Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)

1971-08-19 / 33. szám

VIRÁGCSOKOR Irta: HALÁSZ PÉTER ' s, oldal ,,. .____________________________________________M4QVAR W»w London belső bank-negyedében, az úgynevezett City-ben van a .“Bank” nevű földalatti-villamos állomás. A múlt hét egyik késő délutánján itt várakoztam vonatomra. A peron zsúfolt volt: ke­ménykalapos, esernyős bankhi­vatalnokok, akik már hazafelé tartottak, hónuk alatt aktatás­kával és a Standard hatodik ki­adásával. Reggeltől este hatig ugyanis hét kiadásban jelenik meg a “Standard”, ami délelőtt még elsőoldalas szenzáció, dél­utánra már az utolsó oldalra szürkül. Az underground háló­zatnak, a peron falát boritó tér­képei előtt külföldi csoportok tanakodnak, hollan­dok, németek, franciák, olaszok, a legkülönbö­zőbb kiejtésekben röpködnek az utca. és állomás­nevek: “Tottenham Court Road” és “Elephant and Castle”, hátizsákosán és összegöngyölt pok­rócokkal, hálózsákokkal a korszerű vándorlegé­nyek és elegánsan, finom sportöltönyökben a lu­xus-utazók, hölgyeikkel és családjaikkal, az a gondtalan jókedv és felszabadultság az arcukon, és a hangjukban, ami a nyári utazókat jellemzi, kiszabadulva megszokott környezetükből és el­foglaltságuk keretei közül. Az American Express csekkfüzetei által lefedezett kalandvágy az ide­geikben. Szines, nemzetközi kavargás. A vonat­ra várakozunk, az undergroundra, a Liverpool Street felől és a Szt. Pál katedrális felé. Ekkor lettem figyelmes egy középkorú férfira, aki egy kis virágcsokorral a kezében lépett a pe­ronra. Nehéz volna megmagyaráznom, hogy mi­ért figyeltem föl rá. Talán éppenséggel a virág­csokor miatt. Az életben éppen úgy, mint a szín­padon, a kellék jólexponált megjelenése, gondo­lattársítást indít el az emberben. Drámaírók, szi­­nirendezők természetesen élnek is ezzel az adott­sággal, a kellék képzeletinditó ereje fontos motí­vum a drámában. De talán azzal is magáravonta a figyelmet ez az ember, hogy olyan lassan és ráérőn lépkedett, annyira elkülönült a jókedvűen lármázó tömegtől, hogy valósággal jelképes kis folyosó nyílt előtte. Az ajka körül, mintha tű­nődő, elgondolkozó kis mosoly bujkált volna. Ar­ra gondoltam: a feleségének viszi a csokor virá­got, kiengesztelésül. Reggel összevesztek, a fér­fi ideges volt, háromnegyed nyolc, a kávé még mindig nincs az asztalon, sietnie kell, fölmordult, (mire ingerült választ kapott, elrohant, bevágta maga mögött az ajtót. S most viszi a virágot. Vagy talán házassági évfordulója van. Benyit a t lakásba, háta mögé rejti a virágot, mosolyog, ka­lapját a fogasra dobja. Furcsa az, ahogyan az em­ber ilyen ráérő, tétlen perceiben gondolatban be­tolakszik valakinek a magánéletébe, hazáig kí­séri, benyit vele együtt a lakásába és annak sej­telme sincs róla. De talán kórházba megy. Bete­get látogat. Tegnap operálták. Az ápolónő ajká­ra illeszti az ujját, rést nyit a kórterem ajtaján: ■— Pszt! Csak csöndesen! Ennek az embernek természetesen sejtelme se volt arról, hogy figyelem. Háttal állt a peron­nak, egy- moziplakát előtt. A plakát a “Claire’s knee” cimü filmet hirdette. Rohmer uj mester­müve, közölte a hirdetés. Titokzatosan mosolygó bakfis a plakáton, maga alá húzott lábakkal, ke­rek, gömbölyű térde a középpontban. A férfi a moziplakát előtt állt háttal a peronnak, lehajtott fejjel, nem a plakátot nézte, hanem az undergro­­und-állomás betonját. Aztán egyszerre dübörgés hallatszott. Az alagutban megjelent az első ér­kező gyorsvonat kerek reflektora, a dübörgés erősödött, beszáguldott a kivilágított kocsisor, az acél kerekek csikorogva lassítottak, majd megtorpantak a sineken, az automatikus ajtók feltárultak, helycsere, kiszállók, beszállók az aj­tók csukódnak ideges rándulásai fölnyilnak ismét egy pillanatra, majd bezárulnak s az ezüstszínű földalatti vonat elindul. A peronőr, egyenruhás fiatalember, a sinek fölé hajol, az utolsó kocsi piros lámpáit figyeli, aztán megfordul s a kis összekötő folyosón át a szomszédos peronra bal­lag, az ellenkező irányba haladó vonatok állomá­sára. Nem szálltam föl a vonatra, mert ez az ember minden figyelmemet és érdeklődésemet leköti. Ott áll még mindig a peronnak ugyanazon a pontján, lehajtott fejjel és kezében a virágcsokorral. Egy pillanatra átvillant agyamon a gondolat, hogy talán rosszul van, segítségre volna szüksége. De nem, ez mégsem látszott, valószínűnek. Nyugodt volt, mozdulatlan. Gondolataiba mélyült. Megle­hetősen távol álltam tőle s csak óvatosan, a sze­mem sarkából figyeltem, ha véletlenül erre for­dulna, szempillantás alatt elrebbenteném a tekin­tetemet. De nem fordult meg. Ott állt még né­hány pillanatig, aztán lassan lehajolt és a virág­csokor leesett a földre. Szorosan a fal mellé. Az­tán fölegyenesedett, megfordult és elindult a ki­járat felé. Ott ment ki, ahol tábla jelzi: “Way Out”. Néhány lépés után ott vannak a párhuza­mos mozgólépcsők, fölvezetnek a felső csarnokba. A virágcsokor ott maradt a földön, a fal mel­lett, a moziplakát alatt. Odanéztem. A peronőr állt mellettem. — Ismeri? — kérdeztem. Bólintott. — Igen, ismerem. Eljön minden hónapban egy­szer. Minden hónap 11-edikén. Áll néhány pilla­natig, mindig ott, ugyanazon a helyen, kezében virággal. Aztán a virágot leteszi, mindig ugyan­oda, halálos pontossággal, ugyanarra a helyre. Aztán elmegy. Ott halt meg a menyasszonya. Ott, ahol most a virágcsokor fekszik. — Mikor? — kérdeztem rekedten. — Mikor ? — tűnődött egy pillanatig —, éppen harminc esztendővel ezelőtt, 1941. január 11- edikén. A “blitz” alatt. Egy bomba telibe találta az állomás-épületet, végigrobbant a liftaknán, egy szerelvény éppen itt állt a sineken. Ablakai szilánkokra törtek, úgy repültek szét, mint a srapnel-darabok. A peron zsúfolt volt. Hirtelen tüzek lobbantak föl mindenfelé, füst, pokoli lár­ma, kavargás, sötétség. Ötvenhatan meghaltak, hetvenen megsebesültek. Az úttest, egyetlen nagy kráterrá vált az állomás fölött. Hidat építettek a tölcsér fölé, azon haladt át a forgalom. Ennek az embernek akkor, azon a napon halt meg a menyasszonya. — Honnan tudja? — Néhány hónappal ezelőtt, mikor először lát­tam . . . mert nem vagyok régen ezen az állomá­son, Kilburn Park-ról helyeztek ide a télen . . . amikor tehát először láttam ezt az embert és le­tette a virágot a földre, a fal mellé, akkor oda­léptem hozzá és azt mondtam neki, hogy ennek ugyan nincs sok értelme, azt a virágot hamar el­viszik onnan. Rámnézett, mosolygott és azt felel­te! — Nem baj. Kár is volna, ha ott maradna. Csak az emlékezésre hozom, éppen csak erre a né­hány pillanatra. Én aztán nem kérdeztem tovább, arra gondoltam, hogy valami bizonyára nincs rendben vele. De elődöm, aki már régen ezen az állomáson teljesített szolgálatot, s most ment nyugdíjba, az jól ismerte ezt az embert s ő aztán felvilágosított. Ismeri itt a Bank-állomáson min­denki. Az újságárusok, a jegy pénztáros. Eljön minden hónapban. Minden hónap 11-edikén. H>Uu Pétu — Mi a foglalkozása? — kérdeztem. Megvonta a vállát: :— Nem tudom. Ezt nem kérdeztem meg. Az elődöm azt mondta, hogy egyszer már az újságok­ban is Írtak erről az emberről, valamilyen évfor­dulóval kapcsolatban, talán éppen a 2i5-ödik évfor­dulóján annak, hogy a Bank-állomásra bomba zu­hant. Ha többet akar tudni róla, kérdezze meg fönt a jegyárusokat. Azok szívesen elmesélik. Van köztük egy, aki már a háború alatt is itt dolgozott, a Home Guard-ban szolgált. Mert az underground állomások óvóhelyek voltak akkor. Százezrek aludtak a peronokon. Megböki a sapkáját és továbblép. A peron is­mét megtelt. Hátizsákosán és összegöngyölt pok­rócokkal, hálózsákokkal korszerű vándorlegények és elegánsan finom sportöltönyökben a luxus-uta­zók. Egy fiú fölkapja a virágcsokrot és odanyujt­­ja a kislánynak. Vagy tizen vannak, jókedvű tu­rista-csoport. A kislány kacag: — Micsoda gavallér! — Neked rendeltem, most szállították — ne­vet a fiú. Berobog a gyorsvonat, beszállunk a fényes ko­csiba, csukódnak az ajtók, száguldunk a Szent Pál katedrális felé. A fiatal turisták nevetnek, még mindig a virágcsokor a téma, a kislány ma­gasba emeli a virágot, a fiú széles mozdulattal meghajol: — Ich liebe dich! — mondja. Minthogy németek. Thursday, August 19, 1971 KÓS KÁROLY: AZ ORSZÁGÉPIIŐ 1 (Az alábbi két részlet Kós Károly, neves er­délyi iró és építész István királyról szóló törté­nelmi regényéből való. Az első: István uralomra jutása előzményeit mondja el, a második: a ha­lálra készülő király életművét summázza.) I. És mi az Isten akarata? Géza szeme közé ránc futott. — Hogy István legyen minden magyarok ura és keze keményen tartsa a kardot és a keresztet ezen a földön, amely a magyaroké a mindenható és mindentudó Úristen jóvoltából. — És áldott apáink kardja és nyila és vitézsége által — dörmögte Géza ur. De hirtelen elhallgatott és egymásra szorította ajkait. Szeme fiára siklott és sokáig nézett egy­mással szembe apa és fia. Szó nélkül, némán. A nagyasszony hol egyikre, hol másikra pillantott és tudta, hogy azok most beszéd nélkül is beszél­getnek és beszédjük sorsokat fordíthat jobbra, avagy balra és jövendőt épit. A nagyasszony ke­zét a szivére szorította: félt a nagyassony. Azután Géza ur szeme elfordult a fiáról. Vele kibeszélte magát és most feleségére nézett. Néz­te Saroltot, akinek egykor szőke volt a haja, mint az arany, akit ott a messze erdőelvi hegyek között folyóvizekből mosnak ki az emberek; Saroltot, aki magas és hajlékony volt, mint a nádszál, és legpompásabb virága egy pompás, nagyságos nemzetségnek. És aki huszonöt esztendeje hűsé­gesen segít neki a tusakodásban, mellyel egy már szinte szertefoszlott nagyszerű álmot valósággá akar felépíteni. És tudja, hogy ebben a tusako­dásban ő maga megrokkant immár, és Sarolt, az aranyhaju is megfáradt, lám. Sugár, még min­dig és szépséges, de a fényes szeme fátyolos, és aranyos haja ezüstösre fakult. És íme, ma mégis hat mérföldet ült nyeregben, hőségben és nyári porban, hogy itt lehessen most és rettegő szív­vel hallja meg egyetlen fia jövendő sorsáról a döntő ítéletet. Haj, nagy idő volt ez a huszonöt esztendő és voltak közben gyönyörűséges napok, igaz, de a nehéz és keserű napok bizonyosan töb­ben voltak . . . (Folyltatás a 9-ik oldalon)

Next

/
Oldalképek
Tartalom