Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-03-04 / 9. szám
8. oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday, March 4, 1971 A remete és a betörő Irta: MÁRER GYÖRGY A remete egy idegen nagyvárosban élt, ahol senkit sem ismert és senki sem ismerte őt. Azért választotta a nagyvárost remetsége székhelyéül, mert a modern világban ez a legmegfelelőbb intézmény az egyedüllétre. És a remete a modern világban élt, nem Assisi Szent Ferenc korában. Remetének lenni egyébként is nagyon viszonylagos dolog. Egy fa lombjának a rajza éppen úgy összefüggést jelent a többi világgal, mint egy könyv betűi vagy éppen az istenségben való elmélyedés. Mindenkinek a képzelőerejére bízom annak elgondolását, miképpen lehet ilyen körülmények között akár csak viszonylagosan is remetének lenni. Mindenesetre állapodjunk meg abban, hogy volt egy életjáradéka, amelynek megfelelő részleteit minden hónap elsején megkapta. És állapodjunk meg abban is, hogy a tartós béke és szilárd gazdasági rend éveiben élte remetéségét, amikor a pénz értékállandóságát nem veszélyeztették válságok. Nem kellett tehát dolgoznia és ez már egymagában is szilárd alap a szabadsághoz, igy az egyedüllét szabadságához is. Érintkezését a társadalommal, mondjuk, a napi bevásárlásokra korlátozta, maga takarított, maga főzött és ha valami a lakásbn elromlott: villany, vízvezeték és egyéb, maga javította meg. ... így élt már tiz év óta. Ez alatt az idő alatt nem zavarta remeteségét senki és semmi. Az emberek kiváncsi közeledését már az első időkben sikerült elhárítania, azután a kutya sem törődött vele. j ‘ Egész nap azzal foglalkozott, hogy elmélkedett. És ez tökéletesen boldoggá tette őt. A világgal, úgy ahogy a valóságban létezett, leszámolt, annál jobban érdekelte az a világ, amelyet magának elképzelt. Ebben a világban nem éltek logikátlan emberek, de éltek logikus összefüggések. Ez a világ a matematika nyugalmának és a költészet szárnyalásának a világa volt. És ebbe a világba lépett be egy este a betörő. Az erkélyre nyíló nyitott ajtón jött be és amikor meglátta karosszékében ülve a remetét, rászegezte a revolverét. — Ön kicsoda? — kérdezte felriadva a remete. — Nem látja? Én vagyok a betörő! — felelt amaz. — Nos, és mit kíván tőlem? — Ostoba kérdés! A pénzét és az értéktárgyait. — Ez minden? — firtatta tovább a remete. — Nem értem — mondta most már türelmetlenül a betörő. — Mit nem ért ? ön beront ide a szobámba azzal az elhatározással, hogy elszedi tőlem a pénzemet. és az értéktárgyaimat. De az emberi elhatározások általában egysikuak, holott az élet többsiku. Az ön szándékával párhuzamosan fut az a tény, hogy ön ugyanakkor, amikor anyagi javakat akar tőlem kicsikarni, megrabol egyúttal a nyugalmamtól és egyedüllétemtől is. Már egymagában a puszta megjelenésével is, de még inkább azáltal, hogy ha megfoszt pénzemtől, megfoszt további remeteségem lehetőségétől is. Most tudniillik harmadika van és a jövő hónap elsejéig nem tudok megélhetésemre újabb pénzt szerezni. — Kérjen valakitől kölcsön! Kérjen előleget a (munkahelyén! — Nincs munkahelyem. — Hát maga nem dolgozik? Akkor miből él? — Életjáradékból. És nem is ismerek senkit. Én remete vagyok. — Hát az meg már micsoda ? — Távol élek az emberektől. Irtózom tőlük. Ez a szoba az én egész világom, a nyugalom és függetlenség világa. — Bolond egy ember maga, még ilyet sem láttam. Hát nem hiányoznak magának a csajok, a haverok? — A nők megcsaltak, a barátok elárultak. — Az utcák zsibongása, a kártya izgalma, a kalandok, a veszély? — A képzeletemben mindez él, színesebben, mint a valóságban. Mindezt végigcsinálom anélkül, hogy az életem mámorát csömör követné. Mert a csömör nem logikus, csak természetes és én a logikában élek és nem a természetben. Ezért tudom töretlenül megőrizni szivemben a szépségeket. — Nem értem, amit összelefetyel. — Épp ez az, hogy nem érti. Mert az olyanfajta emberek, mint ön, mindent csak utólag és későn értenek meg. Ha például én most nem adom oda önnek a pénzem, akkor lelő és erőszakkal veszi el. A lövés zaját meghallják, lehet, hogy ön időközben megszökik, de ha itt találják a holttestemet, keresni fogják önt és hamarosan meg is lelik. Ha nem, annál rosszabb önnek, mert örök rettegésben kell élnie, hogy hátha mégis a nyomára bukkannak. Ismerje be, ennél sokkal kellemesebb itt ülni és legfeljebb csak elméletben törni be, elméleti áldozatot teríteni le és elméleti rendőrség elöl bujkálni. Az élmény ugyanaz, sőt ha a képzelőtehetsége elég erős, esetleg még nagyobb is és a kockázat semmi. — Szép, szép, de valamiből élni is kell. Könnyű magának. Maga ingyenélö, életjáradéka van. De nekem, szegény betörőnek, a megélhetést kemény munkával kell előteremteni. Próbáljon a mai világban pénz nélkül remetének lenni. — Amit mond, az nem minden bölcsesség nélkül való. De hát vajon, ha elég pénze lenne, elmenne-e remetének ? — Egy fenét! Akkor meg éppen semmi szükségem sem lenne a remeteségre. Hisz akkor rendesen is élhetnék. — Na látja! Szóval, hogy valaki romete-e vagy sem, az nem pénzkérdés, hanem lelki berendezés dolga. Maga betörő létére éppen olyan közönséges fickó, mint a többi ember. — Ki kérem magamnak, hogy sértegessen! — A saját lakásomban azt teszek, amit akarok. Ki hívta ide? Egyszerűen betört hozzám, megzavarta a nyugalmamat és még magának áll feljebb. Ha láttam volna magában parányi szikráját a fantáziának, azt tanácsoltam volna, hogy raboljon össze egy nagy vagyont, azután hagyja abba a rablást és menjen el maga is remetének. De igy minden csak falrahányt borsó lenne. — Na most már elég volt a fecsegésből, ide a pénzt! — És ha nem adom, mit csinál? — Úgy, ahogy mondta, lelövöm. — De a pénzt elrejtettem és igy órákig sem találhatja meg, azt pedig csak igazán nem kockáztatja meg, hogy halálom után még órákig itt tartózkodjék a szobámban. — Mondja meg, hová rejtette el a pénzét? — Nem mondom meg. — Hát igazán nem lehet magával okosan beszélni? Igazán azt akarja, hogy megöljem? — Hátha csakugyan azt akarom? — Hiszen maga őrült! — Mondom, hogy maga éppen olyan közönséges fickó, mint a többiek, semmi fantáziája sincs. Hát figyeljen ide! Én. mint mondtam, remete vagyok és ahhoz, hogy remeteként éljek, ide zárkóztam az emberek, a társadalom elől. Hogy zárkózzam el azonban az olyan emberek elől, akik a társadalmon kívül állnak? Mint maga, a betörő? Aki nem reagál arra, hogy hátat fordítok magának, nem sértődik meg és nem hanyagol el, mint a többiek, hanem egyszerűen, minden finyáskodás nélkül betör a magányomba és megrabolja a nyugalmamat. Az ilyen emberektől az életben nem lehet megszabadulni, az ilyenektől csak a halál szabadíthat meg. Nos, nem lehetséges, hogy éppen a remeteségem védelmében meg akarok halni? Egyébként elárulok magának valamit ; régi gyanúm, hogy egyetlen abszolút remeteségi állapot van: a halál. — Nincs pálinkája? — Micsoda? Pálinka? Minek az magának? — Szomjas vagyok. Ahogy igy hallgattam magát, megszomjaztam. A csehóban szoktam ilyen jó dumát hallani a Dilis Pistától és olyankor mindig megszomjazom. Eszembe juttatta a pálinkát. — De barátom, maga nem inni jött ide, hanem rabolni. — Meggondoltam magam. Most nem vagyok formában, megzavart a fecsegésével. Adjon valami innivalót! — Szemtelen csirkefogó! Mi ez? Kocsma? Vagy . . . társadalom? Vegye tudomásul, hogy ez egy remetelak. Itt nem lehet társadalmi életet élni. Idejött rabolni, rendben van, ez a foglalkozása. Le akart lőni, ezt is értem, ennek még hasznát is láthattam volna. De leülni és inni?! Jó, hogy nem akar mindjár egy parti sakkot is játszani velem. Alávaló! . . . Alávaló társasiény! . . . Mars ki! A remete fenyegetően felemelkedett székéből, szemei vérben forogtak és hangja rikácsolt. És a betörő ijedten hátrálva ment az erkély felé, amerre bejött. Amikor lemászott a csatornacsővön, csak akkor tért magához ámulatából és kedvetlenül morogta: — Fene rossz modora van egy ilyen . . . hogy is hívják . . . egy ilyen . . . pemetének. LÁNYI SAROLTA: RÉGI TÉLI EMLÉK Azt.a dús, nagy erdőt hóban, hófehérben veled együtt jártuk egyszer, nagyon régen Ajándéknapunk volt, tiszta, csodaszép, Szivünkbe zártuk a tél örömét Óriás fenyőfák ránk bólogatva nyájasan burkoltak friss hótakaróba Nagyon szerettük egymást. Én emlékszem . . . Mért haltál meg előbb, mint én — Nem értem. Én voltam a gyenge* fáradt beteged. Te gyógyítottál meg, Hosszu éveket miért kellett nekem nélküled leélnem öregen, örökös bútól rideg télben? CSEPRÖAPRÖ Nem tudja elinni az eszét. Nincs neki. * o * Az utolsó ingét is föltette arra, hogy művész lehessen. Azóta nudista. >» !> * V I Napraforgó. A növényvilág nagy elhajlója. * * * Aprópénzre váltotta tehetségét. Ma. már nincsenek, filléres gondjai. (Folytatás a 9-ik oldalon.)
