Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-03-02 / 9. szám
Thursday, March 2, 1972 MAGYAR HÍRADÓ 15. Oldal MESÉL A MULT: Magyar honfoglalók a Mississippi partján .. Nem is a művész babérja hevíti, Csak gémberedő ujját melegíti.” SPELLETICH PAULA NAPLÓJA Irta: ÁCS TIVADAR II. Az itt közölt napló Spelletich Bódog — Báes megye alispánja, a debreceni trónfosztó országgyűlés képviselője, később a megye kormánybizJosa — Paula lányának naplója, aki négy éves korában nagyanyjával és bátyjával, hamis útlevéllel jutott ki Amerikába. A napló első része az úti előkészületekről szól, megemlítve, hogy Döblingben találkoztak Széchenyi Istvánnal is. Kísérőnkre, Gutherzre nézve, veszélyes volt ez az ut, hamis útlevéllel, mert ha kitudódik, hosszú évekre terjedő fogság várt volna barátunkra, ki azt kieszközölte. Visszatekintve a múltba, bámulom nagyanyám erélyét és bátorságát, aki 64 éves volt s még volt bátorsága Amerikába vinni unokáit. Európai utónkra, sájnos, igen kevéssé emlékszem. — Csak a nagy kupéablakon kibámulva a lassanként feltűnő kék havasok lebegnek még a szemeim előtt. Ez Svájc! Délután már Friedrichshafenbe értünk. Később hozzáláttunk, hogyan jutunk át a Bodeni tavon. Akkor még bizonyára nagyon gyéren járhattak a gőzösök, különben nagyanyám nem ült volna egy kis csónakra, hogy velünk a túlsó partra átjusson. A tó közepe táján mondták az evezősök, hogy a közelben forgatag van. Marit iszonyú aggodalomba ejtette. Ijedtében rémülten fészkelődött és a hajó veszedelmesen himbálózni kezdett, úgy hogy Gutherznek haragosan kellett rászólni. De szerencsére nem esett bajunk és vígan néztük meg a túlsó parton épült óriási cukorgyárat, amely az én gyermekszememnek iszonyúan imponált. Londonba délután érkeztünk. Valami véletlen folytán atyám nem kapta meg a levelet, mely érkezésünk idejét tudtára adta volna, s igy szegény nagyanyám fájdalmára, nem várt az állomásnál. De tudtuk a címét! Egy bérkocsiba zsúfolódva hajtottunk lakása felé, mig egyszer csak néptömeg állta utunkat. Egy szegény őrült asszony akart leugrani egy ház harmadik emeletéről s a tömeg erre a látványra volt kiváncsi. A csődület egyik tagjában Volly Mari apámat ismerte fel. “Félix bácsi, Félix bácsi!” sikoltotta és a következő pillanatban apám már édesanyja vállára borulva zokogott. Nagyanyám félig ájultan a nem várt örömtől karolta át fiát. Hat év előtt látta utoljára. E pillanat élénken belém rögződött. Most már atyám is beült kocsinkba, minket, gyermekeket a térdére ültetett s igy értünk lakásába. Másnap Gutherztől elbúcsúztunk, sietett vissza Bécsbe, nehogy feltűnjék távolmaradása, mit előzőleg betegséggel indokolt. Szerencsére nem bolygatták a dolgot. Ausztria kezdte érezni az orkán előszelét, mely a forradalom felé sodorta. Szemet hunytak a kisebb bűnöknek, mélyek közé egy emigráns családjának segélyezése tartozott. Hogy múltak napjaink Londonban? Nem tudom. Csak egy megrázó kép merül fel a múltból: Atyám esténként eljárt Kossuthhoz, ki csak éjjel fogadott vendégeket, nehogy az osztrák kormány spionjai kellemetlenségbe keverjék a látogatóit. Egy ilyen látogatás alkalmával történt: Kossuth már az ágyban volt, atyám szemben, a karosszékben ült, térdén fivéremmel. A karosszék alatt a padló egyszerre megingott, atyám Kossuth ágyára ugrott és a gyors elhatározás mentette meg az életüket. A régi padló beszakadt, s a gerendák, meg a törmelék omlása bizonyosan megnehezítette volna kettőjük menekülését. Kossuth ágya alatt bizonyára szilárdabb gerendák lehettek, ezek helyt maradtak. Hogyan mentették ki őket és Kossuthtot a megrongálódott házból, nem emlékszem, mit mesélt erről atyám. Az eset után édesapánk megbetegedett, s igy pár heti londoni tartózkodásunk alatt ugyancsak levertek voltunk. Közben London és a környék nevezetességeit néztük meg és nagyjából elsajátítottuk a legszükségesebb angol szavakat, amire valóban nagy szükségünk volt. A hajóutról az óriási ládáinkra emlékszem még, mintegy 20 darab lehetett. Szegény jó nagyanyám a ládákban 30 tolipárnát, dunyhát vitt Amerikába. Ezenkívül nővéremnek és nekem teljes kelengyét, az egész háztartáshoz való evőeszközt, ruhát, fehérneműt. Még házi oltárunkat, az ősi gombolyitófát, családi képeket is vitte, mind gondosan elcsomagolva. Nem is gondolhattak egyebet, minthogy árut szállítunk, mert valami üzletet akarunk kezdeni, és egészen komolyan kérdezték apámtól, hogy “milyen üzletet akar kezdeni”. Emlékszem, hogy két hajóval találkoztunk, mindkettő angol volt. Évre volt nagy hurrázás, tidvlövés, jelzés és pezsgőzés. Egy cethalat is láttunk, fekete háta néhányszor felbukkant és orrlyukaiból fellövelő vizsugarat távcsővel jól ki lehetett venni. Végre, néhány nap múlva Uj-Skócia partjai rajzolódtak ki a láthatáron és felhangzott az örömteljes kiáltás: “Foki! Föld!” Másnap reggel elénk jött a kis postagőzös, mellyel úgy játszottak a habok, mintha labda lett volna. Egyik pillanatban a magas hullám tetején láttam, a másikban legnagyobb rémületemre, pár percig teljesen eltűnt a szem elől. Csak akkor mertem fellélegezni, mikor végre a kis járműről kiküldött csónak kalauza fedélzetünkre ért, hogy hajónkat a kikötőbe vezérelje. (Folytatjuk) Zenéjét szerezte: Arany János Kevesen tudják, hogy Arany János, a magyar és az európai irodalom kiemelkedő alakja, szivesen zenélgetett, dalokat irt saját örömére, még családja előtt is titkolva. Nagyszerű ritmusérzékéről nemcsak epikus lírája, örökéletü versei tanúskodnak, de kitűnik ez verstani fejtegetéseiből is. ő mutat rá először a vers és a zenei ritmus összefüggéseire. Meglepő, milyen jól kottázott, emlékezetből összeírta ifjúkorának közkeletű másfélszáznyi dalát. Zongorázgatott is egy időben, még ifjú korában, amikor Kisújszálláson hangszerhez jutott s ezen egy éven át szorgalmasan gyakorolt. A gitárpengetést diák korában kezdte és késői öregségéig a pihenés óráiban gyakran elővette kedvenc hangszerét. “Mindvégig” cimü költeményét 1877- ben igy kezdi: “A lantot, a lantot Szorítsd kebeledhez, Ha jő a halál” A “Tamburás üreg ur”-ban, ebben a szintén 1877-ben irt mélyrelátó pompás önportréban, megható vallomást olvashatunk arról, hogyan élnek benne a dallamok: “Néha uj dalt teremt önkint húrja, S felejti legott, már ő le nem irjá Később, ha megint eszébe iitődik Álmodta-e, vagy hallottá? — tűnődik.” Ő maga nem sokra értékelte, mégis leírta dalait, bár megmosolyogta és rejtegette. A mélységes titkot felesége kottyantotta ki véletlenül egyszer Bartalus Istvánnak, Arany zenész-barátjának. Bartalus kitartóan unszolta a költőt, mire megkapta tőle a kis papirdarabkákat, a kéziratokat; egyetlen feltétellel, hogy csak halála után közölhetők. A 26 dalból, amiről tudomásunk van, s amit Arany 1974—82 között irt, Bartalus csak 10-et adott ki 1883-ban. Maga irta hozzá a zongorakiséretet, ehhez a költő nem értett. A 25 dalból hatot nem ismerünk és sajnos valamennyi kézirat elégett egy'- óvóhelyen a második világháború alatt. Az 1888-ban megjelentetett újabb kiadványt viszont, amelyben férfi-karra irt változatában is megvan mind a tiz dal —, még őrzi az Akadémia könyvtára. Arany leginkább Kölcsey, Petőfi és saját verseire irta dalait. A legjellemzőbb ötöt a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat is kiadta a közelmúltban. “A bu kél velem” cimü Kölcsey-versre írott dallam, a múlt század eleji érzelmes szerelmi lira gondolatában fogant. A magyar föld emberének sanyarú életéről szóló Petőfi vers, a “T®L>ny!an népdalként énekelt, sokfelé ismert dal lett már a századfordulón. “A hegedű száraz fájá”-t saját versére irta, ez a mü a szabadságharcban elveszett álmokat temetgető magyar bánata. A “Toborzó” Amadé László versére irt verbunkos jelenet; huszárok tánca csábit, igér, hiteget. Aki parolát ad, s felcsap, odavetette ifjúságát, a kényes-fényes gyöngyélet rabságába. A MÚLT TANÚJA: ÖTSZÁZ ÉVES A JÁSZBERÉNYI TEMPLOMI Fél évezred telt el azóta, hogy a jászsági ferencesek ünnepélyesen bevonultak abba a templomba és kolostorba, amelyet számukra hálából emelt a jászsági nép. Az ünnepélyes menet a pogány jászokat megtérítő ferencesek ősi szentélyéből, a Szent László kápolnából indult ki. Ezt a kápolnát még 2278- ban emelték az atyák, amikor Adorján tartományfőnök III. Miklós pápa megbízásából újabb ferences hittérítőket küldött a jászok és a kunok végleges megszelídítésére. A kápolnát Szent László tiszteletére szentelték, mert a jászok közt az a hagyomány uralkodott, hogy őseiknek még Szent László király adományozta a Zagyva két partján elterülő síkságot. A kápolna jász központ lett. A mai Lászlc-napi búcsú még sokáig a jászok legnagyobb ünnepe maradt. A népi hagyomány szerint az egyik László-bucsun Kapisztrán Szent János prédikált itt, Szilágyi Erzsébet és fiai, Hunyadi László és Mátyás jelenlétében. A jászok a ferencesek számára az ősi Szent László kápolna közelében építettek pompás templomot és tágas kolostort, hogy mindig maguk között tudhassák őket és mindig élvezhessék lelki gondozásukat. A szegény, kolduló franciskánusok, mivel vagyonnal nem rendelkezhettek és minden ingóságuk és ingatlanuk a Szentszék tulajdonát képezte, az uj templomba és kolostorba természetesen csak pápai engedéllyel költözhettek, be. Mátyás király közbenjárására IV. Sixtus pápa 1472. május 18-án kelt bullájával az engedélyt erre is megadta. Ezután történt meg az ünnepélyes honfoglalás. A természet virágbaborulásának, legszebb tavaszi időszakában áldotta meg a templomot és rendházat a világhírű szentéletii tartományfőnök, Igali Fábián a Boldogságos Szűz tiszteletére. Ettől az időtől kezdve ez az uj templom lett a jászság legkedveltebb lelki központja, sőt á török időkben egy darabig még fizikai mentsvára is. Szántó Kémiád Ács Tivadar
