Magyar Földmivelö, 1912 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1912-04-28 / 17. szám

8 MAGYAR FÖLDMIVELŐ ■ B OLVASÓ KÖR. H B BBS BS Asszony, a kinek párja nincs . . . Eredeti népregény. — Irta : Bodnár Gáspár. — (9) IX. Este volt. A jószág már elpihent. A kis gazda­sági udvarra, a Kökényék udvarára csend ült. Tini asszony feltálalta a szerény vacsorát. És igyekezett, hogy bémehessen a családja körébe. A kis Pöszi apját szorongatta folytonos csattogásával. Majd a szakállát cibálta, majd a haját tépte. És nagyokat nevetett. Mint a kis kanári madár, mikor trillázó kedvében van. Az asszony már be is jön. A gazda meg nyom­ban feláll. És veszi subáját, hogy indul hazulról. — Már megint elmégy, szól az asszony szemre­hányóan. — Most már talán utolsó, mikor el kell men­nem. Nagy nyomatékkai mondotta ezeket a szava­kat : el kell mennem. — Pedig én úgy szerettem volna, ha ma nem mégy sehova. Itthon maradsz velünk. A kis Pőszi- vel, Ládd-e, hogy nyújtja feléd a kezeit. Ne menj ma sehova. Elborult az ég. Sötét a falu, mikor jösz, hogy jösz haza. — Mondom, hogy el kell mennem, truccolt vissza a gazda ingerülten. Aztán meg se csókolta a feleségét. Se a kis Pöszit. Indulóban volt. — Maradj itthon, édes jó uram, ne menj ma. Annyi mondani valóm van. Úgy tele van a lelkem. Hadd könnyítsék raja. Tudod, hogy ... — Mennem kell... Mondotta a gazda és elrohant... . .. Tini asszony úgy utána nézett, mint a búcsúzó, a kinek lelkében sejtelmek élnek. Egy pillanat alatt összeütközött lelkében minden hullám, a mi csak eddig külön-külön zaklatta. Eszébe szö­kött a hir, az ember nyugtalansága. Álmatlan éjsza­kái. Kérdései, hogy nem kereste-e valaki? Nem jött-e levele? Minden — de minden ... És ezen zajlások közt, mint valami hullám- torony szökött fel lelkében ... a gondolat: — Samu bácsi megint elhozta a kulcsokat. Elutazott". .. Istenem, itt vannak-e a kulcsok. És rohant a szekrényhez. Csak a kulcsok egyik példányát találta ott. A másik a férjénél van. ő vitte el. Éjszakára. Olyan rejtelmes hangulatban. Olyan borzasztó lelki álla­potban ... ... Az az ember, az a férj úgy ment. . . ment a nyílt utca során sebesen, mint a rossz szellem. Sötéten szárnyalt, mint az éjszaka. És ment.. . ment ... a szövetkezetbe. Ott magára zárta az ajtókat. Oda lépett aztán a vas szekrény elé. Visszatántorodott! — Ki az? Mi az, a mi vissza huzz? No láttak ilyet! Hát férfi a férfi. Vagy hitvány báb? Hát nincs neki vagyona? Nem pótolhatja-e? Hát hol van az megírva, hogy ő mindig csak veszítsen . ..? — Visszenyered! Mindent visszanyersz. Jóvá teszesz mindent. Te balga! Hát itt vigyorog a sze­rencséd ... És te nem látod. Nem hallod. Már a kezében a kulcs. Már kinyújtja karjait... már kivesz egy nagy csomó bankót. Ebben a szempillantásban nyílik az ajtó. Egy sötét alak lép be. Beburkolva. Úgy szólván bepa­kolva. És ez a sötét alak, mintha tulvilági szellem lenne, megszólal. — Édes fiam! Kedves uram, mit teszesz! A gazda összerázkódik. Felugrik, mint a ki mellett villám esik. Néz ... néz bambán, mámorosán, fél öntudatlanul. — Mondottam, hogy nem szólok, nem teszek semmit, mig baj nincs. Most már baj van. Nagy, nagyon nagy baj van. Hát idáig jutottál édes fiam, szerencsétlen uram. Hát feltámadt megint benned a régi rossz szellem. Az ördög bibliájának szelleme... Csak most eszmél a szerencsétlen ember, hogy a felesége áll előtte. Mintha a földből ugrott volna ki. Mintha láthatatlanul szellemként röpült volna ide. Páratlan asszony, szól remegve. Ki küldött ? Az Isten ? Vagy a szived hozott ide. Mentő an­gyalom ! — A jó Isten — egyenesedett ki az asszony, mint a hős. Ő küldött ide. A szivemen keresztül adta a gondolatot. A kis Pöszi sírása ébresztett fel. Mert mikor távoztál felsírt a lelkem gyerekem, mintha téged siratna, a ki el akar veszni, pusztulni. A magam és családom becsülete hozott ide . .. — Ne többet édes jó Tinim! Mindenem . . , e földön. Ne szólj többet. Az agyamat rázod össze. A szivemet hasítod meg. Végem van! — Nincs, nincs, súgta az asszony. Csak csen­desen. Csendesen ... nesztelenül... hogy a jó Istenen kívül senki, de senki ne tudjon erről. — Csendesen . . . csendesen — zokogta a férj. Csendesen ... De lehet-e itt csendességről szó ? ’Iszen virradóra már vége . .. vége. Mindennek vége . . . Mondotta a szerencsétlen férj és megcsuklik a hangja. Ott állott, mint az az oszlop, mely ledülni készül. A melyen még talán "csak egy száll, egy utolsó száll tart — egyideig. Hogy aztán annál nagyobbat — zuhanjon. Tini asszony most kezén fogta férje urát. És súgta: — Utánam ., . csendesen. — Csendesen . . . csendesen — ismételte a gazda — mint az alvó, mint az álmodó. És ment az asszony után öntudatlanul, elaléltan ... Csende­sen .. . nesztelenül. Nem erre a vidékre való. A multi holdvilágos estén két részeg ember dülöngélt az utcán Egyszer az egyik megszólalt: — Ácsi pajtás: ne menj tovább! A másik megállt szépen, nem ment tovább. — Mi az te ? Miért álljak meg ? — Nézdd csak, öreg, nap süt-e ott az égen, vagy a hold ? — szólott az első. — Hát mi süt? Mondd meg te ha tudod mert én nem tudom, felelte a másik. Abban a pillanatban egy harmadik részeg botorkált el mellettük. Megállították s megkérdezték: — Mondja csak, a nap süt-e ott az égen vagy a hold ? — Nem tudom biz én. Nem erre a vidékre való va­gyok — mondotta amaz s tovább' ment. __________________ MDB VAI JÁNOS KÖNYVNYOMDÁJA, SZATÍRÁKON.

Next

/
Oldalképek
Tartalom