Magyar Földmivelö, 1912 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1912-02-04 / 5. szám
2 MAGYAR FÖLDMIVELÖ Az ügyes és a balkezü asszony. Az egyik áldás, a másik átok. És nincsen olyan kis falu, ahol ne akadnánk mind a kettőre. Nézzük csak milyen az egyik, milyen a másik. Mondjuk, hogy Péter és Pál egymás mellett laknak. Mind a kettő házas ember, egyazon ősszel, ujborou volt a lakodalmuk. A faluban is úgy emlékszik mindenki, hogy egy gazdához járnak napszámba és Péternek annyi a keresete, mint Pálnak. És Péter felesége éppen úgy nem hozott egy garast se a házhoz, mint Pálé. És mégis mit tapasztalunk? Már a porta külső képe elárulja, melyik asszonynak milyen a virtusa. Szép tisztán van felmázolva a ház eleje, tiszta az udvar, melyen a gazdasági melléképületek is vannak: istálló, ól, a szemétnek külön hely, galambdúc, egy kis méhes. A tőszomszéd portáján egészen mást látunk. Piszkos, megviselt a ház fala, az udvart dudva, paraj veri fel. Pusztulás mindenféle. A talicskát eső veri. Ha az ember belép a házba, valami dohos szag üti meg az orrát. Piszok, rendetlenség konyhában, szobában. Pedig a gazdaasszony ebben a kellemetlen rendetlenségben úgy látszik, mintha dolgozna. Persze fésületlen és szinte ragad a piszoktól maga is. Ilyen a balkezü asszony. Ellenben a tőszomszéd asszonya amellett, hogy mindent rendben tart, oly ügyesen osztja be az idejét, hogy mindenre ráér. És elsősorban arra, hogy ruházata tiszta legyen, maga is kifogástalanul, habár egyszerűen legyen felöltözve. Ez az ügyes gazdaasszony is elmegy látogatóba a szomszédjához, de csak a maga idején, mig a balkezü asszony odahaza hagy csapot, papot és elszomszédol néha félnapot is, aztán az elvesztegetett idő láttán ijedten csapja össze a kezét, hogy pedig mennyi minden dolga volna odahaza. És az eféle csekélységeken fordul a két család boldogulása. Péterék lendülnek, gyarapodnak, Pálék pusztulnak, adósságba keverednek, zúgolódnak a sors ellen és váltig mondogatják: — Könnyű Péteréknek. Azoknak szerencséjük van mindenben, amihez hozzáfognak, nem döglik el a tojótyúk, disznójuk, mint nekünk. Pedig az egész azon múlik, hogy Péterné tud a jószággal bánni, tisztán tartja, Pálné ellenben semmire sem ér rá, csak tehetetlenül sopánkodik, mikor a piszkos ólban hull a jószág. Régi bölcs, igazmondás az, hogy kiki a maga szerencséjének kovácsa. ___________. ____________Xp. A kígyók és vadállatok pusztítása. Ismert dolog, hogy a meleg éghajlat alatt mennyi ember pusztul el kigyómarás vagy vadállat támadása miatt. Ám mégis meglepetést kelt az indiai kormányzó most nyilvánosságra hozott kimutatása, a mely szerint 1910-ben Indiában kigyőmarásban 22.500 ember halt meg, tehát háromezerrel több, mint az előző évben. Tigrisek áldozatául 850 ember esett, a leopárdok 350 embert öltek meg, a farkasok 320-at, a medvék 110-et. Megöltek még 93.000 szelid állatot. Ennek ellensúlyozására 1910-ben kipusztitottak 91.000 kígyót, 5000 leopárdot, 3109 farkast, 2300 j 1 is: ói 11 í IS VASÁRNAP. II ESS HZS EH Menyemasszony . . . Egyik magas állásban levő barátom beszélte el nekem ezt a kicsi, de annál meghatóbb történetet. És az ő engedelmével irom le. Egyszerűen, keresetlenül, úgy — amint az az ő életében megtörtént. * — Édes apám — igy kezdette elbeszélését az én barátom — igen gazdag, értelmes és a maga módja szerint eléggé művelt paraszt gazda volt. Talán kifizetethette volna készpénzben a főispánnak is, meg a képviselőnek is az adósságát. Földjeit, nagy terjedelmű tagját meg olyan kitünően művelte, hogy a földmivelési kormány is mintagazdaságnak tekintette. Három leánya volt. Egy fia. A legkisebb gyermek. Én valék. Fiúcska számba mentem, mikor édes anyánk elhalt. A közeli városba vitt apám az iskolába. Urnák szánt. Taníttatni kívánt. És én tanultam, igyekeztem is. Apám vagyo- nossága, jó módja, elbizakodottá nem tett. És éreztem is, hogy a magam erejére kell támaszkodnom. Mert apám gyöngédsége változott. De tudja az Isten, ez a szeretet mindig gyöngült — legalább úgy tetszett nekem — hogy oly sokáig távol kellett lennem a szülei háztól. Később jöttem reá, hogy a leányok, a kik már férjhez mentek — folyvást késztették ellenem Hogy hát: — Sokba kerül az fiú. — Tönkre megyünk! — Jókor kikapja a részét! — Minek is kellett azt urnák nevelni? És igy tovább . . . Mikor aztán az egyetemre kerültem, ez a késztetés még élénkebbé, még gyakoribbá és mesterségesebbé vált. De apám állotta. Vissza nem éltem szereteté- vel, áldozatkészségével. A mi kellett — szó nélkül teljesítette. A leányokat meg azzal csendesítette, hogy ha majd ur lesz — majd kap ám gazdag leányt. A ki visszahozza ... a költségeket. * Pályát végeztem. Szép, de nem éppen túlságosan jövedelmező állásba jutottam, úgy hogy mindjárt a nősülésre is gondolhattam. Nem kellett valami szorgosan körülnéznem a nagy világban. Már egyetemi polgár koromban megszerettem — az én kedves feleségemet. Egy derék, művelt és becsületes polgár' családnak — tüneményesen szép leányát. Ám a család szegény volt. Szegény a leány is. Hozományról szó sem lehetett. De kellelt-e nekem nagyobb, gazdagabb hozomány, mint jegyesem tiszta, szeplőtlen szűz szerelme. Gazdag egyénisége, egyáltalán nem túltengő műveltsége. Apámék már hallottak a mi szerelmünkről. A.
