Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)
1911-04-02 / 13. szám
2 MAGYAR FÖLDMIVELŐ Főleg pedig vallási, kegyeleti tárgyakat, feszületeket, képeket, olvasókat, iraádságos könyveket, de más tárgyakat soha se vegyen — főleg részletekre vagy előleg fizetésével — a magyar ember. Sokan megbánták e lépésüket. Okosodjék hát a magyar legalább vásár után. Oh azok az anyósok. — Most nálad van az anyósod “? — Igen. — Jól kijösz vele ? — Kevés bajunk van vele. — Hogy-hogy ? — Hát tudod, négyen vagyunk vőtársak s az öreg fölváltva van nálunk; igy tehát együnkre csak egy negyed anyós esik. A magyar kocsis. Perczel Dezső Írja a Magyar Figyelőben: 1852-ben tette ő felsége első körútját Magyar- országon. Bár akkor csak ötödik évemben voltam, élénken emlékszem ez eseményekre, de természetes, hogy ily részletességgel csak azért vagyok képes elmondani, mert boldogult édesatyámtól ismételten hallottam elbeszélésüket. Az időben hazánkban csak két igen rövid vasút volt kiépítve, a pest-váci és a pest-szolnoki vonal. így tehát természetes, hogy ő felsége köi'utja túlnyomó nagy részét kocsin tette meg. Ő felsége és kísérete négy zöld hintón utazott, melyekbe minden nagyobb helyen váltott lovakat fogtak. Tolna vármegye székhelyére, Szekszárdra, Székesfehérvárról jött ő felsége 1852. évi junius hónap 27-én; az éjszakát ott töltötte és 28-án reggel jókor indult el Szekszárdról Pécsre, de miután a szekszárd-pécsi ut három katonai menetnapot tett, a helytartóság úgy intézkedett, hogy Bonyhádon és Pécsváradon frissen váltott lovakat fogjanak ő felsége kocsijai elé. Nagy Lajos megyefőnök gondoskodott négy négyes fogatról, melyek Szekszárdról Bonyhádig vétettek igénybe, a bonyhád-pécsváradi útszakaszra nézve pedig fölkérte Apponyi József grófot, Sina Simon bárót, nagybátyámat, Dőry Frigyest és édesatyámat, hogy egy-egy négyes-fogatot bocsássanak rendelkezésre; Dőry Frigyest, kinek az időben és a megyében legjobb lovai voltak, egyenesen azzal, hogy fogata fogja ő felségét vinni. A völgységi járásnak, melyet a Bach-korszakban bonyhádi járásnak neveztek, járási főnöke az időtájt egy Herbst nevű osztrák ur volt, fivére a későbbi osztrák miniszternek; egy jókedvű, magyarul egy szót sem tudó és energikusnak éppen nem mondható úriember. Ez fölkérte atyámat, engedné meg, hogy a Bonyhádra már előző napra berendelt fogatok udvarunkban jöjjenek össze és u éjjelre istállóinkban helyeztessenek el. Meg is érkeztek junius hónap 27-én a fogatok. Kisvártatva utánuk feljött Herbst járásfőnök, a Bonyhádon állomásozó dzsidás-divizió őrnagyával és ennek segédtisztjével; fölkérték atyámat, fogassa be ő is lovait. Fölvirradt junius 28-ika; talpon volt már kora reggel mindenki. Öt órakor reggel, tehát alig egy órával a felség érkezésére kitűzött idő előtt, behajtott udvarunkba három egyenruhás ur: egy furvézer- ezredes, főhadnagyi rangban levő segédtisztjével és egy főállatorvossal. Először körüljárják a fölállított négyes-fogatokat, majd megfognak minden gyeplőszárat, istrángot, tartószijat; megnéznek minden csattot. Azután kis körbe bújva, pár percig suttogva, tanácskoznak; magukhoz véve az időközben megérkezett járásfőnököt is; végre kilép a segédtiszt s kiadja a rendelkezést következőkép: az első kocsiba fog az Apponyi-féle fogat, a másodikba tehát, melyben a felség ül, a Sima-féle, a harmadikba atyámé és végre a negyedikbe Dőry Frigyesé. A mint ezt meghallja Pere Marci, Dőry Frigyes kocsisa, egész határozottsággal kijelenti: — Én pedig, ha a császárt nem vihetem, magát az Atya Úristent sem viszem; hanem rögtön haza megyek. (A köznép az ötvenes években mindig csak a császár kifejezést használta.) Általános bámulás és összetekintés, Herbst járásfőnök, a ki egy szót sem értett magyarul, tollnokától kérdi, mit mondott a kocsis; ez lefordítja neki, mire még nagyobb lesz a szörnyüködés. Az ezredes rögtön be akarja csukatni a renitens kocsist és kérdi, nines-e a csendőrök közt vagy tüzérségnél szolgált egyén, hogy az a letartóztatott kocsis lovait elhajtsa. Pere megértve a német szót, az válaszoltja : — Én lovaimat senki kezére nem adom; jaj annak, a ki gyeplőmhöz nyúl! Az ezredes és járásfőnök össze-néznek; nem tudják, mitévők legyenek, érzik, hogy az idő gyorsan pereg, alig félóra múlva ő felsége itt lesz. Herbst járásfőnök nagy zavarában eszébe jutott, hogy atyám sógora Pere gazdájának, Dőry Frigyesnek; a hajdú által kikéreti az udvarra. Amint kijő, az ezredes és Herbst elébe sietnek és elmondva a történteket, fölkérik, hogy parancsoló szavával birja rá Perét az engedelmességre. Atyám kijelenti, hogy ő bár sógora Dőry Frigyesnek, mégis cselédeinek nem parancsolhat; de azért jószerével meg fogja kísérelni Perét rábeszélni, hogy alkalmazkodjék rendelkezésükhöz. Ezt rögtön meg is teszi és kezdi Perét kapacitálni. Alig ejtett ki azonban pár szót. Pere igy felel: — Tisztelem, becsülöm a nagyságos urat, de az én uram azért küldött engem be, hogy én a császárt vigyem és én sem az uramat, sem magamat, falu csúfjává nem teszem; becsukhatnak, kerékbe is törhetnek, de sem én, sem lovaim, mást nem viszünk, mint a császárt, Pere ezt oly elszánt határozottsággal mondta, hogy atyám tüstént átlátta, hogy itt minden rábeszélés csak meddő kísérlet lenne s ebbeli meggyőződését közölte is a két úrral. Erre az ezredes azt kérdé tőle, nem adhatna-e egy megbízható kocsist a Dőry-féle lovak mellé. Atyám azt felelte, hogy azt nem teheti, de hozzátette, hogy igen súlyos felelősséget vállalna magára, a ki ismeretlen, idegen kézre adott ily jóvérű lovakkal merne utasokat a meglehetősen nehéz nádasd-pécsváradi útnak indítani; egyúttal megkérdezte az urakat, mi vezette őket a korábbi beosztás megmásitására ? Herbst felelt azzal, hogy az ezredes és főállatorvos gyön-
