Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-02-18 / 7. szám
MAGYAR HlRAtiŐ 7. oldal Thursday, Féb. 18,'1971 “Késő bánat, ebgondolat!” Irta: RUBY ERZSÉBET Rozika szolgálónk férjhezmegy egy vasúti hordáihoz, nevezett: Rucsera Pistához, aki összecipelt egy kis házat és egy hold szőlőt, Rozikának nem volt semmije, csak a szépsége és az az egy szoba bútor, amit édesapám éktől kapott nászajándékba. Az ám, fisonyért is (sifonér) kapott Rozika. Megérdemelte ! Tíz évig szolgált nálunk hűséggel, szorgalommal és bennünket gyerekeket nagyon szeretett. Különösen én voltam a kedvence, mert ha vendégeink voltak, segítettem neki a konyhán mosogatni és az edényt eltörölgetni. Rozika nem gondolta, hogy én mindezt érdekből csinálom, amikor is megengedte, hogy a nagy lábast, amelyben a csirkepaprikás főtt, kenyérrel kitunkolhassam és a jegeskávéhoz való tejszínhabból mindig adott egy púpozott evőkanállal. Remek élet volt, tagadhatatlan. Ebben az időben voltam 17 éves, amikor hallgattam az ösztöneimre és hittem az álmaimban, amelyek különös káoszban összekeveredve megzavarták gondolataimat és érzéseim zűrzavarából nem tudtam kiutat találni, mivel egy 17 éves leánynak még nincs könyörtelen önvizsgálata, amely kiutat lalál. Mai eszemmel másképp volna, de hát, “késő bánat, ebgondolat !” — Rozika leghöbb vágya volt, hogy én legyek az első koszorúslánya. Szüleim készséggel beleegyeztek, de nem én! Elkényeztetett leány voltam és ha a falakon belül “barátnőmnek” tartottam Rozika, de a falakon kívül az úgynevezett társadalomban azért mégis fizetett cselédünk volt. A “megtiszteltetést” el kellett fogadnom és Rozika boldogan újságolta, hogy az unokái ivére, egy fiatal utkaparó, Bojtár Jóska lesz a koszoruslegényem. A lakodalom reggelén beteget jelentettem, hogy fáj a torkom, nem mehetek az esküvőre, főleg nem lehetek koszorusleány. — Gargalizálj sósvizzel, — mondta édesapám, — nem szabad a felebarátunkat megbántani holmi kifogásokkal. Felhívtam telefonon Dr. Erdélyi Karcsit, aki még csak ügyvédbojtár, de a jelek szerint, szüléink már egymásnak szántak bennünket, ha eljő az ideje, nálam a kor, Karcsinál pedig az önállósítás. Elmondtam neki, hogy koszorúslánya leszek egy parasztlegénynek és jöjjön el Ö is a lakodalomba, miután a szüleit is meghívták. Karcsi megígérte és ott is volt és titkos megbeszélésünk szerint kitünően végezte a szerepét. A lakodalmi vacsora után, a tágas szoba közepén táncolt a násznép. Bojtár Jóska a “koszorúslegényem” kék ingben, ragyogóra kisubickolt csizmában ügyetlen meghajolt előttem: “Gyüjjpn a kisasszony vélem táncolni,” — mondta bizalmasan. — Mogorva arccal, kelletlenül álltam fel, de Karcsi is gyorsan felugrott a székről (megbeszélésünk szerint) és karonfogva vezetett a szoba közepére. Bojtás Jóska nem hagyta annyiba ezt a merényletet. A szép szál legény, igazi magyar férfiszépség, Karcsi evikkeres orrához közel hajolva, elfojtott haraggal sziszegte: — Hallja az Ur, a kisasszony az én koszorúslányom ! — Na és? — nézett rá fölényesen Karcsi. — Ezen a címen nem sajátíthatja ki magának Erzsiké kisasszonyt. Jóska arca vörös lett, mint a cékla és szomorúan félreállt. A következő táncnál megint próbálkozott Jóska táncba vinni, de ott termett mentő arkangyalom: Karcsi, és karját karomba fűzve vitt a táncba. Jóskának ez már sok volt. Hetyke kis bajuszát megpödörve, most már hozzám szólt: — Gyüjjön a kisasszony vélem táncolni, mert ez igy dukál, hogy a koszoruslegény a koszorús... Nem folytathatta, rászóltam: — Mit követelödzik, maga erőszakos paraszt! Van itt elég magához való lány, ugráljon azokkal! És hogy rendreutasításomnak nagyobb súlya legyen, ráhajtotta a fejemet Karcsi vállára és édes szédüléssel táncoltunk. A legény sápadt arccal, megroggyant térddel vánszorgott a búbos kemencéhez, hátát r.ekitámasztva égő szemmel figyelt bennünket. Szemeiben harag és fájdalom tüzelt. Megalázott arcán nem volt gyűlölet és bosszú, hanem az ős Tiborcok tehetetlenségének kétségbeesése. $ # * Azóta sok viz folyt le a Dunán és itt Amerikában a Hudson folyón, de minél több megpróbáltatás és küzdelem jutott osztályrészemül, annál többször eszem bejut az általam megalázott szép szál parasztlegény. Az IDŐ roppant jelentőségű meglátásokkal, kinos élményekkel rázták meg lelkünket és csodálatos megismeréseknek, megértéseknek lettünk osztályosai ... Az életűtján felszedett kevés öröm és sok fájdalom megértővé tesz mindenkit, akiben érzés van. Világnézetünk kitisztul, jóra való hajlandóságunk elmélyül és még se tudjuk megítélni, hogy mi történhet egy megbántott, megalázott ember lelkében. Még se tudjuk felmérni azt a szenvedést, amit mi okoztunk neki, csak találg-atjuk; bünbánattal szeretnénk jóvá tenni, dehát megint azt mondom: “Késő bánat, ebgondolat!” Hol vagy most Bojtár Jóska? Ez a remekbeszabott parasztlegény, ha él, túl van a hetven éven. Vagy talán az első világháborúban harcolva, valahol Volhinia mezőin alussza örök álmát? Vagy a második világháborúban egy kozák szuronya ölte meg, amikor is a kozák el akarta vinni a lovát és Ő — joggal — ellenezte a szabadrablást. Ha élsz Bojtár Jóska, elpihenvo pipázgatsz a házad küszöbén és talán visszaemlékezéseidben eszedbe jutok. Gyűlölettel? haraggal gondolsz rám? Megérdemlem. De hát nézd Jóska, magyar testvérem, ha bűnös vagyok is, a kor a hibás, amelyben éltem. Nem a szülői háznál tanultam a gyilkos osztálykülönbséget, hanem a társadalomban az egymásra való utalás elkerülhetetlenül sodort az árral . . . Pedig édesapám arra tanított bennünket és pedig Marcus Aurélius féle reális stílusban, hogy a földet túró paraszt, vagy a dúsgazdag gróf biológiai állapotának működésében egy hajszálnyi különbség sincs! Tudom, nagyon jól tudom, Bojtás Jóska magyar testvérem, hogy nincsenek olyan érzések, amelyek egyszer meg ne fakulnának bennünk. De a megalázás könyörtelenül kisért mindnyájunkat és az idő se mossa le könnyeinket. Mert az ember idővel elfáradt fizikuma és haláláig könnyen sebezhető lelke nem mindig tud kiemelkedni szubjektivitásából. Bocsáss meg nekem Jóska, azóta megtanultam: — Ne bántsd az élőt, Mert egyszer holt lesz, S magával viszi szavad, Könnyeiből égető korty lesz, Mely a szivedig leszalad.” Ruby Erzsébet KÖRBE-KÖRBE A "CSÓKBETEGSÉC RŐL Újsághír: Több, mint 500 angol fiatal kapta meg a múlt évben a “csóktetegséget”, amely elsősorban az egyetemi hallgatók körében “szedte áldozatait.” Tehát van csókbetegség is. Mi mindentől kell még óvakodnia, félnie, rettegnie a mai kor emberének . . . Ezután tehát már a csókolózástól is tartózkodjunk? Vagy talán mégsem olyan súlyt)» betegség ez— Nem súlyos és nem is uj betegség — válaszolt kérdésünkre orvos barátunk, akitől a csók betegség után érdeklődtünk. — Latin neve: mononucleosis iníectiosa, magyarul Pfeifer-féle mí; rigyláz. Öt megjelenési formáját ismerjük; okozhat anginás torokelváltozást, általános nyirokcsomó nagyobbodást, kihathat a gyomor és bélrendszerre, előidézhet agyú panaszokat, hepatitist. A betegség lappangási ideje egy hét, magas lázzal kezdődik, megnő a fehérvérsejtek száma, és ha a minőségi vérképet nézzük, akkor azt tapasztaljuk, hogy az atypusos mononuclearis sejtek erősen megszaporodnak. Viiust tételeznek lel okozójának, de ez még nem teljesen tisztázott. — Maradjunk még a vírusnál: hogyan történ hét a fertőzés ? — A fertőzés történhet szájon át is, igy a csók is terjesztheti, aminek megvan a lehetősége, ugyanis kimutatások szerint egy-egy csók alkalmával másfél gramm fehérje, tiz gramm viz és háromillió kórokozó cserél gazdát. Való igaz, hogy elsősorban a fiatalság körében fordul elő ez a betegség, de tömegesen sohasem, járványt például még nem okozott. — Milyen a betegség lefolyása, gyógyítása, előfordul-e nálunk is? — A beteg általában három hét alatt gyógyul meg és a terápia nem igényel valamilyen külön: leges gyógyszert: a lázas beteget ágyba kell fék tetni, pihenjen, szedje a lázcsillapítókat, antibiotikumokat. Tehát megtudjuk, hogy nem halálos ez a csókbetegség, reméljük tehát, hogy ennek tisztázása után sem vettük el a kedvét senkinek attól, hogy választottját, szerelmét a jövőven is ne a hagyományos módon köszöntse. Vándor Pál TASNADY VARGA ÉVA TÉLI BALLADA Magyalfa ága ujjam megszurta, vérpiros cseppek hulltak az útra. Hókeszkenőjét földnek belepte, sötét csizmáját hordta az este. Gyoksarcu legény azt mondta: — Várj még, ha sólyom volnék, csak veled szállnék. Ha solyóm volnék, röptöm takarna, ne nézz a holdra. ne nézz a napra! Sikkant az erdő, bokrait rázza, csipkefa szökken köd-nászruhám rá. Hajamra jégből koszorút fontak, jaj, mire vittem, nem lesz már holnap? Jaj mire vitte anyám leányod! Lépteim többé már sosem várod! Jaj, mire vittem, elhagyott másnap, fagy szegi immár tépett ruhámat.
