Magyar Földmivelö, 1912 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1912-02-18 / 7. szám
4 MAGYAR FÖLDMIVELŐ zsók majdnem diadalmasan. Ezen segíthetünk. Nem is olyan lehetetlen. Apám uram is szereti. Azt mondja, hogy dolgos, munkás, erkölcsös legény az a Pista. — De szegény vagyok, nem illek én tehozád! — ’Iszen hát még ez is nagy baj’ lenne la! Hát szegény az, aki tud dolgozni ? Az én édes apámnak se’ volt, mikor édes anyámat elkendőzte, csak tiszta lelke, erős szándéka és munkakereső két keze. így mondja ezt ma is la, ’des anyám. — Csakhogy ma már ez nem elég, angyalom. De ne beszéljünk sokat. Fáj az én lelkem az ilyen beszédtől. Rég nyomja szivemet egy teher, hát hogy emeljük le most ketten azt a nagy követ? — Bár segíthetnék! — Segíthetsz, angyalom. Én elkérlek az apádtól. Osztég megesküszük a hűséget annak rendje és módja szerint. Akkoron pedig elkerekedünk nagy útra, tengeren túlra. — Csak azért, hogy lássuk ott is a holdvilágot? Meg a csillagokat? — kötekedik a leány. — De nem ám! Három esztendő nem a világ. Ott a tengeren túl megszerezzük a módit is az egymást szeretéshez . . . aztán . . . Aztán Erzsók! — Aztánból ugyan semmi sem leszen ám! Mert nekem se’ a módi, se’ Amerika nem kék ám! Ha engem hazulról úgy el nem visznek, hogy itthon maradhassak, bizony maradok ám inkább örök pártában. — Azt ugyan nem éred el, Erzsók. — Azt hiszi Pista? — Minthogy jó Isten vagyon az égben. — No, akkor maradj itthon. Mert vagy a tied leszek, vagy senkié sem. — Igazán mondod, Erzsók? — Minthogy jó Isten vagyon az égben. — Akkor, lelkem, le is maradj otthon ... Bodnár Gáspár. A Balaton — télen. A múltkori hóviharról, amely a Balaton vidékén dühöngött, ezt írja Roboz István, a balatoni kultusz egyik lelkes apostola. Viharos és rendkívüli zordságában is valami ritka látvány a partvidék! Alig látni napokig pár száz ölre, mert esik a hó, hordja a szél. A villák, a nyári örömek tanyái, magas hó alatt. A dübörgő vonat hóval borítva, nagy késéssel érkeznek. A táviró drótokon vastag hó s elvétve károg a légben egy-egy varjú, melyet sodor a vihar a szálló hópelyhek között. A buzsák- fonyód-tót-szentpáli berkekből éhes rókák vadásszák be éjjel a községek telkeit, pusztul a baromfi. Kocsit, sőt embert is alig látni hóhányókon kívül; mindenki meghúzza magát otthon. Csak a halászembert űzi szenvedelme, kenyérkeresete be a Szibériába, a jégházakba, hogy kisértsék a jó Istent! Az ég és jég között havat hordó zivatar; a jég alatt 6—10 méter mély viz. Csak egy rianás s az egész bokor halásznak vége!... A bütykösökből a pálinka járja, vagy a bor s a nagy hidegben egész nap huzni a hálót a jég alatt; jéglyukakat ásni, valami kimondhatatlanul fárasztó munka! Midőn este felé kijönnek a jégről a nagy ködmenben, derékban átkötött szűrrel, vastag nyakkendővel, fülig lehúzott berbécs sapkában, szilva-kék arccal, melyet a nagy hideg, vihar égés nap megviselt, olyanok, mint Grönlandban az eszkimók! S mindez miért? Pár koronáért és néhány gardáért és keszegéért, a mit vacsorára kapnak, mert a patyolatfehér süllőt és fogast pakolják és viszik az uradalmakba; külföldre — Bécsbe, Berlinbe és Párisba, mert a balatoni fogas már az egész világot meghódította, mint egykor Napoleon! Mert hát magyar fogasnak muszáj lenni, ha másképp nem, — orosz fogas képében. Midőn aztán napok múlva kisüt a nap, átfény- lenek a zalai hegyek heves tetői, a partmenti fűzés jegenyefákra fagyott havon és jégen megtörik a napsugár. Csodás fénypompában és ezerféle színben égnek, mintha ide hordták volna össze e csodás helyekre a világ minden gyémántját, ékszerét. Elragadó kép. Beszámoló az ország állapotáról. A közutak, vasút és a posta. I. Az országok boldogulását szembeötlően mutatja, jók-e az országutak, hogy szaporodnak-e a vasutak és mekkora a forgalom? Manapság a magyar birodalom közutainak összes hossza 74 ezer kilométer. Ebből teljesen kiépített állami ut 11 ezer kilométer. A megyei utak hossza pedig 37 ezer kilométer. Ezeket az útadóból tartják fönn a törvényhatóságok, amire 1910-ben 22 milliót, az állami utak fenntartására pedig 11 és fél millió horonát költöttek. Vasutaink összes hosszú 75 ezer kilométer. Legsűrűbb a vasúti hálózat a Duna-Tisza közén és túl a Dunán. A vasúti vonalaink hosszával az európai államok között a hatodik helyre' jutottunk. Minden ezer lakosra egy kilométernyi, tehát minden egyes emberre egy méternyi vasút jut. Az összes vasúti járóművek száma 110 ezer, tehát egy kilométernyi vasútra 5 vasúti kocsi esett. Az összes vagonoknak kilenc tizedrésze teherkocsi, ami azonban bő termés idején még mindig alig elég arra, kogy a piacra vigye a gabonát, kukoricát, burgonyát. Pedig az hatalmas tömege a kocsiknak. Ha tréfálkozni akarnánk és azt mondanók, hogy kapcsoljuk egyetlen vonattá ezt a sok kocsit, akkor a Duna folyása mentén Pozsonytól Orsováig érne ez az óriási tehervonat. Még tartalék is maradna egy sereg. Ha pedig a 8600 személyszállító kocsit akarnék egyetlen vonattá összekötni, akkor az első kocsi utasai már a Balatonban gyönyörködnének, amikor az utosónak az utasai még a budapesti pályaházban intenének búcsút az itthonmaradóknak. Ezzel a vasúti fölszereléssel 1910-ben 2 millió és 600 ezer vonatot indítottak és 140 millió utast szállítottak. Érdekes adat, hogy minden századik utas utazott az I. osztályban, száz közül tizenöt, azaz 15 százalék a II-ikon, a többi a III-ik osztályon. — A harmadosztályú utasok száma évről- évre emelkedik. A vasutak bevétele 474 millió korona, kiadása pedig 300 millió korona volt, tehát az államnak a vasúti forgalom 174 millió korona nyereséget hozott.
