Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-02-18 / 7. szám
8. oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday, Feb. 18, 1971 KÜLFÖLDI MAGYAR ARCOK: A tudós, aki a jövőről álmodik Irta: HALÁSZ PÉTER Az elmúlt héten egy uj könyv keltett nagy feltűnést Angliában. A cime: Innovation. Ujitás. Összefoglaló képet ad arról, hogy milyen uj találmányokat várhat a zemberiség az elkövetkező harminc-ötven esztendőben. A könyv írója alapos kutatómunka elvégzése után száz olyan találmányt ismertet, amely elvben megoldottnak tekinthető s gyakorlati megvalósulása is küszöbön áll. Viszonylag egyszerű találmányoktól az olyan uj biotechnikai találmányokig terjed a skála, amelyek megvalósulása jelentősebb és alapvetőbb mértékben fogja megváltoztatni az emberi életet, mint az összes eddigi találmányok együttvéve. A száz várható találmány ismertetése után a szerző felsorolt harminchét olyan társadalmi reformot, amelyek bevezetése és megvalósulása elkerülhetetlenül szükséges lesz ahhoz, hogy az emberiség túlélje az előzőn felsorolt száz találmányt. A kérdés most mái* ugyanis mind inkább úgy fogalmazódik meg: képes lesz-e a modern társadalom arra, hogy túlélje a szédületes iramú technológiai forradalmat ? A könyv Írója: Dennis Gabor. Vagyis Dénes Gábor, magyarszármazásu, Angliában élő tudós, fizikus, mérnök, feltaláló, aki a közelmúltban vonult nyugdíjba a londoni Imperial College “alkalmazott elektronikus fizika”-tanszékéről ahol húsz esztendeig tanított. Röviddel könyve megjelenése után fölkerestem Gábor professzort az Imperial College-ban, ahol — jóllehet ma már nyugdíjas — megtartotta dolgozószobáját. Sőt, olykor előadást is tart a diákoknak. —.. . akkor, amikor kedvem van hozzá — mondja mosolyogva — mint nyugalmazott professzornak igen kedvező a helyzetem. Kötelezettségeim megszűntek, de jogaimat megtartottam. Gábor Dénesnek néhány eszendővel ezelőtt már megjelent Angliában egy roppant érdeklődést kiváltó könyve: “Inventing the future”. (A jövő feltalálása.) Abban a könyvében is a jövő lehetőségeit mérlegelte. A problémákat nem becsülte le, de szemben a legtöbb mai tudóssal, nem valamilyen világkatasztrófát jósoló, de óvatosan optimista végkövetkeztetésre jutott. Hogy miért, az majd kiviláglik ebből a beszélgetésből is. Gábor Dénes 1900-ban született Magyarországon, egyetemi tanulmányait még Budapesten kezdte meg, de aztán 1921-ben eltávozva az országból, Berlinben fejezte be. 1934-ben telepedett le Angliában. Munkáját azonban számontartják Magyarországon is: 1964 óta a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja. Gábor Dénesnek, mint feltalálónak is világjelentőságe van. Több, mint Ihusz esztendővel ezelőtt feltalálta a fotografálásnak egv uj módját, a hoográfiát, amely világsikert aratott. A világnak több, mint száz laboratóriuma foglalkozik ezzel a korszak-alkotóan uj fotó-eljárással, Magyarországon Jánosy Mihály választotta tárgyául, szerte a világban eddig kétezerötszáz dolgozat jelent meg róla és egy tucat könyv. Bonyolult ahhoz, hogy í'öviden ismertethető legyen, népszerű alkalmazásban a háromdimenziós fotografáláshoz vezet, az iparban azonkívül még tömérdek alkalmazási lehetősége van. Ennék a beszélgetésnek azonban az a mindennél izgalmasabb kérdés áll a középpontjában: hogyan alakul majd az ember jövője a káprázatosán, mármár életveszélyesen gyorsütemü technikai fejlődés korszakában. Egyáltalában; hogyan állt elő ez a. helyzet, amelyben az emberiség a szó szoros értelmében — megmaradásában, túlélésében érzi veszélyeztetve önmagát? Néhány esztendővel ezelőtt még: ünnepeltük a technika és a technológia áldásait. Mitől vált egyszerre a mai társadalom fenyegetőjévé? — A pollucióra való hirtelen rádöbbenéssel kezdődött — válaszolja Gábor professzor — egyszerre rájöttünk arra, amire már korábban is rájöhettünk volna, hogy nemcsak a világ rendelkezésre álló nversnyag-készletét fogyasztjuk életveszélyes gyorsasággal, de közben beszennyezzük köi'nyezetünket, a levegőt, a folyókat, a tengereket. Az ezzel a problémával járó súlyos veszélyt mindenki megértette. Az én véleményem szerint azonban a riadalom nagysága nincs arányban a megoldás követelményeivel. Amerikában a hivatalos szervek megrökönyödve mérlegelik, hogy a szenynyeződés csökkentése és az elviselhetőség korlátái között való tartása esztendőnként tizenöt milliárd dollárt fog felemészteni. Ez az összeg azonban csak másfél százaléka az amerikai nemzeti jövedelemnek. Szerintem azonban nem a környezet-szennyeződés az igazi veszély, hanem azok a pszichológiai problémák, amelyek tönkretehetik társadalmunkat. — Melyek ezek a pszichológiai problémák? — Az alapvető tünetek igy mutatkoznak: az emberiség eddig gyarapodni akart: gyarapodni vagyoni javakban és szaporodni utódokban. A szaporodás kérdésével nem akarok részletesen foglalkozni, hiszen egyszerű matematikai kalkuláció alapján mindenki megértheti, hogy ha az emberiség az eddigi arányokban szaporodik tovább, akkor 2050-ben már csak állóhely lesz a Földön és elkerülhetetlenül bekövetkezik az éhínség. Az emberiséget azonban ennél sokkal közelebbi veszély fenyegeti. Elsősorban négy szimptomát jelölnék meg. Az első, igen fontos körülmény az, hogy az egyetemi ifjúság minden nyugati államban — és Japán is nyugati államnak számit — forradalmi beállítottságú. Miért? Azért, mert nem tartja eléggé érdekesnek az úgynevezett “consumer society”-t, a fogyasztó társadalmat. Van egy remek magyar szó, amelynek nincs is egyenértékű angol megfelelője: a csömör. Az általános megcsömörlöttség közérzete nincs is nagyon messze — és a fiatal emberek különösképpen hajlamosak reá. A második tünet: igen sok a sztrájk a nyugati világban. De ha közelről megvizsgáljuk a kérdést, akkor legalábbis számszerűen, a sztrájkok hatása nem is olyan vészesen jelentős: Angliában például az összes sztrájkok következtében a munkaóráknak egyötöd-százaléka veszett el az elmúlt esztendőben. A súlyos veszélyt tehát nem a sztrájkok jelentik, de a munkahelytől való önkényes távolmaradás. Egyes becslések szerint ez az önkényes távolmaradás évi hat-százalékos munka veszteséget jelent. Egy országban, amely olyan kényes gazdasági helyzetben van, mint Anglia, ez a veszteség már végzetes következményekkel járhat. A munkahelytől való önkényes távolmaradás nagyon erősen érezteti hatását nemcsak Angliában, de Olaszországban, Franciaországban és most már Amerikában is. Ez az utóbbi azért oly meglepőimért a közhit úgy tartota, hogy az ilyesmi Amerikában csak pénzkérdés: ha a munkásnak magasabb bért ígérnek, tikkor többet fog dolgozni. De a mai fiatal amerikai munkás — jóllehet magasabb bért követel, annyi munkát sem akar nyújtani érte, mint azelőtt, kevesebb bérért. — Hogyan látja, professzor ur: mitől támadt ez a hirtelen mohóság a több és még több pénz, a még magasabb jövedelem iránt? — Az igazság az, hogy a mind több pénz, mind magasabb bér iránti követelések fókuszában már nem is a pénz áll. Sokkal inkább az, amit jó magyar diák-kifejezéssel igy jelöltek: a zri. A hecc. Nem is annyira a cél a fontos, mint inkább maga a harc. Mindezt eddig még kibírtuk, de hogy meddig, azt nehéz megjósolni. A szabad nyugati társadalmak a folytonos növekedés elvén alapszanak. Növekedni kell, többet gyártani, többet termelni, hogy többet lehessen fogyasztani. Mindezt lefékezni — normalizálni, észszerű keretek közé szabályozni, nagyon nehéz lesz. — Összesen négy veszélyes tünetet említett, professzor ur. Melyik a másik kettő? — A kábítószerek mértéktelen terjedése és a bűnözés hallatlan növekedése. A kábitószer-probléma Amerikában nyilvánul meg a legdrámaibban, hihetetlen emberi szenvedéseket és fölbeestilhetetlenül nagy károkat okozva. Különösképpen a heroin terjedése fenyeget végzetszerii következményekkel. Ami pedig a bűnözés növekedését illeti: Amerikában és Angliában évente körülbelül tiz százalékkal emelkedik a bűnözési statisztika. Aki tisztában van azzal, hogy a kamatos kamat milyen gyorsan sokszorozza önmagát, az kiszámíthatja, hogy ez hová vezet bennünket harminc éven belül. A probléma most már igen drámai. Az egyéni biztonság a betörés és mindenfajta erőszaktétel ellen ma már összehasonlithatatlanul kisebb, mint — mondjuk — ötven esztendővel ezelőtt volt. S a döbbenetes az, hogy mindez nem a szegénység következménye, hanem a csömöré. A fiatal nemzedékek kalandra éhesek és ezt a kalandvágyat ilyen ocsmány módon elégítik ki; bűnözéssel. S természetesen összefügg az előző tünettel, a kábítószer-terjedéssel — köztudomású, hogy milyen pokoli anyagi erőfeszítésbe kerül a kábitószer-igény kielégítése. Mindezek tehát eredetükben pszichológiai problémák. A megélhetés ma már viszonylag könnyű a nyugati államokban. Nem is kell olyan rettentően szorgalmasnak és produktívnak lenni ahhoz, hogy valaki autóhoz jusson, vagy kis családi házhoz. Az igazság az, hogy ma már nem is volna szükség arra, hogy az átlagos munkahét negyven órából álljon. A magas-fejlettségű nyugati társadalmak könnyedén funkcionálnának a hetenkénti 25 óra munka rendszeresítésével is. Voltaképpen mesterségesen tartjuk fent a heti negyven órás munkaidőt. Akár azonnal le lehetne szállítani heti 25 órára. A kérdés csak az: kibírják-e az emberek? A csömör, az unalom, az önmagukkal-kezdeninem-tudás nem hajszolná-e őket még szélsőségesebb magatartások felé? Még több lenne a csömör, a bűnözés, a kábítószer-fogyasztás. Mindezek a pszichológiai problémák azonnal megszűnnének, ha valamiféle világkrizis következtében a jólét ismét a minimumra csökkenne. Az emberek azonnal serényen dolgozni kezdenének, kigyógyulva a csömörből — boldoggá tenné őket, ha lehetőséget kapnának olyan munkaalkalomra, amely létfenntartásukat biztosítja. Évezredek óta ez volt az emberi sors és a társadalmi képlet. Ez azonban csak világkatasztrófa utján következik be. Szerencsére azonban van más megoldás is. — Miben látja a másik megoldást? — A nevelésben, a tanításban. De egy alapvetően megreformált oktatási rendszerben. A nevelés lesz a jövő legfontosabb ipara. Számszerűen máris az. Ha az ember áttekinti az egész tudásipart, ahogyan azt Amerikában nevezik, akkor ez máris a világ egyik legnagyobb iparága, de ennél sokkal nagyobb lesz. A nevelésnek pedig az lesz a lényege, hogy az emberek a társadalom részének tekintsék önmagukat és belátsák, hogy nemcsak kapniok kell a társadalomtól, de adniok is kell a társadalomnak. Az ilyen nevelésnek természetesen sokféle eleme van és talán racionálisan nem is megoldható, hiszen az ember nem racionális lény. De az első feltétel az, hogy mindenki jól megértse: mennyi szenvedésen ment át az emberiség, amig eljutott a mai bőséghez. És ezt csömörrel befejezni — borzasztó szégyen lenne. — De ami a világ egyik felében már csömört (Folytatás a 15-ik oldalon) Halász Pétéi
