Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-12-30 / 52. szám
MAGYAR HIR*"G Thursday, Dec. 30, 1971 8. oldal Rákosi a farkasréti temetőben Irta: SZÉKELY MOLNÁR IMRE Furcsa ez a világ, vagy talán nem is furcsa, sőt természetes, hogy amerre járunk, amerre elkormányozza a sors a lépteinket, mindenhol akadnak magyarok, akikkel elbeszélgethetünk. Bécsben vagyok, épp a Schönbrunn-kertben, azokat az utakat járom, ahol valaha királyok, királynők, Habsburg kisasszonykák élvezték a pihenés, a szórakozás örömeit. Csodálatosan szép ez a nagy park, gyönyörűek benne a sugárutak s lelkünket nemcsak a napfény ragyogja be, de a fiatalságunkra emlékeztető múlt gyémántporát is érezzük. Ezt hozta vissza a szépséges táj, a fáik, a szebbnél-szebb szobrok, a sétány padjain üldözélő szemérmes osztrák leányzók, akiken szívesen elpihen az öregedő szem. Ez egy •kis bánatot is okoz bennem, mert gyorsan az egyik versem három sorát ráültetem az egyik kölyökszellő hátára. Az évek száma könyörtelen, Ha nem viszik, akkor is megyen, Az élet, az élet — tökéletlen . . . A sétány egyik padján ülök, friss ismerőseimmel, akikkel visszajövet Olaszországból, a vonaton barátkoztam össze. Persze, hogy magyarok! A nevük nem érdekes, nem élek vissza a helyzettel, ezért nem a nevükkel szerkesztem ki őket. Jól ismerik Olaszországot, már többször bebarangolták a nevezetes tájakat, előadást tartottak nekem a látványos Capri szigetéről. Többször bejárták Axel Munthe hires üvegpalotáját, ahol irta “San Michaele” regényét. Csoda dolgokat beszélnek errül az üvegpalotáról. Tiszta napfényes ragyogás minden szobája. Ez a gyönyörű hely mindenkiből regényírót, vagy költőt csinál. Olyan a vonzása a táj bűbájos szépségének. Már háromszor zarándokoltak el oda és jövőre is elmennek, ha lehet. Egyelőre ezt tervezik. A férj biztos pártember, mert a jólértesültek magától értetődő tájékozottságával beszélt. Először Rákosi Mátyást hozta szóba. Ó, korántsem a tisztelet és a megbecsülés hangján nyilatkozik róla. — A nép, a pesti nép — mondja undorral a hangjában —, most valóságosan is kimutatja az utálatát vele szemben. Rákosit elhamvasztották — folytatja, földi porát kívánságára visszaküldték Magyarországra. A porhüvelyt őrző hamuszelencét a szokásos módon odatették a többi közé a Farkasréti temetőbe . . . Nemsokára a temetőnek ezt a részét őriztetni kellett, mert nap mint nap kijártak oda az éj leple alatt olyan tiszteletlen hullagyalázók, akik eléggé illetlenül és kegyeletsértően kimutatták, hogyan él a nép lelkében az egykor “szeretett vezér”, “Sztálin egkedveeebb tanítványa”, ahogy magát imádattá a gonosz gnóm-törpe. A magyarság Quasimonója. A hullagyalázók után olyan bűz terjengett nap-nap után a temetőnek azon a részén, hogy őrséget kellett állítani, aki felügyelt a Rákosi hamvvedrére. Mint érdekes és csak kevesek előtt tudott gazságáról is lerántja a leplet: — Rákosi Mátyás azzal akarta becstelenségeire rátenni a koronát, hogy szövetségeseitől ki akarta kéretni Sztálin utján Magyarország volt kormányzóját, vitéz nagybányai Horthy Miklóst. Rákosi ezt többször szóbahozta Sztálin előtt, aki sokáig nem adott rá választ, úgy tett, mintha nem érdekelte, vagy nem hallotta volna, amit Rákosi beszélt. Egyszer aztán mégis kijött a sodrából és ráripakodott “legkedvesebb tanítványára”: “Menjen maga a. fenébe ezzel az ostoba rögeszméjével. Csak gondolja komolyan, hogy kiszolgáltatom magának ezt a kedves, derék öregembert . . . Horthy Miklós kormányzó követeket küldött hozzám, különbékét akart kötni velem. Nem rajta múlott, hogy a terve nem sikerült . . . Uj ismerősöm szavait nem tudom ellenőrizni. Lehet, hogy mindaz, amit elmondott, nem igy történt. A híresztelésnek azonban bizonyára van valami alapja, mert azoktól ered, akik egykor bennfentesek voltak és tudták, mi történik a kulisszák mögött. Egyáltalában nem tartom lehetetlennek, hogy Sztálin és Rákosi között lefolyt ez a beszélgetés. Sztálin kényur volt. Mindent megengedhetett magának. Hruscsovval is eljáratta a medvetáncot. Hát akkor képzeljük el, mi mindent megengedett magának Rákosival szemben ?! Rákosi ült Horthy börtönében. “Foglalkozott vele” a rendőrség és Hain Péter politikai osztályán bizonyára nem bántak vele kesztyűs kézzel. Érthető, hogy Rákosi nem volt megelégedve a szives bánásmóddal, nem smakkolt neki a rabkoszt. A szegedi Csillag-Börtönben állandóan kedvezményekért zaklatta a felügyelőket. Azt mondják, hogy a börtönőrök között akadtak, akik kivételesen bántak vele. Elnézték Rákosi szabálysértéseit ,nem vitték kihallgatásra, hogy büntessék meg. Ezt onnan is tudjuk, hogy mikor hatalomra került, kitüntette mindazokat, akik enyhítették a helyzetét a börtönben. De még igy is sérelmezte a vele szembeni bánásmódot és a szives vendéglátást azzal akarta viszszafizetni, hogy felakasztatja a magyar nép szeretett kormányzóját, vitéz nagybányai Horthy Miklóst. Ha terve sikerül Rákosinak, az igen megfélemlitően és megalázóan hatott volna az egész magyar népre. Sztálin hidegen mérlegelte az eshetőségeket és nem az volt a terve, hogy a magyarok nehezteljenek az oroszokra, hanem azon igyekezett, hogy megszerettesse a magyarokkal az orosz népet. Ezekről beszélgettünk a schönbrunni parkban, az évszázados kert fái alatt, ahova most szabad bejárása van a nép fiainak. Hát ilyen a sors, ilyen az élet vagy röviden: Ez az igazi élet . . . NYÍLT SZEMMEL: ELVONÓKÚRA A vendég kényelmesen elhelyezkedik a magas bárszékben, jóleső érzéssel megrendeli a dupla whiskyt, de amikor felhajtaná, megrázkódik éi' félreteszi az italt, már nincs rá gusztusa. Teljes siker! (Ezúttal nem a vendég, hanem a próba.) De ne beszéljünk rébuszokban. Már régóta törjük a fejünket, hogyan lehetne lejjebb szorulni az alkoholizmus világ-ranglistáján. Elvonókúra ide, áremelés oda, a gégék továbbra is csgyon szomjasak. Ilyen körülmények között; az ember szívesen vesz minden olyan jó tippet, mint amilyenről most jött hir. A bevezetésben említett vendég és a whisky valódi. A bár nem. Arról van szó, hogy Californiában egy klinika tudós kutatói aggodalommal szemlélték a statisztikát, miszerint bármilyen szigorral is viszik végbe az alkoholelvonókurákat, a páciensek nagyrésze csak addig viselkedik úgy, mint egy ma született bárány, addig Ígéri meg a doktor bácsinak, hogy ezentúl jó lesz, minden utasítást betart, amig a kórházi szobában van. Amint azonban leadja a betegpizsamát és civil ruhát ölthet, vagyis kikerül az orvosok keze közül, tiz közül nyolc már szalad is a legközelebbi csapszékbe, hogy végre jól leigya magát. Valamelyik kutatónak aztán zseniális ötlete támadt: 1. Nem szabad ajtóstul rohanni a házba, az iszákos embert nem szabad elriasztani, csak arra kell rábírni, hogy “népi ivó” legyen, a szokásos és általában elfogadott mértéket ne lépje túl, tömény helyett inkább hosszú italra szokjon rá, de azt is csak kortyolgassa; 2. (és ez a legfontosabb) olyan helyen kell a kúrát lefolytatni, amely hasonló környezetet az ad iszákisnak, mint amit előzőleg mekedvelt. Ezért a klinikán bárhelyiséget rendeztek be, bárpulttal, bőséges italválasztékkal. A kezelés nem ezzel kezdődik. Először megpróbálják kiszedni a betegből, hogy mi vitte rá az ivásra? Esetleg rideg főnök, házsártos anyós, kikapós feleség, rossz lapjárás, stb.? Ha ez a vizsgálat nem ad teljesen megnyugtató, kétséget kizáró diagnózist, akkor következik a bárpult. Az ápolt odamehet, bármit rendelhet, készséggel kiszolgálják. Mindössze az a csekélység előzi meg ezt, hogy a páciens ujjaira elektródákat erősítenek fel. Ezek arra jók, hogy amikor fel akarja hörpinteni az italt, abban a pillanatban a mixernek öltözött ügyeletes orvos megnyom egy gombot, s az elektródáktól olyan villanyütést kap a fickó, hogy attól koldul. Állítólag négy-öt ilyen kezelés után az iszákos nyugodtan visszamehet az életbe, a sokk, a hirtelen megrázkódtatás utótünete ez esetben áldásosnak bizonyul. Amint újra inna, eszébe jut a villany megrázó érzete. Mondhatná valaki teljes joggal: s mi történik akkor, ha éppen áramszünet van, s a mixer-orvos hiába nyomogatja a gombot, közben a beteg anynyit ihat, amennyi belefér, mire a villanyszerelő megérkezik, ő már esetleg az asztal alatt fekszik merevrészegen. Csak jelezni kívántam az alkoholizmus elleni harc uj módját. Sok sikert azonban nem jósolok neki, mert a klinikai ápolás napjainkban drága, az eletródák alkalmazása körülményes. Az egyetlen, ami könnyen megoldható, az erélyesebb eszköz . . . Ezért is elgondolkoztató az egész. És tanulságos is, szerintem. Kérem, hányszor, de hányszor fordul elő, hogy jó lenne valakinek a kedvét elvenni valamilyen disznóságtól, legyen az megrögzött i szákosság, randalirozás, sőt — tovább megyek — kiskirálykodás, mohóság, vagy más. Sokszor szintén pszichológiával kívánunk rájuk hatni, néha elképzelt “elektródákkal” — amelyeknél a legtöbbször kiderül, hogy vagy enyhe az ütésük, vagy felesleges nyomni a gombot, az illető előzőleg könnyűszerrel elvágta a vezetéket, kicsapta a “biztosítékot”. Azért mondom, legyen csak mindig kéznél, mint a jóságos mixernél, a hatékonyabb, érzékenyebben ható eszköz is. Azt már tapasztalatból tudjuk, hogy az alkoholizmust szóáradattal nem lehet legyűrni. De van még éppen elég jelenség, amelynél a lelkizés fabatkát sem ér. Virág Bertalan DUTKA ÁKOS: HEGYEK VASÁRNAPJA Napban izzó hamvas kék fejőkkel a völgy körül, hogy körbe térdepelnek: minden hegy ma díszbe öltözött fel, mint ősi freskón zöld palást u szentek. A százados vén város messzi tornyán, már kongatják az ünnepek harangját, s a zöld palástu vén hegyek mogorván a mély harangszót hegytől-hegynek adják. A völgybe sikló lágy hullámú mesgyén hosszú sorban lányok ringatóznak, fehér kezükben friss virágot hoznak. És mintha Jákob létráján keresném, — hogy egyre szüzibb szférákba segítsen: szivemben rímmel harangoz az Isten. Ezzel a verssel a 90 esztendős költőt köszöntjük
