Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-05-20 / 20. szám
16. oldal MAGVAK HÍRADÓ Thursday, May 20, 1971 “Emlékezetes tragédiák, kalandok, bűnügyek és szerelmek.. A PROFI (Folytatás) A hatóságok figyelmeztették Horváthot, itt az alkalom, váljék becsületes, törvénytisztelő emberré, álljon munkába. A szülei is mindent megtettek, hogy segítsenek rajta, ismét magukhoz vették, és anyagilag is támogatták, hogy könnyebb jegyen az indulása. De Horváth nem birta sokáig ezt az életet, úgy érezte, — mondta későbbi letartóztatásainak egyikén — mintha még súlyosabb börtönbe került volna. Megszökött a szülei lakásáról, felkereste régi börtöntársainak egyikét-másikát, és velük kezdett spekulálni azon, hogyan lehetne könnyen, sok pénzt keresni. Csempészéssel kezdte. Hamar rajtavesztett Ekkor még megúszta figyelmeztetéssel. Horváth őszinte megtérést és megbánást mutatott, és örömmel fogadta el a felkínált állást az egyik nagy gyárban. Ez a gyár azonban — hamar kiderült — nem munkahelyként kellett neki, két nap múlva betört a raktárba, és nagy értékű, akkor meglehetősen ritka bőrárut vitt el onnan. Egerbe utazott — később szokásává vált az, hogy a bűncselekményei után gyorsan vonatra ült —, s itt eladta a bőrt. Összeakadt az egyik volt rabtársával, a találkozás és a szabadság örömére jó nagyot ittak, a pénz hamar elfogyott, s hogy pótolják, most már közösen törtek be valahová. Ez még háromszor sikerült nekik, közösen, de negyedszerre rajtavesztettek. Horváthot a bíróság — súlyosbító körülményként véve figyelembe büntetett előéletét — tizenhárom évi börtönbüntetésre ítélte. A börtönben ismét nagyon rendesen viselkedett, szorgalmasan dolgozott, s úgy látszott, gondolkodása, szemlélete is megváltozott. Lehetőség mutatkozott arra, hogy mégiscsak tisztességes emberré váljék. Ebben a hitben került próbaképpen, 3953-ban szabadlábra. Amikor a börtönt elhagyta, már kész munkahely várta: az igazságügyi szervek gondoskodtak az elhelyezéséről, munkatársai nem tudták, nem is tudhatták, hogy a börtönből jött. Horváth hatalmas termetű, rendkívüli erejű férfi volt, a nehéz fizikai munkát — így a bányamunkát is — szinte egyenest az ő alkatára szabták. Lakást is kapott a borsodi szénbányászati tröszt egyik legényszállásán, és hamarosan a legjobb munkások egyike lett belőle. Az első hónapok után a fizetése már 3000 forint fölé emelkedett. Nem birta sokáig ezt az életet. Még ebben az évben, november 26-án, egy olyan napon, amikor a legényszálláson kevesen tartózkodtak, kirámolta néhány bányásztársa szekrényét, bőröndjét, szétteregetett lepedőkbe,takarókba rakta a ruhákat, értékeket, a hatalmas batyut a vállára dobta, s az éjszaka sötétjében meglépett. A kárösszeg, Horváth keresetéhez képest, nem volt nagy, 2600 forint. Számunkra már ez jelezte, hogy elsősorban ntm pénzkérdés volt a lopás. És hamarosan kiderült, hogy igazunk van: a magával vitt idegen személyi igazolványok jelentették Horváth számára az igazi értéket. Két hét sem telt bele: Miskolc környékén betört egy magános házba, miután megfigyelte, hogy a lakók — egy házaspár — elmentek hazulról. Bár világos nappal volt, nem sokat tétovázott, átmászott a kerítésen, felfeszitette az ablakot, s a lakásból elvitte az értékesebbnek Ítélt ruhaneműket, és a közeli Bizományi Áruházban azonnal elzálogosította 4000 forintért. Morvái Béla bányász néven igazolta magát. A személyi igazolvány egyike volt azoknak, amelyeket a munkásszálláson ellopot. Még aznap este felutazott Budapestre. Tudta, uj iratokat kell szereznie; a Morvai-féle személyi igazolványt egyáltalán nem, a többi lopottat alig használhatja biztonsággal. Nyilvánvaló volt előtte, hogy valamennyi néven körözik. A pályaudvarról egyenest egy áruházba ment, uj öltönyt vásárolt, a ligetben egy bokorban átöltözött, a borbélynál addigi hosszú frizuráját rövidre vágatta, s bajuszt kezdett növeszteni. A külseje valóban megváltozott. Horváth még a börtönben megjegyezte jó néhány rabtársának a címét vagy azt a helyet, vendéglőt, környéket, ahol gyakrabban megfordulnak, ahol el lehet őket érni. Felkereste közülük az egyik legszelídebbet, egy Tatár Miklós nevűt, aki annak idején egy, első Ízben elkövetett bűncselekmény miatt volt börtönben. Tatár valahol dolgozott, rendesen, szorgalmasan, de keveset keresetf;. Horváth elkezdett dicsekedni, hogy ő milyen sokat keres Komlón, a bányában. Hívta, jöjjön vele Komlóra dolgozni. Kis ingadozás ntán Tatár azt mondta, leutazik Horváthtal, és megnézi, milyenek a lehetőségek. Másnap már indultak is együtt a vonathoz. Közben bementek a fodrászhoz borotválkozni. Tatár ült le előbb a székbe, Horváth addig olvasgatott. Egyszer csak felállt, és azt mondta, kiugrik cigarettát venni. Vett is cigarettát, Sőt, mindjárt egy vonatjegyet is Nagybátonyba, és elutazott — egyedül. A zsebében volt már Tatár levéltárcája, benne — a pénzén kívül — a katonakönyve, személyi igazolványa. Nagybátonyban Tatár Miklós néven munkára jelentkezett. Felvették, mindjárt kifizették neki a kijáró toborzási pénzt, a 600 forintot. Másnap beállt dolgozni. Ment minden úgy, mint néhány hónappal ezelőtt, néhány községgel arrébb: igen nagy fizikai erejével és valóban meglevő, csak ritkán hasznosított szorgalmával kitünően dolgozott, hamarosan a legjobb munkások között tartották számon. Az első hónap után a fizetése ismét elérte a 3000 forintot. Az egyik napon aztán összeakadt egy volt börtöntársával, Vrenda Ignáccal. Yrendával a börtönben elég jóban voltak. Horváth gyorsan közölte Vrendával, hogy a hatóságok hozzájárulásával nevet változtatott, mert jó útra akar térni. Vrenda ezt úgy látszik, elhitte Horváthnak. Horváth felajánlotta a régi társnak, hogy költözzék oda, abba az albérleti szobába, amelyikben ő is lakik egy magános öregaszszonynál. Vrenda át is költözött. Másnap fizetés volt. Horváthnak már az első fizetéskor szemet szúrtak bizonyos lazaságok. Az elszámolási cédulát az irodában adták át a bányászoknak, s erre egy másik irodában kapták meg a pénzt. Az elszámolási céduláért nem ment el mindenki személyesen, legtöbbször egy ember két-három társáét is elkérte. Horváth nem tudott ellenállni a csábitásnak, amikor megkapta az elszámolási jegyzékét, elkérte a vele dolgozó Botos Mihályét is. Félhavi előleget fizettek akkor, Botos jegyzékén 1200 forint szerepelt. Horváth felvette Botos pénzét, és a pénztáros kérésének megfelelően Botos Mihály nevét meg a magáét is — vagyis a Tatár Miklósét — aláírta a jegyzékre. Aztán hazament. Vrenda otthon volt már. Horváth mosakodás közben azt mondta Vrendának: pocsék hely ez, nem érdemes itt megmelegedni, ma fizettek, kevesebb, mint számította. Vrenda is megtoldotta Horváth véleményét, aztán addig szidták közösen a munkát, amig elhatározták, hogy mindketten továbbállnak. Az elhatározás örömére elmentek egy vendéglőbe, megittak egy liter bort, majd hazamentek, lefeküdtek. Horváth elaludt. Vrenda azonban felkelt, szép csendben összecsomagolta a saját holmiját, de aztán Horváthét is, valamennyi ruháját, pénzét, és persze a — Tatár Miklós névre szóló — igazolványait. Reggel Horváth először nem értette, mi történt. Aztán rájött, hogy most őt ejtették át, mégpedig a saját módszerével. S bár Vrenda mindössze egy rossz munkaruhát hagyott hátra neki, s a helyzete nem volt éppen mulatságos, mégis jót mulatott magában, hogy az az ostoba most bejön szépen a csőbe, mert azt hiszi, hogy jók a Tatár-féle papírok. Világos volt Horváth előtt, hogy hamarosan minden kiderül róla is, és hogy gyorsan el kell tűnnie a környékről. Persze, egyetlen szál igazolványa és egy árva fillérje sem volt. (Folytatjuk) 1
