Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)
1911-03-19 / 11. szám
XIV. évfolyam. Szatmár, 1911 március 19. 11 -ik szám. : r(\ V ■‘"W Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: SZATMÁR, Arany iános-utca 17. szám. FE1.KI ÖS SZEiikKSZTfi ES KUDÓTlEAJIKtNOS : BODNÁR GÁSPÁR Előfizetési árak: Egész évre ........................4 korona. Fé l évre.............................2 » Ne gyed évre...................t » Tavaszi gondolatok. Beteg ember az egészség után, a telet átalküzdő gazda földmives ember — a tavasz után vágyódik. Az élet, a munka után. Várja a tóid ébredését. Akkurátusán, mint a beteg ember körül virrasztók a krízist átgázoló alvó ember ébredését. És várja minden tél végén uj és uj tervekkel. Jó szándékú feltevésekkel. Minden tavasz ébredése uj és uj gondolatokat termel. — Hogy hát majd máskép csinyálom én ezután. — Miérj mer azér, hogy vásár után okosodik a magyar. — Majd jobban takarékoskodunk ám. Hogy legyen újkorig. És ne rémülgessünk reppenjünk a tavasz virradtával. Mikor legszebb a remény, akkor vannak a gazda, földmives embernek a leggyilkosabb napjai. Mig kitöri magát a pázsit. Mig szabad lesz a mező. Mig eljő az áldott föld áldása. Majd másképen leszen jövendőre. És eljő az áldás. Hull a verejték. Csapásszakadás, csépelés után megkérdi-e a gazda, a munkás önmagától, háznépétől: — Hé, púja, cselédeim és a többi, másképen van-e, mint a múlt esztendőben? Takarékoskodtunk-e? Gyüjtöttiink-e? Marad-e újkorig? — Osztég felhasználluk-e azon ismere- ket, amiket a gazdasági előadásokon hallottunk. Jó, nekünk való újságokban olvastunk. — Lám, a földes urnák most is jobb termése volt, mint nekünk. A szegénynek I szerencséje is szegény. Az Isten áldása is jobban hull talán a gazdag földjére, minden- ségére, mint a szegény kicsinyére. Pedig hát csak tovább kellene nézni. Épp eg’ talán egy arasszal. Egy szemvetéssel. És látva tapasztalhatná az a kemény magyar koponya, hogy az az uraság, az a földes ur, még az az okosabb kisgazda is, nemcsak készen, a megszokott örökléssel, a „régen is igy vót, hát most is jó leszen féle boronával hengeriti rá a földjére az áldást, a termés bőségét. Hanem ésszel is. Meg télen való utánjárással, gondozással .... Csak egyetlen-egyet! Miér’ van például Es’ván gazdának még most is, kelő tavaszi napsugárra mosolygó almája, jóizü gyümölcse . . . Miér’? Mer azér’, hogy hát az úgynevezett vértetüket egész télidején üldözte, ka- pargatta. Figyelte, pusztította. — Hm! Mondotta Pató Pál. Holnap se’ késő. Eljön annak az ideje is. A tél — az tél. Tavasz,annak a módja-ideje. Péter gazda meg kinevette a tudákos, pápaszemes tanító urat. Aki a könyvekből akar gyömölcsöt termelni. Mintha azok a tudósok jobban tudnák, mint mi, akiknek még a dédapja is a földet túrta, meg a gyümölcsöst — ültette. •*■■*■*• Hej, igy szőve-fonva a gondolatot, bizony hogy hosszú szál sor kerülne le a magyar ember gondolkodásának, gondolatainak orsójáról. Idő kell ahhoz, mig a magyar gazda is észbe kap. Aztán természeti, józan eszét nem csak arra használja, hogy magát úgy, ahogy
