Magyar Földmivelö, 1912 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1912-02-04 / 5. szám

MAGYAR FÖLDMIYELŐ

3

lányok is. De nem szóltak róla. Hallgattak. Azt gondolták — amolyan legénykori bolondság. Majd elmúlik. Vöm uramék azonban már kezdették az öreget — megdolgozni.

Mikor apámnak férfias nyíltsággal és fiúi bizalommal megmondottam szándékomat és kijelentettem, hogy a jövő héten jegyet váltok az én leendő feleségemmel: meghőkölt az öreg. És csak annyit mondott:

— Nem nekem választottál. Magadnak. Te lássad.

Azonnal tisztában voltam a dolgokkal. De még

nem is bántott. Tszen gondoltam, mit forgat a család fejében ... az én nősülésemet illetőleg.

Az én kis jegyesem meg úgy csüggesztette le szép fejét, mint a szomorú fűz. Elborult a lelke. És nem tagadta, hogy fél az áldozattól, melyet érte hozok. Fájna neki és boldogtalan lenne, ha családommal ellentétbe jönnék.

Nem kell mondanom, mindent megtettem, hogy a leányt megnyugtassam. A mi sikerült is. Az egymást igazán szeretőket nem is választhatja el valami könnyen a szegénység, az anyagiakról val 3 lemondás gondolata.

♦

Megesküdtünk. A család távol maradt. Apám még nem is irt. A mi végtelen fájdalmasan esett az én szép, gyönyörű kis feleségemnek. A kit megbámult az egész város, mikor haza vittem. És szemembe mondották irigykedve az asszonyok, hogy legszebb asszonya ... a városnak.

Rövid idő múltával meglátogattuk az öreget.

Betegeskedett. Ott ült elaszva, elgyengülve a nagy karos székében.

Hidegen fogadott.

A feleségem megcsókolta ráncos barna kezeit. De ő csak annyit mondott ... és meglehetős gúnyosan. Az ő ajkán ülő gunynyal:

— Alászolgája . . .

Kinos csendet fakasztott ez a köszönés abban a szobában, a hol az én bölcsőm ringott.

Olyan érzéseket váltott ki lelkemben ez a fogadtatás, hogy csaknem kitörtem.

De az én feleségem rám tekintett. Szemének jóságos fegyelmezése, kérése, esedezése — visszafojtotta a kitörő szavakat.

— Édes apám látom ebédre készül. Nem zavarjuk.

Kocsiba ültünk és — távoztunk.

Szótlanok voltunk egész utón, mintha temetésről jöttünk volna.

Hanem aztán otthon.

Az a sebzett, kedves galamb először búgott. Aztán keserves zokogásban tört ki.

— Látod, mit tettél, mikor elvettél. Mily áldozatot hoztál értem. Ki tudja, mit, mennyit kell még hoznod ?

Csak annyit mondok, hogy feleségemet teljesen megnyugtattam. Hogy feleségem a haragnak, a gyü- lölségnek egyetlen szikráját nem engedte szivébe juthatni.

Sőt sokszor, naponként mondogatta. Kérlelt, esedezett!

— Eredj, látogasd meg apát. Kötelességed. Hálátlan gyermek leszesz, ha meg nem látogatod.

— Majd hivat ő engem. Tégedet is. Meglátod. Ismerem én apát. Azt is tudom, hogy honnan fuj — a szél.

Az öreg leesett lábáról. De azelőtt más kép is leverték őt gyenge lábairól,

— Kódust hozott a családunkba, szólt egyik vő.

— Jó lesz az örökség pucra, divatra, izgatta az öreget a másik.

— Miféle örökség, pattantak fel húgaim. Itt a számadás . . . iskoláztatása : egy egész örökség. Mi még semmit sem kaptunk.

És rávették az öreget olyan végrendelet hagyására, amelyben örökségkép hagyta nekem — a hivatalomat, melyet ő adott, szerzett . . . számomra.

Mikor a végrendeletet apám is aláírta, a közjegyző meghitelesitette, apám minden nap gyengébben és gyengébben érezte magát.

De csodálatoskép egészen magára hagyták. Ott feküdt a szegény öreg árván . . . öreg cselédünk tehetetlen ápolására maradva.

— Most már menjünk, szóltam az én kis feleségemnek.

És mentünk . . .

És apánk kimondhatatlan szeretettel fogadott.

Feleségem ápolása egészen könnyebbé tette, ügy megszerette ezt a szép, ezt a kedves asszonyt, hogy ajkán boldogságosan ejtette sokszor . . . majd minden órában:

— Itt van az én szegény, szép és hű menyem- asszony ... A kis marlir.

És mikor magunkra maradtunk igy szólt az atyus:

— Térdeljetek le . . . Megáldalak benneteket. .

Mi gyermekekként térdeltünk ágya elé. Kinyújtotta reszkető, elaszott kezeit és megáldott minket. Ömlő könyek közt áldott.

És láttam szemében a lobogó lángot, a feléborult apai szeretetnek forró tüzét ... az egyetlen fiú iránt való leküzdhetetlen ragaszkodást . . . alvó életének folytatásában való nagy, határtalan büszkeséget . . .

— Gyere ide, szép és hű menyemasszony . . . ide közel. Egészen közel az én szivemhez.

Az asszony szemei megteltek könnyel. Ott nyugodott az ő gyönyörűséges feje apám keblén. A tél és ragyogó tavasz ölelkezett . . . össze.

— ígérd meg nekem, szegény, szép és jó menyemasszony, hogy fiamhoz mindig hű leszesz . . .

— Apám, édes jó apám — szólott az asszony — mi tisztán, igazán szeretjük egymást. A sírig . . .

A sírig . . .

— A sírig . . . kongott az öreg hangja, mint a halál-harang. A sírig, mint én szerettem a ti anyátokat.

— Aztán felém fordult. Nyisd ki olt azt a szekrényt. Suttogta. Ott van a pénzem. Összes pénzem, a mit neked gyűjtöttem. Az a tied. A tied is, szegény, szép, és hű menyemasszonyé is. És mosolyogva nézett szép menyére az öreg. Teljes ép észszel és szabadakarattal adom. Isten a tanúm . . .

— Apám — szólottám — az Isten áldja meg. Mi megbecsüljük ... mi a nevedet, emlékedet fen- tartjuk — még unokáidban is . . .