Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)

1911-03-26 / 12. szám

MAGYAR FÖLDMIVELŐ

3

■ ■ VASÁRNAP. SB

OB Bl Ul

Elszáradt és kinyílt virágok.

Irta : Bodnár Gáspár.

A postás kis csomagot hozott. A leány lázas kíváncsisággal bontotta fel. Aztán nagy sietve, a királynő büszke tekintetével szalad be nagyanyjához. A jó nagyanyához, aki galambősz fejjel, kezében a régi — »Rózsáskert«-tel — magányos csendben üldögél az öreg korosszékben.

— Nagyanyó, lelkem nagyanyó! Nézd, mit küldött Elemér.

És kipirul a leány arca. A fejét bájosan meghajtja. A szeme átmelegszik és gyöngéd ellágyulás- sal mondja.

— Arany karperec. No de ilyen vőlegény! Talán a cigaretázásról mondott le. Bizonyosan. Hát nem szép? Nem aranyos fiú az én vőlegényem.

Nagyanyó pedig csendesen, nyugodt tekintettel teszi le pápaszemét. Sovány, elaszott kezébe veszi az aranykarperecet, s futó pillantással nézi végig. És szó nélkül adja vissza unokájának.

A leány szinte megdöbben,

— Nagyanyó! Hát te nem is örülsz az én aranyos karperecemnek V Elemér küldötte. Talán ezész hónapon át takarékoskodott. Hát nem szép? És te még sem tudsz örülni. Nagyanyó. Csak egy picit mosolyogj. Csak úgy, ahogyan a virág rámosolyog az emberre.

— Virág! Ah a virág! Ülj le csak leányom. Ide mellém.

S a virág emlegetésére alig észrevehető mosoly villan meg bágyadt szemeiben. Mintha ifjúságának egy elhamvadt szikrája pattant volna ki leikéből.

A leány leül. És megeredt a beszéde. Elemérről. A férfiakról. A jó férfiakról. Amilyen az ő Elemérje. Aztán szép. leányos karjait a nagyanyó nyaka köré fonja. Megcsókolja ráncos, barázdás orcáját. És olyan babás pajkossággal vallatja:

— Nagyanyó. Te sok szép ajándékot kaptál nagyapótól V

Hogy kividül a galambősz asszonynak arca. Mint a gyermekarc, mikor rég nem látott játékait újra elébe teszik. Az élettől már búcsúzó szív egyszerre visszanéz, visszadobog. Mintha maradni akarna. Mintha marasztalásra várna.

— Aranyat nem. Csak ezt a jegygyűrűt. És nézi, nézi azt a gyűrűt, mint a kis leány nézi az első kis gyűrűt, amit játékul kap. (Az idő vasfoga, hogy kikezdte pedig.)

— De hát, mit kaptál nagyanyó? — zaklatja a leány.

— Megmutassam ?

A leány tapsol, táncol örömében. Mert régen tudja, hogy nagyanyó féltékenyen rejteget valami emléket. És ha úgy néha a múlandóság sejtelme reá-reáborul, váltig mondogatja:

— Tegyétek majd koporsómba. Ezek az emlékek utolsó édes maradványai — a nyolcvan esztendőnek. A tiszta, szép öregségnek. Mikor hó van

már a fejen. Világtól szabadul öröm, remény, hit a szívhez . . . ezek az emlékek . . . Igazi emlékek . . .

— Mutasd hát nagyanyó, — zaklatja szinte kicsattanó arccal a leány.

Nagyanyó meg lassan oda cammog a szekrényhez. És a szekrényből boldog örömmel vesz ki egy kis szelencét.

— íme itt van. A drága felejthetetlen emlék, Nagyapától kaptam. Mikor olyan kis leány voltam, nint te la most. Mikor éppen jegyben jártunk.

— Jé! Jó Istenkém! Hiszen ezek: elszáradt virágok!

Mélységes csend ül a szobában. Mint a kápolnákban. És ez áhitatos csendben leszáll az emlékezet. A szemek odatapadtak az elaszott, elszáradt virágszálakra. Mintha egy szép életkornak fénye, árnya borongna. Mintha szivárványszinei játszanának rajtuk. Kedvesen — ifjan.

Nagyanyó szemeiben köny reszket. Mintha harmatcseppek hullanának a csodásán, újra nyíló virágszálakra. Aztán igy beszél:

— Ládd-e leányom. Mikor én olyan leányka voltam, mint te: akkor virág aranyozta be a mi szerelmünket. A virág, mely itthon termett. A virág, melyet önkezünkkel ültettünk, ápoltunk és szedtünk. Ma nagy pénzért veszik a virágot. Az az igazi gavallér, aki mentői többet költ — a lehetetlen nagy virág csokorra. A messze idegenből valóra. És megöntözik a csinált illattal. Felcicmozzák cafrangos díszítésekkel. Mintha a virág rászorulna idegen díszre. Aranykarperecet sem kaptunk. És mégis . . . mégis tele volt a szivünk arannyal és virággal . . .

... Az ősz matróna lehajtotta fejét. Oda hajlott az elszáradt virághoz. És megcsókolta. És megöleli . . . megcsókolja unokáját is. Ezt a kinyílt szép — virágszálat is.

*

* *

Virágok élete ... a leányok élete. Kinyílnak. És elszóródnak. Tavaszra ősz, Őszre hamvas tél. Télre uj tavasz következik az uj nemzedék révén.

Ma telve van a leány ruha virággal. De benn a szívben csak ritkábban terem a léleknek, a szívnek az a virága, melyet, ideálizmusnak, eszménynek nevezett, talán egy őszintébb kor.

Ami még ajándékba se kellA vidéki magyarnak nem igen megy a fejébe, hogy ugyan mi a csuda is az a »feltételesen szabadlábra bocsátás.« A minap szeged-alsóvárosi magyar: Vig Márton állott a szegedi büntetőtanács elölt. Sírva panaszolta az elnöknek

— Nem vagyok a hibás, tekintetes törvénybiró ur, hanem a kutyám. Az harapta meg a gyerek lábát, nem én. Sohase álltam én még törvény előtt, most aztán ősz fejemre a kutyám helyett én szégyenkezek.

Azzal vádolták Vig Mártont, hogy a kutyáját nem láncolta le és az megharapta Vajdovics Jánost. A büntetőtanács nyolc napi fogházra Ítélte, gondatlanságból okozott testisértés bűne miatt, de tekintve büntetlen előéletét, lei- tételesen szabadlábra bocsátották. Vig Márton könnyezve ígérte meg:

— Nem tartok én többet kutyát. Hanem tekintetes törvénybiró urak, azt a nyolc napot szégyenleném leülni.

— Nem kell azt leülni, — biztatta az elnök.

— Ajándékba se szeretném elfogadni — hunyorgatott az öreg magyar.