Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)
1911-03-12 / 10. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 3 ■ ■ VASÁRNAP. IB A ..Nagy Rózsáskert.“ — Egy kép szabadságharcunkból. — Elbeszéli: Bodnár Gáspár. Julis néni a városból jött haza. És nagyon szomorú volt. A dolog se’ fogja, mint szokja. Sőt azon kapja magát, hogy az esze más tájékon jár. A kezéből kihull minden. Miér’ mer azér, hogy milyen kavarodást, milyen tengerhullámzást látott, tapasztalt ő — ott a városban. Egyszer, régen már volt igy a városban. Gyermekkorában. És jól emlékszik, hogy utána nagy hábor.u keletkezett Az apja-urát is elvitték. Messzire, tengerentúlra. Isten csudája, hogy két sebforradással hazájába visszajuthatott. Bizony úgy ám! Most még nagyobb kavarodás, hullámzás van a városban. És hogy, meg mit dalolnak: Kossuth Lajos azt izente Elfogyott a regimentje, Ha még egyszer azt üzeni Mindnyájunknak el kell menni... — Mindnyájunknak! — El kell menni! Ez a két hangos szó ütötte meg Julis asszony fejét, szivét. Mintha csak valami nyílvessző szaladt volna a szivébe, abból a nótából, améket együtt énekelt öreg. fiatal, férfi és nő. De még hogy énekelték ! Szinte égett a tűz a szemekben. Szinte ökölbe szorították a férfiak kezüket. Aztán esküre is emelték szemüket. Erős karjaikat. És mint a templomnak orgonája: zúgták, mondták : Esküszünk, esküszünk Rabok többé nem leszünk! * * * Ugyan mi lesz. Hallotta is Julis néni, hogy nagy dolgok lesznek. Hogy a haza veszedelemben van. Hallotta, hogy mint a vihar zúgták: — Előre, előre! — Talpra magyar, hiv a haza! Meges’ nagy idők lesznek tehát. Kuruc idők. És mikor sejtelemmel szivében erre rágondolt . . . lelke oda szárnyalt, ahol az ő egyetlen fia tanul. Már kispap. Reverendában van. Igen kegyetlen nagy esze van. Mindenki azt mondja, hogy már verseket is ir. Hogyha nem püspök, de kanonok lesz belőle. Az ő fiából. Szerelmetes, egyetlen drága fiából. Aztán megnyugtatta lelkét. Lecsendesitette zajló szivét. Iszen a papok nem katonák. Háborúba aem mennek. Azokat a fiatalokat háborúba nem viszik . . . nem, nem. Az nem megyen. Ha mindenkinek is el kell menni . . . Alig hogy igy gondolja, alig hogy igy biztatja, csalogatja megszeppent lelkét . . . nyílik az ajtó. És kit lát szemei előtt. Két látó szemeivel. A fiát. Az egyetlent. A drágát. Már nincs reverenda rajta. Gibil. Szép, sugár ifjú. Olyan viruló, szálas ifju-ember, amiket csak a magyar falu termelhet a magyar földön. — Fiam, édes szülött gyermekem, hát mit tettél? Anya és fia már egymás keblén pihennek. Szótlanul, édes kínosan. Sokáig, nagyon sokáig . . . Aztán szemébe néz az anya fiának: — Mit tettél, édes fiam, hogy haza küldtek. — Magam akaratából jöttem, édes. Hi’ a haza! A nemzetem hi’. Parancsolja. Veszedelemben a haza. — Hát itt hagynád özvegy anyádat? — Búcsúzni, csókodra jöttem, édes. — De anyád, édes anyád . . . — Most egy másik anya, a haza hi’. Akkor lehetsz csak te is az édes anyám igazán, akkor lehetsz boldog anya valóban, ha a másik anyámat, a hazámat megmentjük . . . . . És künt a Nagy-utcán muzsika szó hallatszik. Ide érkeztek már a városból, a faluba. Itt mennek keresztül. Vígan, elszántan. Megmentésére a közös anyának, a hazának ... És hallszik a nóta . . . — Mindnyájunknak el kell menni . . . A fiú is gyorsan felöltözködik. Katona ruhát hoznak neki. Milyen szép katona vált belőle. Egy pillanat alatt, Gyönyörű szép vitéz katona. Julis néni arca is szinte kividül, ügy gyönyörködik fiában. A katonában. Az egyetlenben. Akinek el kell menni. A hazát védelmezni . . . Következik a bucsutlan-bucsuzás. A néma, a szótlan, a rettenetes, az emberfeletti bucsuzás . . . Már indul a Hu. A fiatal katona. Már a pitvar elé kerül. — Fiam, szólítja vissza az anya. A fiú visszahőköl. — Vidd el magaddal ezt az imádságos könyvet. A «Nagy rózsás kertet“. Erősen be van kötve. Tedd az ujasod belső zsebébe. Elfér ott. A szived mellett. A dobogó szived mellett. És az ifjú katona elveszi az imádságos könyvet. Elteszi. Az ujjas bensejébe. A szive felé. A dobogó szive mellé. És még egy csók csattan. Trombita szó harsan. Felhangzik a dal, a lelkes, szivet rázó dal. — Mindnyájunknak el kell menni . . . És elmentek. * * * Julis néni meg otthon marad. Imádságos könyve helyett . . . nagyszemü olvasó csüng ráncos kezeiben. Azokat a szemeket morzsolja, az olvasó imádságát mormolja. Az ő fiáért. Egyetlen szülött, szerelmetes fiáért. És Világos után nagy, vak sötétség borul a nemzetre. Sokakon lánc csörög. Mások penészes börtönben sóhajtoznak, az elveszett szabadságért. Egyszer csak . . egy nagy, egy rettenetes viharos éjszakán zörgetnek a Julis néni kisháza ablakán — Ki az ? — A megszabadult katona. A fiad. A boldog anya csaknem összeroskad. A kulcsot alig leli. Az örömtől, a rászakadt boldogságtól szólni se bir. A fiú, a menekülő hős, már ott pihen az édesnek, az anjjának kebelén. Künn, a sötét éjben zug a szél. Bent a meleg szobában pedig a fia csudás eseményt regél . . . — A halál torkában voltam, anyám. Kétszer sivitott a golyó mellemnek. És visszapattant. A könyv fedelén.
