Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)
1911-03-12 / 10. szám
2 MAGYAR FÖLDMIVELŐ papiroson páváskodó demokrácia el sem képzelhető a jog és kötelesség teljes, való felfogása és gyakorlása nélkül. ~k "k k Ezek a márciusi napok tehát addig nem lesznek igazi, nemzeti ünnepekké, mig nem telnek meg tartalommal. Mig nem lesznek igazán a jogok és kötelességek ünnepei. Ez a március tizenötödike nem a frázisok, nem a nagy hangú kijelentések napja. Petőfi és mindazok, kik ezt a napot a nemzet történetébe bevésték, nem a szavak, nem csak a jogok, de a tettek, a kötelességek kemény, acélos vésőjével vágták bele a nemzet életébe. Az a nemzet a legerősebb, ott él az igazi jog, ott van a valódi demokrácia, a hol kötelességét mindenki teljesiti. A nemzet nagy alkotmányát, egész élete mozgását, járását, megbízható utón való haladását, nem hiába hasonlítják az óra szerkezetéhez. Miként ott, e kis alkotásban minden legkisebb kereknek, alkotásnak meg van a maga hivatása, munkája, miként ezek bármelyikének zavara, megállása megakasztja az óra működését: úgy a nemzet nagy alkotmányában, együttműködésében bomlást, zavart okoz egyes osztály, sőt egyes emberek kötelességmulasztása is. Itt az idő tehát igazán — most vagy soha — hogy végre ébredjünk és a márciusi tizenötödikét is, mint a jogok és kötelességek nagy napját ünnepeljük. Hány fecske nyom egy fontot. Két derék magyar gazda váltig azon vitatkozott, hogy hány fecske nyom egy fontot? Végre fogadtak. János bácsi azt mondta, hogy hat-nyolc, Mihály gazda, hogy egy egész tucat fecske tesz ki egy fontot. Elfogtak tehát egy fecskét, lábait és szárnyait selyemszállal (mert az mit sem nyom) óvatosan lekötötték és igy megmérték. A fecske súlya tiz gramm volt, tehát ötven darab fecske nyomna egy fontot. A közönséges ember egy fecskénél tehát hét-nyolc ezerszerte nehezebb. S igy el volt döntve az érdekes kérdés és János gazda Mihály gazdával együtt elvesztette a nagyszerű fogadást. A falun is van ész. Sunyi falusi ember közeledik szekerével a vámsorompóhoz. — No, mi van a szekéren atyafi ? — szólítja meg a finánc. Az ember lassan, tempóval leszáll a szekérről és a fináncnak fülébe súgja : Zab ! A finánc attól tartva, hogy kollégái előtt gyanúba keveredik, dühösen ráordit az emberre: — Mit sugdosódik ! Hát nem tudja ezt hangosan megmondani ? * — Nem lehet uram ! — mondja továbbra is súgva az ember. — Meghallanák a lovaim, pedig most csak szecskával tartom őket. Tövisek és virágok ... Szatmáron is uj színházat akarnak építeni. Miér’, mer’ azért, hogy a negyedszázados uj színházba már nem férnek az emberek. Ebben a drága, hus-inséges időben nem férnek. És a sajtó, meg a haza boldogságát a színháztól váró közvélemény még az országban páratlanul álló Deák-tért is fel tudná áldozni a színház elhelyezése mián. A műizlés, a városi terek megbecsülése érzékének teljes hiányával is készek lennének színházat építeni. Pedig nincs kórházunk. Nyomorúság az, a mit a mi kórházunk felmutat. Szégyen, hogy ne mondjuk erősebben. És még megéljük, hogy előbb leszen uj színházunk, mint uj kórházunk és csatornázásunk. * ❖ * És ez a jelenség, az jlyen lukszus mánia nem csak itt nálunk, de szerte az országban tapasztalható. A nagyzás. A majmolás. Az adósság csinálás lelketlen szenvedélye. Egyik helyi lap különben a szeg fejére ütött. Nem mondhatja senki, hogy Írójából hiányzik a modern gondolkozás, sőt liberális felfogás. Az őszintén megmondja, hogy mivé lett, hova sülyedt ma már — a színház. Olyan iskola-e az, a hol tanulni, lelkesedni, üdülni, jobbá, nemesebbé, sőt szebbé lenni járunk?... Vagy pedig a hol pellengére van állítva az erkölcs, a nemzeti érzés és hagyomány. Végre virradni kezd. A legelfogulatlanabb emberek, a legszabadabb gondolkodású egészséges koponyák is észre veszik — a művészet romlását és rontását. * * * Mondják, hogy mikor egy legmagasabb méltóságú ur székhelyét itt Szatmáron elfoglalta, meghívták a színházba. És ez a méltóságos ur ezt mondotta volna: — Mig önöknek kórházuk nem lesz, én nem tehetem be lábamat az önök színházába. Úgy volt-e, igy történt-e a dolog, most nem fürkésszük. Egy bizonyos! Hogy ebben a nyilatkozatban gyakorlati kifejezésre jutott egy nagy gondolkodó mondása... — Ne merészkedjék senki — igy szólott az a nagy ember — egyetlen fillért többé városokban és falvakban lukszusra, sőt többlet kiadásokon is költeni, mig a nemzet, a városok és falvak legdrágább kincséért, a boldogság alapjáért, a munka, a szellemi élet forrásáért, feltételéért az egészségért meg nem tettek mindent, a mit ember, hatóság, társadalom és egyesületek meg tehetnek. Tessék tehát színházakat építeni! Mester. Tréfás kérdések. Ki az, aki mindig háttal ül a királynak és még a kalapját sem veszi le ? (•nojjBq e sisoo>( íJBApn zy) * Miért visel a tábornok pirosbélésü kabátot? (’3j9zzpj au fiam jíSojj) * Mi hasonlít legjobban a földön fekvő kutyához? (•BiíinJi 3ps$uj £83) * Mi van minden rét közepén ? ( Biaq »9« zy)
