Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)

1911-03-26 / 12. szám

MAGYAR FÖLDMIVELŐ 3 ■ ■ VASÁRNAP. SB OB Bl Ul Elszáradt és kinyílt virágok. Irta : Bodnár Gáspár. A postás kis csomagot hozott. A leány lázas kíváncsisággal bontotta fel. Aztán nagy sietve, a királynő büszke tekintetével szalad be nagyanyjához. A jó nagyanyához, aki galambősz fejjel, kezében a régi — »Rózsáskert«-tel — magányos csendben üldögél az öreg korosszékben. — Nagyanyó, lelkem nagyanyó! Nézd, mit küldött Elemér. És kipirul a leány arca. A fejét bájosan meg­hajtja. A szeme átmelegszik és gyöngéd ellágyulás- sal mondja. — Arany karperec. No de ilyen vőlegény! Talán a cigaretázásról mondott le. Bizonyosan. Hát nem szép? Nem aranyos fiú az én vőlegényem. Nagyanyó pedig csendesen, nyugodt tekintettel teszi le pápaszemét. Sovány, elaszott kezébe veszi az aranykarperecet, s futó pillantással nézi végig. És szó nélkül adja vissza unokájának. A leány szinte megdöbben, — Nagyanyó! Hát te nem is örülsz az én aranyos karperecemnek V Elemér küldötte. Talán ezész hónapon át takarékoskodott. Hát nem szép? És te még sem tudsz örülni. Nagyanyó. Csak egy picit mosolyogj. Csak úgy, ahogyan a virág rá­mosolyog az emberre. — Virág! Ah a virág! Ülj le csak leányom. Ide mellém. S a virág emlegetésére alig észrevehető mosoly villan meg bágyadt szemeiben. Mintha ifjúságának egy elhamvadt szikrája pattant volna ki leikéből. A leány leül. És megeredt a beszéde. Elemér­ről. A férfiakról. A jó férfiakról. Amilyen az ő Elemérje. Aztán szép. leányos karjait a nagyanyó nyaka köré fonja. Megcsókolja ráncos, barázdás orcáját. És olyan babás pajkossággal vallatja: — Nagyanyó. Te sok szép ajándékot kaptál nagyapótól V Hogy kividül a galambősz asszonynak arca. Mint a gyermekarc, mikor rég nem látott játékait újra elébe teszik. Az élettől már búcsúzó szív egy­szerre visszanéz, visszadobog. Mintha maradni akarna. Mintha marasztalásra várna. — Aranyat nem. Csak ezt a jegygyűrűt. És nézi, nézi azt a gyűrűt, mint a kis leány nézi az első kis gyűrűt, amit játékul kap. (Az idő vasfoga, hogy kikezdte pedig.) — De hát, mit kaptál nagyanyó? — zaklatja a leány. — Megmutassam ? A leány tapsol, táncol örömében. Mert régen tudja, hogy nagyanyó féltékenyen rejteget valami emléket. És ha úgy néha a múlandóság sejtelme reá-reáborul, váltig mondogatja: — Tegyétek majd koporsómba. Ezek az emlé­kek utolsó édes maradványai — a nyolcvan esz­tendőnek. A tiszta, szép öregségnek. Mikor hó van már a fejen. Világtól szabadul öröm, remény, hit a szívhez . . . ezek az emlékek . . . Igazi emlékek . . . — Mutasd hát nagyanyó, — zaklatja szinte kicsattanó arccal a leány. Nagyanyó meg lassan oda cammog a szek­rényhez. És a szekrényből boldog örömmel vesz ki egy kis szelencét. — íme itt van. A drága felejthetetlen emlék, Nagyapától kaptam. Mikor olyan kis leány voltam, nint te la most. Mikor éppen jegyben jártunk. — Jé! Jó Istenkém! Hiszen ezek: elszáradt virágok! Mélységes csend ül a szobában. Mint a kápolnák­ban. És ez áhitatos csendben leszáll az emlékezet. A szemek odatapadtak az elaszott, elszáradt virág­szálakra. Mintha egy szép életkornak fénye, árnya borongna. Mintha szivárványszinei játszanának rajtuk. Kedvesen — ifjan. Nagyanyó szemeiben köny reszket. Mintha harmatcseppek hullanának a csodásán, újra nyíló virágszálakra. Aztán igy beszél: — Ládd-e leányom. Mikor én olyan leányka voltam, mint te: akkor virág aranyozta be a mi szerelmünket. A virág, mely itthon termett. A virág, melyet önkezünkkel ültettünk, ápoltunk és szedtünk. Ma nagy pénzért veszik a virágot. Az az igazi gaval­lér, aki mentői többet költ — a lehetetlen nagy virág csokorra. A messze idegenből valóra. És megöntözik a csinált illattal. Felcicmozzák cafrangos díszítésekkel. Mintha a virág rászorulna idegen díszre. Aranykarperecet sem kaptunk. És mégis . . . mégis tele volt a szivünk arannyal és virággal . . . ... Az ősz matróna lehajtotta fejét. Oda hajlott az elszáradt virághoz. És megcsókolta. És megöleli . . . megcsókolja unokáját is. Ezt a kinyílt szép — virág­szálat is. * * * Virágok élete ... a leányok élete. Kinyílnak. És elszóródnak. Tavaszra ősz, Őszre hamvas tél. Télre uj tavasz következik az uj nemzedék révén. Ma telve van a leány ruha virággal. De benn a szívben csak ritkábban terem a léleknek, a szívnek az a virága, melyet, ideálizmusnak, eszmény­nek nevezett, talán egy őszintébb kor. Ami még ajándékba se kell­A vidéki magyarnak nem igen megy a fejébe, hogy ugyan mi a csuda is az a »feltételesen szabadlábra bocsátás.« A minap szeged-alsóvárosi magyar: Vig Márton állott a szegedi büntetőtanács elölt. Sírva panaszolta az elnöknek — Nem vagyok a hibás, tekintetes törvénybiró ur, hanem a kutyám. Az harapta meg a gyerek lábát, nem én. Sohase álltam én még törvény előtt, most aztán ősz fejemre a kutyám helyett én szégyenkezek. Azzal vádolták Vig Mártont, hogy a kutyáját nem láncolta le és az megharapta Vajdovics Jánost. A büntető­tanács nyolc napi fogházra Ítélte, gondatlanságból okozott testisértés bűne miatt, de tekintve büntetlen előéletét, lei- tételesen szabadlábra bocsátották. Vig Márton könnyezve ígérte meg: — Nem tartok én többet kutyát. Hanem tekintetes törvénybiró urak, azt a nyolc napot szégyenleném leülni. — Nem kell azt leülni, — biztatta az elnök. — Ajándékba se szeretném elfogadni — hunyorgatott az öreg magyar.

Next

/
Oldalképek
Tartalom