Magyar Földmivelö, 1912 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1912-04-14 / 15. szám
MAGYAR FÖLDMIVELÖ 3 Vallomás az akasztófa alatt. Franciaországban kivégeztek a napokban egy katonát. Bátran haladt a börtönőrök között a vesztőhelyre, de mielőtt fejét lehajtotta volna a bárd alá, beszédet intézett a tömeges hallgatókhoz. — »Az iskolában arra tanítottak bennünket — mondta — hogy a szülőknek gyermekeik fölötti hatalma igen korlátolt; a törvény értelmében nincs nekik joguk a fenyítésre. Azt is hallottuk, hogy a szülők kárára elkövetett lopás nem lopás; a törvény nem büntethet érte. Hajlottam a bűnre s amikor megtudtam, hogy minden ember egyenlő s nem szabadna gazdagoknak lenni, nagy izgatottság fogott el. Ezekbe a gondolatokba vetett hitem vitt először bűnre. Javítóintézetbe kerültem, ahol a szenvedés hosszú éveit éltem át. Az intézet igazgatója ahelyett, hogy visszavezetni igyekezett volna bennünket az igaz ösvényre, megvetéssel bánt velünk s a legkisebb hibáért éheztetéssel, vagy elzárással büntetett. Apánknak kellett volna lennie, de ehelyett csak egy válassza volt: Vagy megszoksz, vagy megszakadsz ! Betegen hagytam el az intézetet s hosszú évek során át csak gyűlöletet éreztem a társadalom iránt, amely bajaimnak oka volt. Foglalkozás nélkül, boldogtalanul és pusztán ösztöneimre hagyatva olyan érzések közt éltem, mint sokan mások. De bűnöm, amely elkülönített a társadalomtól, áldásommá vált, mert a börtönben, ahol ezeket a sorokat irom, találkoztam egy pappal, aki megtanított arra, mi az igazi élet. Bevallom, hogy ezt sohasem tudtam. Milyen kár, hogy ezek a jó tanácsok későn érkeztek.» Ez jellemzi annak a tanításnak átkát, amelyet Franciaországban meghonosítottak és amelyet vannak, kik nálunk is uralomra juttatni szeretnének. A mozi. Betörő-banda — gyermekekből. A moziról, vagy a mint népünk nevezi, mozgó színházról éppen a minap mondottuk el mondanivalóinkat. Hogy a mozi jól kezdette... rosszul folytatja... most aztán már nem csak a külföldön, de nálunk is szedi és csinálja áldozatait. A fővárosban egy betörő-banda alakult — gyermekekből. Raboltak szerteszét és a betörések alkalmatosságával szerzett pénzen és elzálogosított lopott ékszerek árán dőzsöltek és osztozkodtak. — A rendőrség végre rajtuk ütött. Összefogdosta a romlott gyermekeket. És a betörők vezére elmondotta a rendőrségen, hogy őt a betörésre a mozi rablóhistóriái vezették és adták az ötletet. A rabló-világ képei vezették a másikat is a rablásra. Vágya támadt, hogy ő is rablóvezér lesz. Hát ő nem tehet róla, a mozi — az a mozi oka mindennek . . . Lólek-jelenlót. Rablók törtek egy este jegyző ur házába: — Pénzt ide, vagy meghalsz — igy köszöntötték a a jegyzőt, ki mint jó falusi gazda a kanapén pipázgatott. — No hiszen kentek is ostoba emberek — mondotta kedélyesen a jegyző, hiszen ha pénzem volna, nem ülnék ilyen nyugodtan. A rablók összenéztek, és kikullogtak. ■ H VASÁRNAP, a B A tulipán regéje.- SZEMAN ISTVÁN után. Minap olvastam egy kedves regét a tulipánról, ami sokáig elfeledett, gyönyörű virágunkról. Hosszú időn át csak a falusi kis kertek sövényei tövében, meg a virágyak szélén nyert menedéket. A rege oly bus, mint a milyen busán hajtogatja könnyekkel telt kelyhét — a harmatos tulipán. A rege eképen szól: Valami régen ennek a virágnak aranyos kely- hében volt elrejtve az ember boldogsága. A kehely senkinek sem nyílt meg, pedig sokan hajhászták a boldogságot ép úgy, mint most is. Öreg, ifjú, egészséges, beteg eltörődött lázasan sietett a csodavirág felé... Szép szó, áikozódás, gyöngéd simogatás és erőszak mindhiába volt, — nem nyílt meg a kehely. Megfordultak ott a királyok és koldusok, csillogó ruháju nők s kérges tenyerű munkások, — s nem nyílt meg a kehely. Tömeg tömeget ért a kertben, do hiába, mert a boldogság titka rejtve maradt. Egyszer aztán a kert felé tévedt egy szegény asszony. Halványan, kimerültén vánszorgott, maga után huzva kicsi fiát. 0 is észrevette az aranyos bimbót, amelyről oly sokat hallott... Tudta, hogy neki sem nyitja meg kelyhét az a csodálatos virág, de legalább meg akarta nézni a azt a bimbót, amelyben a boldogság van zárva, az a boldogság, amelyet hiába kergetett egész életében, de amelynek még csak árnyékát sem látta... Szomorúan felsóhajtott... s epedve vágyott a boldogságra... Lassú lépésben közeledett a virághoz, szive közben nagyot-nagyot dobbant... A kis fiú meglátta az aranyszínű bimbót, — egy pillanat s fürge ugrással mellette terem... Vidám nevetése betölti a kertet, apró kezeivel hadonászik örömében. S csodák csodája, a bimbó felnyílik s a gyermek boldogan játszik körülötte... Amit nem birt megtenni az erő s a hatalom, megtette a gyermeki szív ártatlan vágya... s ő nyerte el a boldogságot... S azóta is csak küzd az ember, küzdünk valamennyien a boldogságért, de magunkhoz láncolni sehogy sem tudjuk ... Csak lelkünk mélyén szendereg az elvesztett boldogság emléke, az ártatlan gyermekkor örökre elrepült himes, álmodó világa... A tulipán meg szomorúan bólingat árnyas kis kertekből, mintha mondogatná: — Szerezd vissza lelked gyermekded, liliomfehér ruháját s én fölfedezem előtted a boldogság titkát.. Bólingass tulipán, beszélj a szivekhez, talán ma többen megértenek, hisz most ott is virulsz
