogy fel­szállásig egy teljes óra van még hátra! Miller a vallomásban beis­merte Janice May meggyilko­lását és vallomását aláírta. Millert előre megfontolt szán­dékkal elkövetett gyilkosság­gal vádolták. Miller szülei kölcsönt vettek fel családi házukra, hogy fiuk jogvédel­mének költségeit fizethessék. George Meuth és William Malgren ügyvédek elvállalták a védelmet és ez jelentős bá­torságot igényelt. A legtöbb illinoisi ügyvéd hallani sem akart Miller védelméről. A közhangulat , olyan volt, hogy Meuthot és Malgrent a szó valóságos értelmében kiközö­sítették. Malgren meglátogatta bör­tönében Millert és egyenesen megkérdezte: — Maga gyilkolta meg Ja­nice Mayt, vagy nem? Felel­jen őszintén! — Nem, esküszöm, hogy nem! — felelte határozottan és méltatlankodva Miller. — Sohasem láttam azt a kis­lányt! (folytatjuk & köveik«» héten)

Next

/
Oldalképek
Tartalom