Magyar Földmivelö, 1913 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1913-03-16 / 3. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 5 És megfordítva: adhatnak át, hagyhatnak terhet, adósságot, betegséget, tompult szellemet, hülyeséget, józanság hiányát. Haragos, szerencsétlen, rossz természetet. Adósságcsinálási hajlamot. Iszákosságot, kártyaszenvedélyt és sok-sok más betegségeket, bajokat. Egészségi hiányokat, nyomorúságokat és a többit. A közönséges életben, de a tudósok körében is úgy nevezik ezt az élettani jelenséget, hogy átöröklés. Azaz, a gyermek örökölheti a szülőknek szellemi és fizikai tulajdonságát, ügy mondjuk ezt mint közönségesen: — Apja fia. — Anyja leánya. — Az alma nem esik messze a fájától. — Nézd meg az anyját, vedd el a jányát. A magyar közmondások is tele vannak az átöröklésre — a nagy örökségre, a természetes hajlamra célzó vonatkoztatásokkal. Századok tapasztalata van letéve ezekben a mondásokban, századról- századra vándorló és fenmaradó bölcsességekkel. Hittel, tapasztalatokkal és — persze sokszor balvélekedésekkel. * Egy bizonyos, hogy az emberek mindig hittek — az átöröklésben. A legrégibb népeknél is nyomaira találunk e hitnek. Különösen az indusoknál, egészen kifejlődve, kitárulva fordul elő. De az irás is megemlékezik róla. És pedig nyomatékosan. A bibliában világosan olvashatjuk, hogy az Isten hosszú életet igér annak, aki apját, anyját tiszteli. Nemzedékről-nemzedékre áldást igér azoknak, a kik Istent szeretik, józanul élnek. És megfordítva nemzedékekre teszi pusztulását és szerencsétlenségét annak, aki az élet javaival sáfárkodni nem tud. Vagy nem akar. A bűn nemcsak az apákban és anyákban fog büntetést keresni, hanem heted, kilenced iziglen — a nemzedékekben is. Valamint ez a törvényszerűség leszen világos azoknál, akiknek élete jutalomra érdemes. Az élettapasztalatok is arra vallanak, hogy bizony nem csak azt az örökséget kapják, vagy terhet nyerik a gyermekek szüleiktől, a mikről a telekkönyvekben, vagy papiroson van szó. Hanem mást is. Egy sokkal nagyobb örökséget. A mi a lélekbe van írva. A mi a természetbe van oltva. A mi a vérbe keveredett és ment át. Amit az élettapasztalat jegyzett egyesekbe, családokba, nemzedékekbe. Nemzedékről, nemzedékre. Hát bizony ezzel a nagy örökséggel számolni kell. Tisztába kell vele lenni. És amennyire lehet, az emberi észnek, okosságnak adatott: meg kell ismerkedni vele. M—r. Csak azért. Tanító : — Milyen állat a liba ? Weiszhauz: — O libo hasznos állat. Tanító : — Miért ? Weiszhauz: — Mert ütüle kopunk o libomájt! Mivel ette ? Orvos: — Mit evett asszonyom reggelire 1 — Gulyást! Orvos : — Étvágygyal ? — Nem, — paprikával. Kérdések és feleletek. E rovatban kérdéseket vetünk fel. E kérdések vagy a mi olvasóink köréből szálltak hozzánk, vagy felszínre hozta, időnkint mindig hozza az élet, a társadalom, az események forgataga. Amenyire csak lehetséges és a mily velős-rövidséggel tudni tudjuk, világossággal, népszerűén, tehát közérthetően előadni bírjuk, felelünk is reá. Tehát amolyan társalgásnak, társalgónak tekinlsék e rovatot a mi olvasóink. A melyből hasznos és élvezetes feleletet fognak nyerni oly kérdésekre, mikre ugyan a felelet lelkűnkben él, de kifejezést, megnyilvánulást alig nyerhetnek, mert segítő felvilágosításra van szükségük, hogy ez a megnyilvánulás, biztonsága a felfogásnak megtörténhessék. Szívesen vesszük, ha olvasóink kérdésekkel, felvilágosítás, tanácskéréssel fordulnak hozzánk. Ezen kérdések legyenek ám olyanok, mikkel érdemes foglalkozni. S miknek feltevésével önmagát is megbecsüli az ember. Nem zárkózunk el a kérdések kedélyes természetétől sem. Hiszen egy kis humor, kedélyesség, tréfa, szellemesség az élet sava. Borsa, fűszere. Ha valamikor, most, a nehéz életviszonyok közt kél el és szükséges is az egymással való érintkezések közt. Mi hisszük, hogy e rovatban közölt kérdések és feleletek mig egyrészről benső kapcsolatot szereznek a mi újságunk és olvasói közt; addig másrészről hasznára, gyönyörködtető és az élet minden körülményei közt útbaigazító kincse, magtára leszen a magyar népnek. * Adjon Isten ... Jó napot adjon Isten. Isten áldja meg. Amilyen az adjon Isten, olyan legyen — a fogadjon is. Régi-régi ősköszöntési mód. így köszöntötték apáink egymást az ő idejükben, melyről ma is hiszik, hogy jobb idők voltak, mint a miénk. A mostani. Erről most ne vitatkozunk. Csak azt említjük, hogy a minden régit, kegyeletest, megszenteltet koptató, elvető uj, úgynevezett modern idő már ezt az ősi köszöntési módot is elkoptatta, meghamisította, sőt csúffá tette. A mai, fiatalabb generáció már nem igy köszön. De nem ám. Neki a köszöntésben is ó, elmaradottságra valló, ha Istent említi. Ő már csak igy köszön: — Jó napot kívánok. — Jó reggelt. — Jó estét... Sőt már a kívánok szót sem teszi oda. Mert bizony a köszönésben is merő külsőség, legtöbbször tartalom nélkül való üresség vagyon. A mi gyermekeink már csak félig-meddig érthető módon üdvöz- lik a felnőtteket. Elharapják a szót. S ha kissé el vannak kényeztetve vagy afféle úri, vagy micsoda anyag van lelkűkben, már kihívóan igy köszönnek: — Alászolgája! — Aáászó . . . — Kézi . .. (már t. i.) csókolom. De ezt csak akkor mondják ki, ha nekik tetszik az, akinek bó- kolnak. Vagy várnak tőle valamit. Tehát érdekből. Vájjon szebb, józanabb, kedvesebb és emberibh e a szabadság e korszakában, hogy minduntalan azt kiabáljuk, még a köszöntésünkben is, hogy szol-
