Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-02-18 / 7. szám
MAGYAR HÍRADÓ 11. oldal Thursday, Feb. 18, 1,971 UTIJEGYZETEK: • Patagóniáról a legtöbben már sokat hallottak, oda is tudják képzelni valahová a dél-amerikai kontinensre s annak is a legdélibb részére, azt is tudják, hogy Argentínához tartozik s földrajzi szempontból határvonalai: az Atkuiti-óceán déli része, a Magellán szoros, s keleten az óriási andesi láncsor... de hogy honnan ered elnevezése, az már kevésbbé ismeretes. A világ egyik legkietlenébb, legmostohább táján időtlen idők óta Garabonciás szél-király az ur. Amerikának ezt a zugát felfedezése után jó néhány évtizedig gondosan “kerülték” a hajósok — a szárazföld felől a tengerpartokat is erősen korbácsoló szélviharok miatt. Se füvet, sem fát nem termő, behorpadt mélyedésekkel tarkított,szikkadt földjeit fentről, repülőgépről szinte, holdbéli tájnak véli az ember. Honnan adódik elnevezése s kik voltak a névadók? Titokzatos lábnyomok Nem nehez' kitalálni, hogy csakis e földrészt felfedező, majd megkerülő spanyoloktól származhat, akik e partokra1 szokták kirakni — kegyetlen éhhalálra ítélve — a hajóikon fellázadtakat. Ezekkei az ide “kitelepített” lázadókkal történt, hogy élelem és életlehetőségek kutatása közben a teljesen kihaltnak tűnő vidéken, váratlanul, hatalmas lábnyomokra bukkantak. A lerongyolódott, elcsigázott spanyoloknak -kétségük nem lehetett, hogy e lábnyomok nem valamiféle rejtélyes szobrászati alkotások, hanem emberi nyomok, amit később a nyomokat hagyó őslakók: a hihetetlenül “nagy lábon élő” indián törzsek felfedezése is igazolt. Ennek alapján nevezték el őket a spanyolok “patago n”-oknak, azaz “nagylábuaknak” s e földterületet -később e patagonokról: Patagóniának. . E szétszórtan élő indián törzsek nem voltak túl népesek. Egyedüli megélhetési forrásuk — főleg a patagóniai tavak környékén — csupán a vadászat volt; vizimadaralkra, nyulra és rókafélékre, de főleg a szintén “nagy lábon élő” strucemadarakra hegyezték nyilaikat. Életviszonyaik változatlanságát főleg az magyarázza, hogy az e kontinensen már három évszázada uralkodó fehér ern-ÓHAZAISZOKÁSOK: Patagonia, a "nagylábuak" földje bért hosszú ideig nem vonzotta. meghódításuk. Csupán a múlt század végén került sor — Argentina nemzetté válása után — felszámolásukra, azaz a második “konkisztára”. Mint az utolsó “mutatványpéldányok” egyikét (elsárgult fénykép tanúskodik róla a Punta Arenas-i múzeumban), az egyik patagóniai indiánt “ketrecbe zártan” vitték a század végén (1889) a párisi nagy világkiállításra, ahol hanem is állati minőségben, de—- mint a rácsok fölé akasztott magyarázó cédula mutatta — HOMUS PATAGONICUS-ként bámulhatták meg. Miután a ketreclakót kellőképpen megcsodálta a világ, egyre inkább felébredt a kíváncsisága “birodalma” iránt is. A lelkes kutatók kezdetben hobby-ból, kalandvágytól fűtve kezdték felkeresni Patagóniát, imajd megkezdődtek a régészeti kutatások is. Az első áldozatok Az első “áldozatok” a száraz kóróval is megelégedő bárányok és birkák voltak... s hosszú évtizedeken át egye-, dűl ezek állták a “tiizpróbáí”. S mire a gyakorlat bebizonyította, hogy mégiscsak lehetséges itt megélni, addigra már szinte egy négyzetméter föld sem maradt “gazda” nélkül. Patagónia tengerpartra épült legnagyobb városa Comodore Rivadávia. A “nagylábuak” fővárosában igen nagy a “kislábon”, sőt mezítelen lábakon élők száma. A nagy pénzek még nagyobbakat szülnek, s a gazdagok uj gyárak tucatjait építik, kihasználva az olcsóbb munkaerőt, az ide Chiléből betelepedett munkanélküliek, szakképzetlenek és analfabéták tömegeit. A városban létesített luxusszállodáktól, szórakozóhelyektől, rendezett ház- és utca sőréktől távol, a város peremén élnek azok, akik jóformán a “futóhomokra” építkeznek. Ezek a fa és bádoglemezekből szedett-vedett ipari hulladékokból épült úgynevezett “villák” (ejtsd: vizsák) szegélyezik a főváros peremén húzódó hegyhát széleit, kivid kerülve az adókon, a civilizált világon. Pedig ők azok, akik az újonnan létesülő gyárakban dolgoznak, a birkák tízezreit nyírják vagy a petróleumos hordókat görgetik, egyszóval építik Patagóniában a civilizációt. Az utcákon a szél az ur A több hónapos téli időszakban azonban minden patagóniai város vagy telep lakójára egyformán rá jár a “szelek ostora”. A szinte megállás nélküli orkánok télen a szélsőséges sebességeket elérve szinte elviselhetetlenek. A gyermekek iskolába járatása itt komoly probléma. Előfordul, hogy — bármenynyire is hihetetlennek tűnik - a gyermekek valahogy elérnek a házsorok mentén az iskolával szembe, de innen, már képtelenek átkelni az uralkodó széliránnyal szemben az úttesten. Az állandó viharos szelek problémája hozza magával a fásítás, ihletve a növények telepítésének nehézségeit is. Nehogy a fácskák már ifjú korukban áldozatul essenek a szeleknek, utcák sorain át, a járdák mellett fé’foevágott petróleumos hordók “dajkálják” a csemetéket, mignem a leföldelt hordók mellől is ki nem söpri őket egy-egy erőteljesebb szélroham. De uj módszereket keresnek a házépítkezéseknél is. Egyik ilyen törekvést tükrözik a betonba ágyazott fatönkökből épült lakóházak. A vonat és autóbusz állomások környékét is igyekeznek “zárt-területté” változtatni, hogy valamivel enyhítsék a veszélyes széljárások kellemetlenségeit. Nem egyszer előfordult, hogy a hidakon áthaladó kocsikat a szél egyszerűen felemelte és bedobta a hullámok közé. Régi kegyeletes szokás emlékművet állítani a hősöknek, akik az első úttörők voltak vagy áldozatai a letelepülésnek. Az első áldozatokról, a birkák és pásztoraik hősies küzdelmeiről már készült emlékmű egy dél-patagóniai városban — szimbólum az utókor számára e földterület “második” meghódításáról. De úgy látszik még nem született meg az a szobrász, akit éppen az első megtelepülök a primitiv módszerekkel védekező “nagylábuak” névtelen hősei, az indiánok ihlettek volna meg, avagy éppenséggel azok, akik még ma is — a lüktető és fejlődő nagyvárosok szélein —ugyanúgy járnak ... mezítláb, mint őseik a “patagcnok”. Szabó Miklós FARSANGOLÓK Az óhaza egyes vidékein még mindig divatban vannak a “farsangoló” dalok és táncok. A “farsangolás” a következő módon történik: Kettő vagy több “farsangoló” fiú felöltözik afféle házról házra járó régimódi vándorkoldusként. A fejére csúcsos, csupalyuk _ sapkát tesz. Az egyik lyukon tollsöprü, vagy' szalagbokréta integet. Rongyos, kifordított kabátját, vagy szűrét a derekán madzaggal köti át, hogy tánc közben le ne essen. A lábszárát rongyokkal becsavarja. Egyik kezében bunkósbotot húz maga után, bunkójával a föld felé forditva. A másik kezében magasra tartja a frissen faragott villás ágú nyársat, amelyre szalonnadarabot tűznek. Bicegve, sántikálva jönnek be, hogy' szánalmat keltsenek. Persze, mindez csrij tréfa. Minél szánalmasabbnak látszanak, annál több ajándékot remélhetnek. Keserves hangon kérdezi az egyikük: — Szabad-e köszönteni a szegény farsangolóknak, akik hosszú útról jöttek?... — Szabad! — felel mosolyogva a nézősereg, mire a “sántikáló” farsangolók ritmikusan éneklik: Hipp, hopp, farsang! Itt ölték a disznót, Nem adják a máját. Csak a szalonnáját! Kelj fel, gazda, kelj fel, Száll az Isten a házadra Sereg angyalával. Rakott asztalával. Teli poharával! A nyársam is üres. A hasam is éhes. Ki sajnálja szalonnáját. Legyen az is éhes! — És mind a négy szótagra frissen a levegőbe ugranak páros lábbal, kissé terpeszben félguggolva esnek a főidre. Folytatják a dalt, és “dobogós” táncot járnak: dobogós polkalépés jobbra (egy ütem) és balra (egy ütem), és igy tovább... A testtartás kissé guggolós, a térdek behajlitva. Néha keményen dohogva járják, jókorákat ugrálnak. Közben változtatják az irányt, fokozatosan fordulnak oldalt, majd hátat forditva járják,majd ismét arccal előre ... A szöveg érthetőségére mindig gondolnak. Ha többen vannak, akkor előadhatják úgy is, hogy kettő táncol, a többi pedig mögöttük áll és énekel. A dal végén elköszönnek: — Jó éjszakát, vig farsangot ! — és távoznak. Magyarország déli táján, Baranya megyében, Kákics faluban és környékén rrrana.pság is farsangolnak. Minden házba beköszön tenek estefelé. A háziasszonynak az ablakon át nyújtják be a nyársat, és az rátüzi a szalonnát. Találkoztunk farsangolókkal Pécs város fényes kávéházában is. Kora délután asztaltól asztalig ballagva, sorban megköszöntötték a vendégeket, halkan és kedvesen, hogy ne zavarják a szomszéd asztaloknál beszélgetőket. A népszokást kedves mosollyal szemlélhettük. Egyszerű dallamában is visszacseng valami ősi dallamfordulat, például a sor végi kvintlépés. Volly István VÁLÁS ELŐTT PRÓBAIDŐ — Kedves Magda, igazán sajnálom, de meg kell válnunk egymástól. — Igazgató kartárs, talán elégedetlen a gyorsirásom-I mai ? —- Ellenkezőleg. Nagyon. I elégedett vagyok. — Rosszul gépelek? — Művésze a gépelésnek. — Nem voltam elég tapintatos, udvarias, szorgalmas? — A legnagyobb mértékben az volt. — Nem vagyok szép? Más a zsánere? — Mindig ilyen nőről álmodtam mint maga, és mégis ... búcsúzzunk. — De miért? —Sajnos, a legfontosabbhoz nem ért. Rossz kávét főz! MARISKA NÉNI —Kedves Mariska néni! Maga a konyha teljhatalmú parancsnoka. Miért kéri a munkakönyvét? Miért akar itthagyni minket? — Mert azt tetszett mondani, hogy nekem is észt a kosztot kell ennem. GOROMBASÁG —Miért akarja otthagyni az üzemet? — Goromba a művezető. Folyton parancsolgat, utasításokat ad. — E’z a dolga. Mégiscsak ő a művezető. — Igen, de én az igazgató vagyok! Galambos Szilveszter
