Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)

1911-04-02 / 13. szám

MAGYAR FÖLDMIVELŐ

3

gélik a jukkerokat a hegyes útszakaszra és biztosabbnak tartja ő felsége kocsijába az erősebb és nehezebb Sina-féle lovakat fogatni. Atyám erre biztosította az urakat, hogy Dőry Frigyes fogata és az övé nem Pécsváradig, hanem egyenesen be Pécsre ugyanazon tempóban viszik a legnehezebb hintót is és e két fogatot fel is ajánlotta. Az urak látva, hogy hosszú tanácskozásra nincs idő, belenyugodtak az eredeti beosztás föntartásába, de a Pécsig egyhuzamban való menetel ajánlatát nem fogadták el, mert Pécsváradon a püspök és káptalan fogatai várták ő felségét. (3 felsége pont hat órakor megérkezett; a második hintó, melyben helyet foglalt, megállapított terv szerint épp kapunk előtt állt meg, Grünne Károly gróf altábornagy, főhadsegéd ült ő felsége balján. A kifogás egy perc alatt megtörtént; újabb két perc és Pere Marci büszkén foglalta el a bakon a fehér-tollas, dús aranyozásos udvari vadász mellett helyét és egy csettentésre a négy állat délceg mozgással röpítette ő felségét Pécsvárad felé.

— Öserdei jelenet. Egy belga hivatalnok mondja el a következő érdekes történetet:

A napokban érkezett hozzánk Beaufort őrnagy, az uj helyőrséggel. Örömet okozott mindnyájuknak — a régi katonáknak, kik most mehetnek vissza — az édes, régi hazába, nekem, karácsonyi ajándékképen egy uj fényképező gépet hozott; édesanyám küldte Brüsselből. Örömömben rögtön kezembe kapva a rég nélkülözött gépet, szolgámmal, Leangóval elindultam, hogy a közeli őserdő egy-két gyönyörű helyét megörökítsem. A szolgámat előre küldtem, hogy előttem utat törjön az erdő lombos-ágas szövevényén, egyedül haladtam a keskeny résen, az óriási fák alatt. Olyan megmagyarázhatatlan áhitat fogott el, látva a természet e gyönyörű alkotásait, hogy minél belyebb haladtam, annál inkább vágytam belyebb-belyebb, abba a gyönyörű, titokzatos világba, mit csak egy forró légöv rejt magában

A távolról hangzó puskalövések ébresztettek arra a tudatra, hogy eltévedtem. Kezdtem átlátni e gyönyörűség kissé veszélyes voltát. — Keresem az ösvényt, miről letévedtem s a mint haladok a puskalövések irányában, egyszerre csak egy éles ordítást hallok, az ágak, a kúszó indák recsegését s előttem veszedelmes közelségben egy csikós, macskaforma állatot látok. Előtte ijedten menekül egy gorilla-fiók. Hátrább húzódtam — egy vastag banána törzse mögé, menekülnöm zaj nélkül nem lehet, az erdőt sűrűn boritó harasztok, indák miatt. A leopárd utóléri a kis goril- át. Egyszerre irtózatos orditás hallik, az ágakat, kisebb fákat maga elől kitépve rohan elő az anyagorilla, mellette a him.

A leopárd elereszti zsákmányát, készül a védelemre, érzi, hogy a feldühödt irtózatos erejű gorillával a küzdelmet fel nem veheti. Hirtelen lelapul egy fa törzsére s villámgyorsan az előtörő hímre veti magát. A nőstény elkerüli a küzdőket, s fiókját ölébe kapva, nézi azt az irtózatos küzdelmet, a mi a gorilla és leopárd között. Azaz nem is küzdelem az. — A him a reá ugró leopárdot egy pillanat alatt lefejti magáról s irtózatos két karjával megforgatva a levegőben, egy fa törzséhez szorítja a rablót.

Ebben a pilanatban kezem mintegy önkéntelenül a gép pillanatelzárójához tévedt s a lemezt becsusztatva — megnyomtam a gép rugóját s e jelenet igy megörökítve lett.

S mikor a széttaposott leopárd roncsait még nehány faággal is betakarta, hirtelen elhagyta legyőzött ellenfele hulláját s elindult időközben eltávozott párját felkeresni. — A leopárd roncsait pedig kevéssel a gorila eltávozása után ellepik a keselyük.

Késő este volt már, amikor az izgalomtól szinte önkívületi állapotban kibotorkáltam az erdőből.

AH VASÁRNAP. AH

Passziós Péter esete.

— Eredeti elbeszélés. —

Irta : Bodnár Gáspár.

(Utánnyomás tilos).

Nagy hatalmas magyar községnek utcáján vitt keresztül utam. Az egész falu úgyszólván egy széles, városi piacnak is beváló utcából áll.

Ennek a széles, nagy utcának a közepén hatalmas középület néz reánk büszkén, dacosan. Falainak mélyedésében Péter apostol állott. Kezében nagy kulcsot tart.

— Kié ez a ház? Kérdeztem érdeklődéssel kocsimnak gazdáját. Egy jó képű magyar embertől. A ki ebből a faluból való.

— Hm! Nagy ura van annak, mosolygott a gazda. És vettem észre, hogy ebben a mosolygásban olyan tüske féle is van. Akár a rózsa mosolygása — a tövisek közt.

— Mondja el bátyám kereken-szaporán. Kérlelem emberemet. A ki bizony nem sokáig teketóriázott. Hanem amúgy igazán kiterítette annak a kőháznak, meg Péter apostol szobrának történetét. Először csak úgy adta a szót, mint a forrás. Cseppenkint. Aztán mindig-mindig széjjelerjedt. Úgy megdagadt, hogy hatalmas beszédfolyammá vált.

Ezt a beszédfolyamot akarom én most ebbe a papiros-mederbe befoglalni.

X* *

— Hát instállom, egykor, nem is olyan régen kis házikó állott ott a nagy kőház helyén. Korom Péter, vagy ahogyan, mint közönségésen szólítja a falu, Passziós Péter nem volt ám mindig olyan módos ember, de nem ám.

— Azt is megmondaná bátyó, hogy miért nevezik Korom Pétert Passziós Péternek?

— Rákerül a sor, instállom. Rendje van annak is.

— Szegény zsellér ember volt régen, Passziós Péter. Pedig gyermekekkel áldotta meg az Isten a házát, akár verebekkel a fészket. Passziós Péter öklelődött az élettel, mint mi, édes mindnyájan. De azért csendös embör volt. Szerette a templomot. A hitét. És nem egyszer mondogatta:

— Ha mindenki is elhagy, tudom, hogy a jó Isten el nem hagy. Hát én se hagyom ő kegyel- mességét.

Annyira hűséges emböre .volt az eklézsiának, meg az Isten házának is, hogy a passzióban, a Krisztus kínszenvedéséről való énekben esztendők sokasságán ő énekelte — Péter apostolnak énekét.

— Ahó! No most már tudom, miért nevezik Passziós Péternek Korom Péter uramat.

— Nyilvánvaló. Mert hogy hát a nélkül is Péter a neve, meg a hangja is olyan, akár a huros rigó fütyölése. Annak okáért lőtt az ő másik, falubeli neve Passziós Péter. Instálom, énekelte is ő Péter apostol énekét, akár mondok a huros rigó. Úgy ki tudta kacskarintni, hogy a püspök templomában se kancskaringózhatják jobban ki.