Magyar Földmivelö, 1912 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1912-05-26 / 21. szám
A Vigasztaló Szent Lélek Isten kegyelmére vagyon szüksége a magyar népnek, a magyar gazdáknak. Ragyogó, virágszemü májusnak napjai, mosolyának, derűjének, melegénél, ölelései közt istenítélet, zugó orkánok, pusztitó jéggolyók tették tönkre az ország sok helyén a reményt hordozó vetéseket. Sőt vannak megyék, a hol falvak, községek pusztultak és dőltek csaknem romokba. Emberi életet is szedett — a kegyetlen ciklon-vihar. így egyes vidékeken, sok-sok községben szomorúság borult a lelkekre. Virágfakasztó pünkösd rózsáira a csapással sújtottak könyei ömlenek . .. És valóban érző ember szive még ha távol van is a pusztulás megrázó képeitől, még ha érintetlenül maradt is a veszedelem okozta sebektől: lehetetlen, hogy bele ne vegyítse a maga részvétes megindulását a közfájdalomba, a közcsapásba. S ha módja és alkalma vagyon tettel is segítségére ne siessen az Ínségbe jutott honfitársaknak. Iszen a magyarnak ősi vonása, öröksége, hogy nem a nagy örömökben a legösszetar- tóbb. A magyar nemzetet, ezt a nagy és sok vihart keresztül-kasul élt maroknyi népet a csapások, a közfájdalmak, a nagy megrázkódtatások tartották össze ... A magyar nép sem örömében, sem vérző fájdalmában nem tagadta meg a Gondviselő Istent sohasem. Sőt belevéste, az időnek, ennek a vén Kőfaragó Mesternek vésőjével véste bele közmondásába a hitnek igazságát. Hogy a hol legnagyobb a veszély, ott legközelebb van az Isteni segély... , Ez a nemzet soha se’ dobta el magától a Gondviselést. Mert tudta, érezte, hogy az Isten keze olyan, mint a szülő keze. Az Isten szeme olyan, mint az édes anya szeme. Szive is azé. Egyik kezével ver. A másikkal áld és felemel. Egyik szemével haragszik. A másikkal biztat. És reánk veti mosolyát. A szivének felével korhol, büntet... A másik felével velünk érez, minket sajnál és kebléhez emel. Ez a nép sírva is felemelte mindig tekintetét a Vigasztaló Szendétekhez . . . Mert hitte, hogy a Vigasztaló Isten nagyságában van csak az erő. Tüzet, vihart, szélzugást küld a földre. Küldi, hogy a világ, az emberek lelke megtisztuljon. A fájdalom, csapás megértésére megnyíljon. És e megtisztulásban megerősödjék. Bizalmasabb, életküzdelmeiben acélosabb legyen. Azért emelkedik millió lélek feléd, Vigasztaló Szentlélek piros pünkösdnek szent ünnepén is! Mester. A meddig a takaró ér... A kereskedő világnak és bankoknak újságjai mellüket verve ismerik be, hogy bizony a kisbankok válságát, napról- napra való összeomlását az a régi-régi igazság elfe- ledése okozta, hogy »csak addig nyújtózkodjál mig a takaród ér« De hát a bankoknak, nem csak a vidékieknek, (egyik sem jobb a Deákné vásznánál) evés közben jött meg — az étvágyuk. Nem csak étvágyuk, de — bélpoklosságuk is. Fel akartak falni mindent és mindenkit. Nem csak irigykedtek például a falusi hitelszövetkezetekre, nem csak agyon akarták ütni bunkóval és ököllel, hanem kisajátították eszméjüket, egyesülési címüket is. ők is szövetkezeteknek alakultak, a picula-bank csufolkodó nevet (mellyel ők gúnyolták annak előtte a hitelszövetkezeteket) vették fel, hogy annál népszerűbbek lehessenek.
