Magyar Földmivelö, 1912 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1912-04-07 / 14. szám
MAGYAR FÖLDMIVELÖ 3 Minden vizen inneni családnak meg van a maga húsvéti látogatója. Az már olyan régi, becsületes szokás Hollófalván, hogy »szentedre« úgy szólván hívni sem kell ! A szent nagy hét napjai múlni kezdettek. A hívek mind a két templomba szent érzelmek közt járogattak. A lelkek megengesztelődtek, mintegy megtisztultak. Minden tűzhelyen a nagy ünnepekre készülődtek. Még a legszegényebb család is igyekezett, hogy összeszedje magát. Hiszen az ünnepre olyan fogékony a lélek. Még a harangok is jobban az ember szivéhez szólanak . . . Mintha azt búgnák — mondanák : — Jertek, mert most az Istenhez közelebb juthattok. De fájdalom, Hollófalván a szent ünnepek előtti napokon a harangok mást hirdettek. — A keresztes harangok a csöndes éjszakán egyszer csak kongani kezdettek . . . — Tűz van, tűz van! hallatszott a vizen innen- ről! Segítség, elveszünk ! Csakhamar kongott a vizentuli templom harangja is. Mire az emberek álmukból felriadtak, a vizen inneni rész lángtengerben állott. A tavaszi szél csak élesztette a veszedelmet. Isten segítsége, hogy a szél megfordult és a vizentuli rész megmenekült. De a vizeninneni rész teljesen elpusztult. Romok, égő gerendák, elhamvadt takarmányok jelezték a szomorú pusztulást. Mire megvirradt... a siránkozó nép semmi nélkül maradt. Csak a templom áll épen, sértetlenül. Mintha az Isten keze lebegett volna felette, hogy aztán ez a templom vigasztalja a népet. — Kétségbe ne essetek, az Isten jóságában bízzatok. ❖ Nagy sürgés-forgás van a szent ünnep előnap- ján »vizen túl«. Az asszonyok, a kálvinista asszonyok sütnek, főznek. Minden tűzhelyen ki van osztva, ki és melyik család részére fogja a szentelni való pászkát elkészíteni. Milyen megható, felemelő ez a nemes verseny! Estére a szentelni való pászkát szép tiszta terítékbe, aztán kosárba helyezték. És minden gazd- asszony vitte a szentelni való pászkát a pártfogolt családja részére. Oh, milyen leirhatlan jelenet vala ez! Az asszonyok sírva borultak egymás nyakába, a gazdák férfias megnyugvással vigasztalták egymást. A gyermekek, mint testvérek húzódtak egymás mellé! ... És ünnep szent első napján megszólal az öreg harang. A szentelni való pászkák ott voltak hosszú sorokban a keresztes templom körül, mint máskor, mikor nem vált gyászra a vizeninneniek sorsa ... És jött az aggastyán pap, az áldott lelkű tisztelendő ur, népének atyja, aki annyiszor érezte át a fájdalmat, ahány hívője volt. Kezét magasra emelte és megszentelte a huvéti tisztességet. Aztán megáldotta a népet, mely testvérként szereti egymást. * Azóta hosszú évek múltak el. A hollófalusiakat megsegítette az Isten. A romokból uj házak, épületek emelkedtek. Öreg apák és anyák, a kik gyermekeiknek sokszor elbeszélték a hollófalusiak »szentelt«- jének történetét, már csendesen porladoznak. De az ifjabb nemzedék még most sem felejtette el a történetet. Sőt évről évre folytatják a jó szokást, meglátogatják egymást »szenteltkor«. így történt! A feltámadt földek. A feltámadás ünnepén több vidéken szokásban van, hogy kirándulnak a mezőkre, a földekre, a hol valóban a főitámadás képét szemléli a nép. A zsendülő vetésekben, a visszatért madár dalban, az újra mosolygó virágokban, elevenen csevegő, kellemesen siető patakokban. Szép szokás. A magyar nép hitéből, reménységéből fakadt szokás. Mert ez a nép szerette mindig a földet. Ez volt első szerelme. Ez kiséri öt élete barázdáin. És miként hitt a földnek újra való feltámadásában úgy lelkében hordozza a maga-maga feltámadásának hitét is. És mikor meg csendül ajkán Krisztus Urunk feltámadást hirdető ének: benne a saját feltámadásának hitét zengedezi. A locsolóddá eredete . . . Sok-sok furcsa megoldását olvashatjuk igy husvétkor a szokásos locsolódás eredetének, az az hogy hát honnan maradt reánk és majd minden nemzetre ez a szokás ebben vagy abban a formában, de valamiben mégis megmaradt. Hanem olyan dugóhúzó észjárással még alig fejtette meg ezt a feladványt tudós, mint a mi János bátyánk — az öreg csiziós: — Hát tudjátok, csavarják ezt a teksztust is jobbra- balra. Pedig hát csak akkora kis ész kell hozzá, ni. (Köröm feketéjét mutatja.) — Mikoron ugyanis az Üdvözítő feltámadt, hát az asszonyok, a kik látták az ártatlan Jézus szenvedéseit, keresztrefeszitését szinte felsírtak, hogy hát: — Ugy-e ártatlan volt? — Ugy-e feltámadt.» És ezt oly sivitva — fenyegetve zúdították a férfiak fejére, hogy azok már nem tudták, mi tévők legyenek. Hát vették a csöbröket-vödröket. És ők meg a vizet zúdítottak az asszonyok nyaka közé, amúgy irgalmatlanul. — De hát az asszonyok is locsolódnak ám husvét keddjén, szóltak János bácsi hallgatói. Hát az honnan eredhett ? — Furcsa! Honnan? Hát az asszonyok természetét nem ismeritek ? Azok sem maradtak ám adósok. Az nap, a feltámadás napján csak elhallgattak; a vizzuhatag elnémította őket egy napra. Hanem másnap aztán annál rettenetesebben zaklatták a férfiakat: — Ugy-e feltámadt? — Ugy-e ártatlan volt. — Lássátok gyilkosok! A férfiak most már hallgattak, mint a sir. Az pedig tudvalevő, hogy az asszonynépségnek nincs nagyobb halála, bosszúsága, mint mikor a férfiak — vallatás — alkalmatosságnak alkalmatosságával hallgatnak. Hát úgy történt akkor is, hogy az asszonyok a férfiak hallgatását már nem tudván elviselni: fogták a csöbröt-védröt és a hallgató férjek nyakába zúdították a vizet. Amúgy igazándiba. — Hát nem úgy volt kérném o-alásson ? Miért mert nem olyan nehéz a múltnak csomóit kiásni, kigőmbözni: csak egy kis gondolkodás. De a mai emberek két percig sem tudnak gondolkodni. Az a bibe. Az a baj... — Hát a himes-piros tojás? János bá’! ? Arra mondják ám kadenciát János bá’. — No csak lassabban. Annak is megjön az ideje. A kotlónak is ülnie kell ám a tojáson, mig kibújik belőle — a csirke. Hát türelem. Krónikás.
