Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)
1911-03-26 / 12. szám
2 MAGYAR FÖLDMIVELŐ is, vagy államtitkár, vagy referens tanácsos is, nem lehet indus isten, hogy száz szemmel, száz kézzel intézkedjék. És különösen vigye dűlőre az ügyeket. Akkurátuson ez a története az ököritói segélynek is. Majd ha az újságoktól felizgatott idegek és a képzelettől is megnyujtott árnyékok lecsendesedtek, illetőleg megvilágittatnak: akkor fogják csak látni, hogy itt nincs az embereknek mulasztásuk, hanyagságok. A sok irka-firka, a sok ide-oda küldözgetés. A sok hivatalba, ügyosztályokba való időzések. Egy-egy külön kívánsága ennek vagy annak a magasabb méltóságnak — az az ami tintás-pennás, referáló, gyülésező, önállóságra nem jutott viszonyaink az oka annak, a miért ma elsütögetik Európa előtt a leggyászosabb és legszégyenteljesebb ágyukat. Haj! Nemcsak az ököritói szerencsétlenekkel van ez igy nálunk. Tessék csak jól utánna nézni, mennyi árvának ügye, öröklési pere, fellebezése kinlódik, vajúdik a sok irka-lirka, a sok referáda közt. A viszonyokat kell egészségesebbé, tisztábbá tenni — és nem bünbakkokat keresni. Ezt a szomorú de tanulságos leckét tanuljuk meg az ököritói szerencsétlenségből. Vicinális vigasztalása. Utas : Már két órát késünk, mikor érünk már Szeg- szárdra? Kalauz: Nem tudom, de ne tessék aggódni, az ön jegye tizennégy napig érvényes. Koháry István gróf gyászlevele. A Kecskemét melletti nagy szentlőrincpuszta egykori hatalmas földesura — Koháry István gróf volt, a kit III. Károly 1714. december nyolcadikén nevezett ki országbíróvá. Koháry István sokat szenvedett életének nyolcvanhárom éve alatt. Már maga az a hosszú rabság, a melyet Fülek elvesztése után szenvedett el, raegaszalta daliás termetét. Ámde a négyévi rabsághoz járult még az is, hogy Eger ostrománál, a hol mint a dunai részek altábornagya vett részt, egy kirohanás alkalmával a bástyáról golyó találta jobb karját. Hiába kezelték a leghíresebb bécsi orvosok, jobb karját teljesen elveszítette. De egészsége is megcsappant, ez időtől kezdve, 1731. évi március 29-én kiszenvedett. Erről a szomorú eseményről az országbíró sógora, Károlyi Sándor gróf, a következő gyászlevélben tudadtta a kecskemétieket, kik iránt Kohári mindig pátriárkái vonzalommal viseltetett: »Csábrágh 29. Mart. 1731 Kedves Muraközy Uram! (Kecskemét város akkori jegyzője volt.) Szomorúan jelentem Kegyelmednek; az M. Nagy Jó Urunkat mai Déllyesti Egy s két Óra tájban Isten ez árnyék Világbul kiszóllitotta, kinek eő szent Felsége adgyon Csendes Örökké való nyugodalmat s minek előtte az Publicatoriák érkeznének is Kegyelmed az Pátereknek jelentse meg, hogy kötelességeket követhessék. Ezzen armekát pedigh lovas ember sietve vigye Csongrádra, hogy ottan levő lovaimmal pro 7-a Apr. Surányban lehessenek, mivel 9-a ejusdera indittatik megh hidegedett Teteme az Sz: Benediki Templomban Ura Attya kriptájában. Ezzel Kegyelmednek Jó akaró szomszégya G. Károly Sándor rap.« kívül: Kedves Nemzetes Muraközi Sámuel jóakaró szomszédomnak irám sietséggel, Kecskemétre Az a mennyország . . . A mennyország miatt fáj a feje ma sok tudá- kos szociológusnak vagy talán nevezzük csak »mi tudósoknak«. Hogy hát a vallás, a hit mennyországot igér a munkás embernek. De csak halála után. Az életben a hit, a vallás nem ad semmit. De semmit. Hát ki ad? A tudomány, a tanulás, az ismeretek. A munka ... a munka ... A béremelés, meg... igen az általános szavazati jog. Hát mi tartjuk magunkat olyan művelt embernek, mint akár a mi tudósok is. És tudjuk, értjük az írásnak azt a régi, régi, még a »mi tudósok« előtt való mondását: — Elvész a nép, mely tudomány nélkül, azaz lelki világosság, mondjuk csak világfelfogás nélkül való. Hát rajta is vagyunk ám, hogy a mi népünk tanuljon, gyűjtse a neki való ismereteket. És hogy érvényesüljön, úgy legyen a gyakorlati életben is, mint újra csak az irás mondja: — A munkás méltó az ő bérére. De szánakozva olvassuk pl. egyik nagyhangú újságban, hogy a népnek bér, a népnek minden jobban kell, mint a mennyország Ígérgetése. Hát a nép jókora rétegének van is bőséges bére. Olyan, amilyen Európa egy államában sincs. A nép jókora részének van is elég ismerete, sőt rengeteg a tudákos ember. És mit tapasztalunk ? Hogy még akkora bérrel, még akkora ismeretekkel sem tud boldogulni. Keresményét nem becsüli. Családját nyomorogva, szívtelenül magára hagyja. A testi egészségére se ad semmit. A lelki épségére meg éppen nem gondol. Miért ? Mert nincs erkölcsi érzéke. Nincs kellő, magasabb tiszta életnézete. Nincs akaratereje. Nincs belátása. Mert nincs hite. Nincs reménye. Neki mindene ... de mindene — a ma. Az a reggeltől estig tartó rövidke alkoholos, ködös állapot, melynek él és melyért dolgozik. Ez a baj. És nem az, hogy a mennyországot ígérjük. Mert a hit a mennyországgal világos, tiszta életfelfogást, szeretetek munkabér megbecsülést, kötelességtudást, szabadságot és nem szabadosságot igér és nyújt. Ezek nélkül, e lelki, mondjuk szociális tulajdonok nélkül se az ismeretek sokasága, se a munkabér nagysága... se a szombat esti mennyország nem fogja a mi népünket boldogítani. Ne fájjon tehát a mi tudósoknak a feje a mennyországtól, a mit a hit igér. Mondják meg már egyszer, mit adtak ők a népnek és mit teljesítettek igazán és őszintén, a mit nagy szájjal, dobbal-sippal ígérnek. Mert aztán maga a nép fogja igazán feltárnia, megmondani. O A lélekjelenlét. I. Napoleon egyszer kiejtette kezéből kalapját, amelyet egy közelben álló hadnagy emelt fel. Napoleon, aki nem nézte meg a tiszti rendfokozatát, igy szól: — Köszönöm, kapitány ur ! Mire a tiszt nyomban azt kérdezte : — Melyik ezredben felség ? Napoleon csak most vette észre tévedését, de annyira megörült a hadnagy lélekjelenlétének, hogy legott azt válaszolta : — A testőrezredemben !
