Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-02-18 / 7. szám
^2.pldai MAGYAR HlRAPCfr. v Thursday^ ;geb^ 18, 1871, ■ ^ INFOLT”: MADARAK Esik a hó, s bennem furcsa hiányérzet támadt. Csak ültem otthon, maradék szabadságom gyorsan elpergő napjait mindenféle suta férfifoglalatossággal töltve, mert ez a néhány nap semmire se jó. Ahhoz rövid, hogy az ember nekibuzduljon valamilyen érdemes feladatnak, ahhoz meg hosszú, hogy tétlen bámészkodással teljen el, kifelé a hideg világba. Egy egész nap ráment, amíg eszembe ötlött, mi hiányzik? A madarak. A téli madarak, amelyek ilyenkor már körülröpködték az erkélyt, fényes gombostű szemükkel szemrehányó pillantásokat lövelve az üvegtáblákra, sürgetve a táplálékot. — Elmaradtak a kosztosok — mondtam szomorúan a feleségemnek, aki maga is példás buzgalommal vette volt ki a részét a madáretetésiből, ami voltaképpen az ember ősi és nemtelen önzésének egyik bocsánatos megnyilatkozása: néhány marék napraforgómaggal ingyen cirkuszt varázsolni a beszűkült téli látómezőbe. Olyan cirkuszt, amelyben a világ legügyesebb légtornászai lépnek fel, szerény napidij ellenében. ■ — Keresd meg őket — mondta a feleségem, mert az asszonyok az élet szomorú perceiben sokkal több gyakorlatiasságról tesznek tanúságot, mint mi férfiak. . — Keressem meg őket? — dohogtam mérgesen s az aszszonyi lelemény iránt érzett nagyrabecsülésem szempillantása alatt a jellegzetes férfiingerültségbe csapott át, mert mi sem könnyebb, mint nehéz tanácsokat osztogatni. — Hol keressem őket? A réten építkeznek, a bozót kipusztult, a madarak elköltöztek. Másnap reggel azért nem hagyott nyugodni az ötlet. Felhúztam az ormótlan gumicsizmákat és hátraballagtam a kertbe, hátha kertünk szűz haván megtalálom az ismerős nyomokat, mert hiszen a gyanakvó vadmadár a világ leggvanutlanabb lénye, mindenütt otthagyja lábának finom lenyomatait. A kert üresnek tűnt, oly szikrázóan, üresnek és nesztelennek, mint egy holdfénykép. A kert végében van egy gödör, ahová a konyhai hulladékot öntögetjük, az átmegy a hasznos korhadás folyamatán s utóbb humuszként szolgálja szerény kerti növényeink fejlődését. A gödör táján1 valami moccant, amit a goromba csizmák zajosan törték a havat. Előbb egy hamvaslila, azután egy fekete folt lebbent fel, egy balkáni gerle és egy feketerigó, akiben azonnal felismertem Sámuelt, házunk régi barátját. Bal szárnyát most is egy ujjnyival megereszkedve tartotta, mint egy sebesült katona, aki holtig viseli valamiféle nyomát keserves sérültésének. Sámuel terebélyes feketerigó család feje, akit egy Ízben — évekkel ezelőtt «— légpuskával megsebzett egy kölyök s a rigók atyja az erkélyre menekült. Napokig pihent két muskátli között s gyanakodva bár, de kegyesen elfogadta a táplálékot, amelyet tisztes és bizodalmas távolságból hajigáltunk a csőre ügyébe. Felépülése után sem szakította meg velünk a hűvösen távoli kapcsolatot, májusi hajnalokon kiült az erkély rácsára fuvolázni. Valahol a sűrűben a tojó költött, Sámuel pedig e gyöngéd zeneszóval szórakoztatta, vagy éberségre f i g y e lmeztette, efölött vitatkozzanak a madártudomány hivatott tudósai. —Sámuel a kertben van - jelentettem a feleségemnek, aki újabb tanúságot tett az asszonyi találékonyságról, s egyben arról a természetes könnyedségről, amellyel az asszonyok a legnehezebb feladatokat kiosztják. — Haza kell csalogatni — mondta a feleségem s törölgetni kezdte a port, mivel ez a tevékenység számára mindennél fontosabb. Töprengésben merül tem, hogy kidolgozzam a haditervet, amelynek segítségével Sámuelt, s feltehetően a közelben lappangó széles rokonságát vissza tudtnám csalogatni az erkélyre. Mindenesetre előkerestem és a szokott helyen felállítottam az üvegezett madáretetőt, attól a hiú reménységtől sarkallva, hogy az etető láttára felbukkannak a cinkék is, akik nagyon jól ismerték békességesebb időkben ezt a kis önkiszolgáló éttermet, azután összegyűjtöttem mindenféle ünnepi maradékot. Akadt a kamrában leveszöldség, s egynémely husdarabkákat őrző csont, egy tányér szotyola, amit a fiam hozott vidékről, abban az időben, amikor szárnyas társbérlőink még nem mondták fel a tartási szerződést. Az élelmet elszórtam a kertben, mint valami csalétket, amellyel erkélyünkre csalhatom a madarakat, majd izgatott várakozásba merültem. Még aznap feltűnt Sámuel, aki felszedegette a jobb falatokat, majd felrepült a diófára és terepszemét tartott az erkélyen. Ott akkor már elhelyeztem a kék mázás tányért, dúsan megrakva rigéeleséggel, hadd lássa hűtlen barátom, hogy nem akárkivel van dolga, nálunk a haragtartás nem divat, mi terített asztallal várjuk a hűtlen barátokat is. F eleségem, aki portörlés közben is szemmel tartotta az egész udvart, hirtelen megmerevedett s egészen halkan rám szólt: — Cinke! Cincinnati. Ohioban, amikor az egyik elhunyt mo orkerékpáros temetése volt, 6 államból több mint 200 motorbiciklis “fivér” kisérte ót ki a varoson keresztül utolsó földi útjára. A meggyfa legfelső ágán valóban feltűnt egy szürke villanás, egy kecsesen szabott kék mellényke a szürke kabát alatt, azon nyomban fejtetőre is állt, s fejjel lefelé függve kicsipett valamit egy levélrügy hónaljából, bemutatva legegyszerűbb mutatványát, mint a cirkuszi légtornászok, akik eleinte még titkolják példátlan ügyességüket, s fokról fokra vezetik csak be a nézőt az ámulat világába. Sámuel eközben felrepült az erkélyre és falatozni kezdett, felgeltve az eddig láthatatlan verebek érdeklődését, akik messze földön is azonnal hírét veszik a potyának, mint Krúdy Gyula elszegényedett nemesemberei, akik a hatodik hátáéban is megérezték a disznótor szagát. A cinke is nekibátorodott, látva a bőséges és zavartalan étkezés lehetőségét, a szőlőindára röppent, csőrét megfente az ágon, mellét kidüllesztette, mint egy kényes Ínyenc, aki éppen azt mondja — asztalkendőt kötve a nyakába — “Nos, lássuk, mi van ebédre?”. Idegen cinke volt, nem találta meg azonnal az étterem bejáratát, tétován billegett az ajtóban, mint egy kissé kapatos vendég, de aztán rájött a nyitjára, s függőlegesen berepült az üvegfalú helyiségbe, felcsipett egy magot s kirepült az indára. Az ablakpárkányon megjelentek a hamvaslila gerlék, azok egy marék ocsut kaptak a tavalyi készletből, mert ezek a szerény és illedelmes vendégek a legolcsóbb fogásokkal is beérik. Sámuel hátra repült a kertbe, és asztalhoz szólította hitvesét, aki fakószürkében érkezett, mint a sokgyermekes anyák, akiknek nem jutott uj ruhára, a kék cinke pedig egy fekete cinkével társult, mig a verebek sanda koldusképpel azt iparkodtak ellesni, hogyan lehet függőlegesen felfelé repülni, hogy bejussanak az előkelő étterembe. Vidám perlekedés zaja verte fel addig néma erkélyünket, s a feleségem tűnődve megszólalt: — Vajon tudják, hogy farsang van ? Baróti Góza Felfejlődött a magyar üveggyártás PÁRÁD — Kék- fehér kristályvilág — jégvirágok, hócsillaghullásos fák — kisérnek át a Mátra rengetegén a “fehér-kék kristályvilág gyárba”, Parádsasvárra. A kristály — az ólomkristály — erdőbe épült üzemébe. Az öreg huta E helyen 156 éve fújják, díszítik, metszik - az üveget, de a Mátra rengetege, Párád környéke már jóval régebbi idő óta szállította a palackokat, kelyheket, fiaskókat. II. Rákóczi Ferenc iparfejlesztő munkája hozta létre a parádi üveghutákat. Ha a mai parádsasvári gyár életkorát szeretnénk meghatározni, úgy mondhatjuk: több mint 260 éves. Csakhogy még a régi Parádhutáról mostani helyére költözött hutaközségnek is: Ujhuta volt a neve. A Parádsasvár elnevezést csak 1951 óta használjuk. A Mátra erdejében épített, Ybl Miklós tervezte Károlyi kastélyról, Sasvár kas télyáról nevezték el. Újjászületett az öreg huta, első üveggyárunk. A zöld parádis palackok már nem itt készülnek: csak díszműárut, ólomkristályt küld az erdő a nagyvilágnak. A nagy rekonstrukció a jövő évben fejeződik be: megmarad a kézi gyártás, csakhogy újabb, nagyobb kemencéket kap a parádi erdő, hogy az üvegfúvók, csiszolók minél tcbb árut tudjanak — exportálni. — Az uj, nagy huta felépítésével — mondja az igazgató — szinte megkétszereződik a gyártás, újabb 25 milliós termeléshez kell majd üvegfúvókat, a kristálycsiszolás művészeit nevelni. Parádi csillár A rekonstrukció alatt az összes régi épületet lebontották, a régi termékek 60-65 százalékát újra cserélték ki, s már három saját nevelésű tervezője van a gyárnak. Milyen uj parádi üveget várhatunk ? A kristályok mellett világítótesteket, csillárokat is készítenek. Az angol piacra csak fényes — vagyis a matt csiszolást elhagyva — kristályok indulnak. Amerikába pedig az úgynevezett “hámozott szárú” kelyhes poharak. Hámozott szár: nyolcszögletűre csiszolt, karcsú szár. A kanadaiaknak a gömb díszítésű kristálypoharakat készítik. TERJESSZE (.APUNKAT
