Magyar Földmivelö, 1913 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1913-03-23 / 4. szám
4 MAGYAR FÖLDMIVELŐ A »szüklátkörü* vidéki emberekre. A naiv, maradi, ideálisan együgyű emberekre. De a tiszt nem honorálja, észre sem veszi a mosolyt, hanem felkapja beszédem szálát: — Boldogságos szép idők! Mikor még én is, mi is hazamehettünk »szenteltre«. Mert hárman voltunk fiuk. És ha közülünk valamelyik elmaradt ilyenkor... annak rovása esett. Annak baja volt. Az félt a — szentelttől. Azért otthon-itthon anyánknak jóságos szemeiből forró, nagy, öreg könnycseppek hullottak. — Igazán szép, valóban boldog emlékezet, szóltam én is elfogódottan. — Anyánk nagyon büszke volt fiaira. Mint minden anya. De a pászkájára, a »szenteltjére« is. — Minden anya, minden magyar asszony büszke is lehet arra. — Szép, kedves, kegyeletes szokás is az a pászkaszentelés. Csak eszméjében kell megérteni. A mi szülőföldünkön megértik. Még a más vallásuak is megértik. És tisztelik. A pászka, a szentelt a húsvéti ünnep legkellemesebb kísérője. És az a kínálás. És ahogyan, szívesen, édesen kínálják . . . — A mi pászkánkból... — A mi szenteltünkből... — Tudom, hogy az Ilonkáé, az Emikéjé is szép, jóizü. De a mienkből is. Hát csuda-e, ha magyar asszony büszke a — pászkájára. És a magyar asz- szony pászkája hires ám! Akár a vendégszeretete. Emlékszem, oly híven emlékszem a feledhetlen jelenetekre. És itt... e percben a tisztnek férfias és tiszta tekintete szinte elborult. Pedig a búcsúzó nyárnak fénye még benne rezgett. Az érkező ősz derűje még csak kacsingatott. De a múlandóság érzete lelkét már az emlékek országában ringatta. — Emlékszem, beszélte aztán mélyen búgó gordonka hangjával, emlékszem jól s előttem van az anyám arca. Úgy mosolygott, akár a pirosra sült formás kalács... mind a kettő úgy mosolygott; mikor a templomból haza hozták patyolat fehér kendős kosárban a szenteltet. Apám vette a kezébe először. Keresztel megjelölte. És megszegte. És ketté vált a szentelt. Könnyű volt, mint a pehely, mint a pihe. És fehér, sima, mint a leesett hó. Akkor édes anyám kérdően, de önérzetes tekintettel nézett apánkra. Apánk pelig felfogta ezt a boldogságos tekintetet. Aztán körilhordozta rajtunk. Mi pedig mindnyájan, mintha egyszerre szakadna ki lelkűnkből a diadal érzete... ce mindnyájan ... olyan boldogsággal, annyi büszkeségiéi kiáltottunk fel: — A mi édes anyánk pászkája! * * * Csakiem átöltem ezt a kedves, ezt a szeretetreméltó tisztt. Akinek blúza alól ilyen szent, ilyen emelkedett, iten családias érzelmek parázsa süt felém. A cvikkeres fiatalember meg csak mosolygott. Olyan előkelőén— mosolygott — lanem, ha már igy belemelegedtem az én emlékezeim világába . . . egy intermezzót nem hallgathatok 1 — lem is szabad — szóltam elbizakodva. — 1 szentekhez, a mi édes anyánk pászkőjá- hoz azonan csak egy feltétel alatt juthattunk. Utolsó szavainak rezgése elárulta, hogy az én tisztem elérzékenyül. Szinte visszafojtja szemében a könnyeket. Küzd ellágyulásával. A katona vívja párbaját az emberrel, a fiúval. — A feltétel pedig az volt a három fiú számára, hogy a pászka idejéig, a szentelt megérkezéséig... el kellett végeznünk a húsvéti gyónásunkat. Mind a hármunknak. Ha messze, messzetávol voltunk a szülei háztól... ezt meg kellett cselekednünk. El kellett a gyónás végzéséről hoznunk a bizonyítványt. A kis gyónás cédulácskát. Oda raktuk sorba, édes anyánk elé. Anyánk pedig, nagy, boldogságos érzéssel tette keblébe. És összecsókolt mindhármunkat. A fiatal cvikkeres utitárs úgy ugrott fel, mintha tü szúrta volna meg. — És meggyóntak az urak, csakugyan ? A tiszt ur is? Kérdezte a modern ifjú, miniszterjelölt ur nem közönséges pózba vágódottan. — A tiszt is meggyónt. De meg ám! — Hahahah... Kezd most már tréfálkozni a fiatal ur... Azt a gyónócédulát könnyű volt megszerezni. Egy pár hatosért kapható. A tiszt arca egyszerre félelmetesen komollyá vált. Szemében szinte szikra gyűlt. Haptákba vágja magát és kemény, acélos hangján felel: — Fiatal ember, jegyezze meg jól. Csalni lehet. Ma talán már az uj erkölcstan szerint szabad is. De tisztességes, becsületes ember nem teszi. A fiú pedig elzüllhetik, messze elbujdosik az anyai szívtől... de édes anyját nem csalja meg. Ezt nem tudja az ur? A vonat e pillanatban megállóit. A cvikkeres fiatal ur érthetlen, racscsoló köszöntéssel — kiszállott. . . . Mikor a vonat újra zakatolni kezdett, az én kedves utitársam, a tiszt, blúza mögül kivett egy kis papiroskát. — Édes anyám, — mondja lágyan, szinte búgó fuvolaszerüen — az én édes anyám, már ott porla- dozik szülőföldem csendes temetőjében. Az ablakból a távolba mutatott . . . egy fehérlő kis városra. De én ma is, deresen, talán hamvas fővel is engedelmes fia maradtam. Elvégzem kötelességemet. Nézze uram — jól esik a bizalom — a kis cédulát. Itt van. Mélységes, siri csend volt a kupéban. Észre sem vettük, hogy vonatunk áll. És e mélységes, mégis beszédes csendben még igy szólott nekem a jó fiú: — Csak egy hiányzik. így husvétkor érzem. Nagyon érzem. Az édes anyánk pászkája. Az ő hófehér pászkája. A mi édes anyánk pászkája. * * * Ezeket a sorokat a múlt esztendőben Írtam egy újságba. Sokaknak megdobbant a szive, kibuggyant a könnye, mint nekem mondták, írták, akik olvasták e sorokat és kiknek már nem volt édes anyjuk. És visszaemlékeznek az édes anyjuk... pászkájára. Nekem még volt édes anyám. Egy öreg, galambősz özvegy-asszony anyám. Mosolygó, ifjú lelkű édes anyám. És ma, husvétkor nemcsak ő hiányzik. Édes anyám pászkája is. Az ő hófehér pászkája. A mi édes anyánk pászkája. ífelíhML
