Magyar Földmivelö, 1912 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1912-02-25 / 8. szám

MAGYAR FÖLDMIVELO

3

■ a vasárnap, so

A virágáras leányka.

Irta: Bodnár Gáspár.

Már érzik az ébredő föld lehellete. A hegyek oldalaiból — szinte illatos pára ömlik szerte-szét a nagy természetben.

Kicsi, eltemetett magvak, hatalmas fagyökerek mozdulnak, nem bírnak magukkal. Itt ott egy-egy rügy is előbujik . . . kicsattan türelmetlen várakozásában.

Egyszerre mozdul az öreg föld. Megifjodásra készül.

A város piacának egyik sarkán már ott mosolyog kerek arcával, nefelejts kék szemeivel a kis virágus leányka ... ennivaló szép leányka...Esztike. De olyan gyönyörű falusi leányka.

Faluról érkezik ... És mikor ő megérkezik . . . naponkinkint, sokszor összefázva, kipirulva . . . mindenki tudja, hogy jő a tavasz is. Itt az első virág. A tavasznak hírnöke.

Esztikét sokan ismerik. Hangja, mint valami ezüst csengő hirdeti az ébredést.

— Hóvirágot tessék!

— Ibolyát tessék!

És az emberek mosolyogva hallgatják. És csak azért is felé igyekeznek, mellette surrannak, hogy lássák a kis falusi vadvirágot. Az erdők, mezők tündérét. A harmatos, üde — a kedvesen mosolygó falusi virágot.

És meg is szólítják. Mondják — kérdik:

— Eszem a lelkét Esztike!

— Yan-e sok szép virága?

— Maga Esztike szebb, kedvesebb, mint a virága.

így szórják felé a járó-kelők a sok városi bókot . . . hízelgő, tövises bókot.

És a leányka csak mosolyog. Csak sugárzik ártatlan szempárja. Lelkének szűzi ártatlansága.

*

Egyszer, szép fényes tavaszi napon Esztike kosarában nem maradt csak három szép virágszál. Már indulni akar a leányka, mikor előtte áll váratlanul egy aranyos galléru, magas szép fiatal ember.

Olyan szép, sugár ember, mint a cédrus. Úgy feszül rajta sujtásos dolmánya, hogy majd ki csattan belőle — a melle. Nézi a virágot. De csak pillanatra. Szeme, szemének tekintete oda tapad a leány tekintetébe, mintha tündér képet látna benne.

— Kis leányka . .. honnan veszi ezeket a szép virágokat?

— Az én falumból, válaszol a leány gyermeki közvetlenséggel.

— De ilyen jókor?

— ’des anyámtól tanultam meg, hogy kell a virágokat meglelni.

— Hát van édes anyja? Azt gondoltam kis leány, hogy nem anyától lettél .. . rózsafán teremtél ...

A leány elpirult. Homlokig elpirult. Szép kék szemeit leszögözte a kosárra és kis kezei kötényével játszadoztak.

— És mennyiért adja ezt a három virágszálat ?

— Harminc krajcár — az ára.

E pillanatban az aranysujtásos ember fényes aranyat csúsztat a leányka kezébe . . .

— Oh, én nem tudok megbirkózni ezzel a nagy arany pénzzel, mondta a leány naivsággal.

— Ez a tied, kis leány... vidd haza édes anyádnak.

Esztike felemeli rózsaarcu fejét. Mintha büszkélkednék a maga virulásának gazdaságában és ezüst csengésű hangján igy beszél:

— Nekem csak harminc krajcár jár. Én nem fogadhatok el többet. Az édes anyám se’ fogadná el.

És pillanat alatt vette kosarát. . . Mint ahogyan a tündérek szállnak repülnek a mesék országában : úgy hagyta ott a leány — az aranyos tisztet — az élet zajgó piacát.

Az aranygalléros ember ott maradt, mint egy szobor. Mozdulatlanul ... de nem érzéketlenül .,. .

*

Esztike pedig indul falujába. A szép mezei virágok hazájába. Abba az egyszerű bogárhálu kis tűzhelybe.

Ä falu nincs messze. De azért szaporább most a lépése. Pedig olyan szép verőfényes nap van. Szellő is alig hullámzik útjában. Mégis siet . . . szinte szalad. Talán belső vihar kergeti. Talán szivében most szakadt fel — a nagy leányság tudata.

... És az anya olyan jóságos szeretettel fogadja, Pedig beteg ... Lassú hervadás emészti már évek óta.

— Ugy-e, jányom, — e szavakkal fogadja az érkezőt — nem kelt el ? . ..

— Csak háromszál maradt . .. ’des.

— Mindig több és több marad ezután.

— Dehogy is ... ’des. El kelt volna ám ez is. Még ugyan el kelt volna. De nem adtam.

— Nem-e? édes jányom . . .

— Be kell édesnek vallanom, miér’ — hogy maradt vissza.

Az anya mereven, nagy hallgató hallgatással lesi, várja leánya beszédét:

— Eladhattam volna. Kosaramban nem volt már csak ez a háromszál virág. Már-már hazafelé gondoltam, mikor elébem áll egy magas, fiatal, aranyos galléru ember. Olyan szép aranysujtásos mellény volt rajta. Az oldalán fényes kard. A virágot csak úgy lenézte. De engem bizony úgy megnézett des és úgy rám nézett, mintha bizony ekszercéroz- tatni akarna. Aztán kérdezte, hogy hol lakom ? Van-e anyám ? Honnan veszem a virágokat ? Megkérdezte mennyiér’ adom ? Mikor megmondottam . . . csak hallgasd anyám . .. egy aranyat csúsztatott kezembe. És mikor én erősködtem, hogy nekem csak harminc krajcár jár . . . azt mondotta, hogy mind ... az egész arany enyém. Hozzam haza desnek.

— És elvetted? sipogott a beteg anya szinte megdermetten.

Mint mikor megnyílik a menny és a csillagok honából leszáll a tisztaság angyala, hogy égi fénynyel övezze az ártatlanságot, a tisztalelküséget, a szűziességet: olyan tulvilági fény övezte a leány homlokát. Mint mikor a liliom tisztán és folt nélkül emelkedik magasra a virágok közt: úgy egyenesedik ki Esztikének alakja, termetes gyönyörű növése.